Fővárosi Lapok 1885. október (234-264. szám)

1885-10-18 / 251. szám

251. szám. Huszonkettedik évfolyam. Vasárnap, 1885. október 18. Fél.­vra..................................8 frt. Negyedévre ...... 4 iit. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz.­­ I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Habsburg grófja. (Schiller.) Aachenben, az ódon csarnokban, a kész Koronázás ünnepi napján, Ott ülő Rudolf szent felsége, egész Császári díszében a lakmán. Eteli fel a Pfalz gróf, a rajnai hold, A Cseh tölti arany poharába a bort, S valamennyi a hét választó, Mint csillagok a nap örök sugarát, Úgy környezi mind a világnak urát, Tisztéből mit se mulasztó. S a karzatot a nép megtölti körül, Hogy urat boldog szeme lássa, A harsona hangba ujongva vegyül A tömegnek örömriadása; Mert elmúlt a hosszú, a nemzetölő Viszályok után a fejetlen idő, S megint egy biró van a földön. Vas dárda vakon nem uralg, s haragát Az erősnek a gyönge s a békebarát Kém rettegi, féli örökkön. S császár derűs arccal emelkedik ott, S kszében aranymivü serleg: »Im fénylik az ünnep, a lakma ragyog, Gyönyörére királyi szivemnek ; De hol van a dalnok, a kedvre hozó, Hadd hassa szivem’ meg a dal s zeneszó, S tanitása az égi, magasztos. Ifjúkorom óta szerettem a dalt, S mit az egyszerű grófnak szíve sugall, Mint császár sem hagyom azt most. S ím a sokaságból a körbe belép Nagy, hosszú talárban a dalnok ; Ezüst haja fürtje borítja fejét, Rá annyi sok év hava hullott: »Édes zene szunnyad a húrok ölé­n, És zeng szerelemről a dalnok, erény a nagyság zeng szózatos ajkán, Az ész, meg a szív a miért csak eped; De mondd, a királyhoz méltó mi lehet, Most, legszebb ünnepe napján?« »Nem úgy, a dalosnak ez ajk soh’­sem oszt Parancsot«, az úr kegyesen szól, »Nagyobb urat szolgál nálam, s teszi azt, Mit az ihlet perce parancsol. A légben, a mint a vihar szele búg, Honnan, ki se tudja, csak jó s tova zúg, Mint rejtett mélyből a forrás : Úgy tör fel a költő kebléből a szó, S felkölti a szivben szunnyadozó Érzelmeket, s ereje felráz.« Húrjába kap erre az agg hegedős, És pengeti és veri­xijja : »Gyors zerge vadakra vadászni a hős Elindul az erdei útra. Csatlósa követte, ügetve nyomán, S a dalja a mint fejedelmi lován Elérne egy erdei tisztást, Hall csengetyű­szót közelegni felé : Testével az úrnak egy pap tűn elé ; Ott ballag elöl a ministráns. »Meghajlik a földig alázatosan A gróf s­zövegetlenül áll ott, Tisztelve hiven s igaz ájtatosan, A ki megváltá a világot. De béres patak szegi át a mezőt, S zápor sebes árja dagasztva vizét, Megakasztja a vándorok útját ; Leteszi legott a szentséget a pap, S lehúzza hamar saruját, hogy a vad Vizet átlábolja mezitláb. »Mit tesz te?« kiált a lovag komolyan, S bámulva tekinti amazt ott. »Haldokló varja epedve, uram, Kezembül az égi malasztot, S mivelhogy, a mint ideértem, ima Örvénybe sodorva le messze vivé Az ár a patak kicsi hidját, Hát, hogy betegemhez a lelki segély Eljusson, igyekszem ezen a sekély Vizen átgázolni mezitláb.« Lovára felülteti most a lovag, Aranyos fékét is odadja, Szent tiszte után hogy hadd lásson a pap, S a szegényt epedezni ne hagyja. Ő maga megülve csatlósa lovát, Jó kedvvel üget vadat űzni tovább ; Útján a pap is tova mégyen; Másnap meg a mént haza hozza legott, Hálásan a grófhoz, vezetve gyalog; Kantáron fogva szerényen. »Ments Isten«, a gróf kegyes ajka felel, »Hogy e ménen valaha még tán Csatázni, vadászni találjak, a mely Megváltóm vitte a hátán ! Hasznát ha nem is veheted te magad, Azért ez az égnek ajánlva marad, Mert annak adám oda épen, A kitől rangom’ s minden javamat, Hírbérrül bírom önönmagamat, A testem’, a lelkem’, az éltem’.« »Hát Isten is, a nagy, örök kegyelem, Ki a gyöngék kertire hallgat, Adjon neked oly díszt, itt és odafenn, A hogy őt most tiszteli ajkad. Te hatalmas gróf vagy, lovagi, nemes Tetű­dröl Svájcban ismeretes, Hat lányod bája, virágzik. Oh hozzanak ők, ihletve kiált, Házadba feneked hat koronát, Ragyogót késő unokákig !« Mélázva a császár lehajtja fejét, Emléki­elébe tolulnak, S a dalosra is egy tekintet elég. Rejtelme világos a dalnak. Rá ismer a papra vonásairól, S hogy senki ne lássa, elrejti bibor köpenyével könnye patakját. Mindenki azonban rá szegzi szemét, S felismeri benne a grófot a nép, És áldja az ég akaratját. Vargha Gyula. -----«Hom»------­ „Emlékeimből.“ irta Klapka György. (Pestre hivattatásom. — Értekezés gr. Batthyány Lajos miniszterelnökkel. — Nyugtalanító állapotok a hazában. — Bizalmas küldetés Komárom biztosítására. — Merz altábor­nagy és Majthényi alezredes Komárom parancsnokai. *) A Szent-Tamás ellen harmadizben is siker nél­kül intézett támadás után alighogy megérkeztem O-Kérre, állomásomra, egy futár a következő paran­csot hozta gróf Batthyány Lajos miniszterelnöktől: 1253. szám K. Mr. A Miniszterelnök Klapka György százados urnak a 6. hour.ed.­zászló­aljnál Veri­ászon. Budapest 1819 szeptember 20. Ezennel utasítom százados urat, hogy levelem vette után magát parancsnokánál jelentvén,­­ minden halasztás nélkül Pestre feljönni siessen, hol további rendeleteimet veendi. Útja siettetésére mindent el fog követni, s úgy ipar­kodni, hogy minél előbb itt lehessen. Útiköltségei fedezésére szolgáltasson ki a zászlóalj parancsnoka 60 pengő forintot. A miniszterelnök dr. Batthyány Lajos. E rendelet értelmében azonnal útra keltem, 25-én már Pesten voltam s még azon az estén jelent­keztem a miniszterelnöknél. A küldetés, melylyel a miniszterelnök ez alka­lommal megbízott, felette fontos volt. A Bánátban és Bácskában folytatott meddő csa­tározásaink alatt komoly események történtek a Duna jobb partján. Jellacsics horvát bán, miután Horvát­ország és Szlavónia összes harcképes erejét fegyverre szólította, serege zömével, mintegy 30.000 emberrel átlépte a Drávát és Murát, betört Magyarországba, és a főváros felé vonult, hogy ott — a mint magát kife­jező — »a magyar gazdálkodásnak véget vessen«. Jobb szárnya Roth tábornok vezetése alatt 12,000 emberrel Szlavóniából jőve, Eszéken át vonult lassú menetekben előre, hogy Székes-Fehérvárnál egyesül­jön a bán seregével. A gyönge hadi erő, mely Jella­­csicscsal szembe volt állítható, kezdetben kénytelen volt az ütközet elől kitérni, de mennél inkább közele­dett a haza szívéhez, annál inkább látta sorait szapo­rodni, míg végre elég erősnek érezte magát arra, hogy Pákozd előtt, néhány mértföldnyire éjszakra Székes- Fehérvártól, jól választott védelmi állásban az ellen­séget bevárja. Szeptember 29-én ütközetre került a dolog. Az ifjú magyar csapatok derekasan megállották helyeiket. Jellacsics kényszerítve látta magát, a csa­tát félbeszakítani. Gőgje meg jön törve és a magyar vezéreknek fegyverszünetet ajánlott. Ezt az ajánlatot elég rövidlátók voltak elfogadni, s Jellacsics a nekiengedett fegyverszünetet arra hasz­nálta föl, hogy az éjszakának s a­ sű­rü ködnek leple alatt hirtelen fölkerekedvén, gyors oldalelvonulással men­tül előbb az osztrák határra érjen. Jobb szárnyát, Roth 12,000 emberét, cserben hagyta, s ezeknek Ozo­­ránál Görgei és Perczel Mór előtt le kellett tenniök a fegyvert, a nélkül hogy csak egyetlen puskalövést tehettek volna. Ez jön gyászos vége a horvát inváziónak, mely­hez a reakció oly merész reményeket fűzött. Erre az időre esik az a misszió, melynek végre­hajtása végett gróf Batthyány Lajos engem Pestre hívott, és a mi nem kevesebb volt, mint Komárom várának megmentése és biztosítása. A miniszterelnök közölte velem, hogy értesült az ottani parancsnoknak arról a szándékáról, hogy az erősséget a bán kezébe játszsza, vagy pedig annak kapuit bezáratja és sáncain felvonatja a fekete-sárga zászlót. — Ez már valószínüleg meg is történt volna, — tette hozzá a gróf, — ha a hazafias érzelmű komá­romi nemzetőrségnek nem sikerül a dunai hídnak ideje korán való szétszedése és fenyegető magatartása által a Vilmos főherceg nevét viselő, állítólag Po­zsonyba rendelt osztrák gyalog-ezrednek a várba való belopódzását megakadályozni. Hogy ki volt az a titkos hatalom, mely sötét terveivel az uralkodót körülfonta, s a melynek fona­lain Jellacsics s az oláhok, szerbek és szászok vezetői bábként engedték magokat rángattatni, azt mindenki sejtette, de senki nyíltan ki nem mondotta; de hogy a bécsi hadügyminiszter Jellacsicscsal az alatt az idő alatt, midőn ez királyi leiratok által a magyar alkot­mány elismerésére ismételten felszólíttatott, nyilván konspirált, őt fegyverrel, szerelvényekkel és egész hadcsapatokkal támogatta célja elérésére, hogy ez által a legfőbb akarattal szemben, a királyi szó által szentesített magyar alkotmányt porba döntse: ezt a gaztettet a bécsi hadügyminisztériumban későbben föl­fedezett titkos levelezés a legmegdönthetetlenebb módon bebizonyította. És szintúgy megtalálták ugyanott azo­kat a parancsokat is, melyeket Magyarország összes várparancsnokaihoz intéztek s a­melyekben ezeket fölszólították, hogy a magyar kormánynyal minden összeköttetést szakítsanak meg, s a magyar csapatokat ellenség gyanánt tekintsék. A korábbi osztrák tisztek helyzete a magyar seregben e kettős játék következtében felette válságos volt. Ők a király parancsára esküt tettek a magyar alkotmányra s most el kellett határozni magukat, hogy vagy megszegjék esküjüket s hazaárulók legye­nek, vagy annak becsülete, szabadsága és politikai lételéért tovább küzdjenek és harcoljanak. A legtöbbnél győzedelmeskedett a becsületérzés minden egyébb fölött. Az egyszer letett eskühöz tar­tották magukat, s igy történt, hogy testvérháborura lettünk kényszerítve, mely mind­két részre oly vég­­zetszerűvé lett. Én már ezekkel az érzelmekkel jöttem Pestre, s *) Egy fejezet a szerző sajtó alatt lévő művéből. Az áruló fia. (Egy nihilista naplójából.)­­Szanday Zénótól. (Folytatás.) — Nem értelek. — Lássuk az ártatlant. Mily nagy képmutató vagy barátom, pedig hidd el, több bizalommal lehet­nél irántam, mert én is, dacára annak, hogy született orosz vagyok, szivemmel-lelkemmel hevülök a sza­badságért. Veszszen az élet és minden, de az elnyo­mottaknak vissza kell nyerni jogaikat.

Next