Fővárosi Lapok 1885. október (234-264. szám)

1885-10-25 / 258. szám

258. szám. Vasárnap, 1885. október 25. Huszonkettedik évfolyam. Budapest, ferenciek­ tere 3. sz.­­ I. emelet. Előfizetési dij: Félévre Negyedévre Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Régi dalaimhoz. Elröppent üdvök, túlélt bánatok, Szivemnek zengő sóhajtásai, Finom kötésben, szép velin papiron Most itt hevertek könyveim között, S beszéltek arról, a­mi vissza nem jő. Forgatlak néha, díszkötésü könyvem, S úgy elcsodálkozom nem egy lapon : Én voltam-é az, én, e szürke ember, Ki Emmával zengettem annyi hévvel, Ki könnyeimmel öntözöm virágát Ábrándjaimnak, míg tavaszban éltem. Azóta más nap jár az alkonyégen, S én megfakult lélekkel vánszorogva, Nem látok már oly csillogó világot... Hajh, szürke minden, ha beáll az alkony! S nekem beállt, józanság most a társam, És ifjúságom többé vissza nem tér. Sokról lemondtam, sok vágyat leküzdtem, Az élet­ harcban megcsorbult a szívem S több dalt nem írok hozzátok hasonlót. Lehiggadt szívem még csak rajtatok csüng Az ifjúság bizalmával, hevével. Nyugodtan nézem, mint őszül hajam, Csak a ti vénülésteket ne lássam; Ti hirdessétek ifjúságomat! S ha majd az unokák kezökbe vesznek : Lássák, hogy nem hazudtam soha érzést; Őszinte voltam teljes életemben, S a­hány dalom volt, mind-mind általéltem. Véremből vér, ti átsírt szenvedések, Ti átujjongott küzdelmek, remények : Fogjátok pártomat, ha nem leszek ! Ha ajkam néma lesz, szivem hideg S a te­m­etőben alszom csöndesen : Rátok bízom további sorsomat. Ti hintsetek meleg sugárt siromra, S porom fölött növesszetek virágot. Reviczky Gyula. -----*-!»-*------­Igaz szivek. (Beszély levelekben.) Írta Szabó Zsigmond. (Folytatás.) Tegnapelőtt este sokáig ültünk a kandallónál. Valóságos novellás időjárás volt: szállongó hópillék, sivitó szél, konvencionális vándorok, kik századok óta hajléktalanul bolyongnak a sivatagon ; itt a szobában pedig valóságos idill, a­mit az orosz írók olyan meg­­ragadóan festenek. Ropogó tűz, francia nyitott kan­dalló, természetesen gőzölgő szamovár, csak épen va­lami Tatjána hiányzott. Mi sokáig ültünk szótlanul. Én csak néha szóltam egyet-egyet, hogy üldöző gondolataimat elriaszszam. Gyöngéd és szeretetteljes voltam irányában. Ő rám nézett és mosolygott. Ah ez a mosoly! 0 sokkal szebben mosolyog, gondoltam magamban. S aztán minden egyes gondolat hozzá vezetett vissza. Ő most egyedül van. Talán szintén rám gondolt­ak, hisz nem lehet, hogy elfeledett volna! Menj hát, siess, kérdezd meg őt! Eh, hisz ez vétek volna, ezt nem teszi becsü­letes ember! Egy gyöngéd szerető nőt megcsalni! Félre, félre ezzel a gondolattal! Hízelegve nyúltam nőm keze után, hogy meg­csókoljam s aztán a magaméba szok­tam és beszélni kezdek. Elmondtam, mennyire szeretem őt, milyen boldogtalan vagyok, ha távoznom kell s hogy vá­gyom visszatérni e csendes hajlékba, mert benne­­ benne élek csupán. Gyorsan, sietve beszéltem, mintha kényszerí­teni akarnám magamat e vallomásra. Hangom meleg volt s szenvedélyes. Oh! barátom, hiába, minden hiába ! Egyre csak ez a szőke fejecske jelent meg előttem, e szelid, bánatos, kék szemek, e csengő, édes hang s percenkint éreztem, mint merülök mélyebben és mélyebben e szenvedélybe. Valami ismeretlen kényszer nyitotta ki ajkaimat, hogy azt mondjam : — Holnap utaznom kell, kedvesem, Tantossyék­­hoz. Valami bérleti ügy. Talán még este vissza­jöhetek. Nem bírtam tovább mondani, féltem, hogy fel­fedezi, miért kívánok utazni Tantossyhoz ! Hiszen tudtam, hogy tegnap óta Budapesten van s a házban nincs más a cselédeken kívül, mint a kis Pali és Nina. Nina! Oh, ha nem kitalálná arcomról szán­dékomat ! De nem találta ki. Nyugodtan, mosolyogva né­zett rám. — Lőrintére megysz ? — Mily jó volna veled menni. De ne maradj soká. Jöjj vissza estére. Kérlek. — Igen, igen, szóltam öntudatlan. S másnap hajnalban elutaztam Lőrintére. A cselédség, az öreg komornyik bizalmas mo­­solylyal fogadtak. Hogyan ! Ezek tán sejtenének vala­mit. Összeránczoltam szemöldököm s komolyan kér­­dezem: — Ki van itthon ? — Bizony senki! A nagyságáék elutaztak. Csak egy hét múlva jönnek ismét haza? — Hogyan ? Senki ? — Azaz, hogy Mária kisasszony meg a kis Pali, — téve hozzá mosolyogva. — Jól van. Elmehet. Ez embernek bizalmas mosolya vérig sértett, még akkor is ingerelt voltam, mikor a szobába mentem. Oh mily sülyedés ez! Ha ezt nem tudná! Az idejövetel célját, a cse­lédek bizalmas mosolyát, az én sülyedésemet. Azért sem keresek alkalmat Ninával találkozni. Csak az ebédnél láttuk meg egymást. Nina a kis Palit vezette kezénél s valósággal megrettent, mikor enge­­met meglátott. De pár pillanat múlva mosolyogva nyújta kezét. — Ön itt ? — szólt halkan. — Tantossyval volna dolgom, de fájdalom, nem találtam idehaza. — S kedves neje! — Üdvözli önt kisasszony ! Elhallgattunk s egész ebéd alatt csupán a kis Palival beszélgettünk. Délután nagy hóesés támadt. Odakünn szél fújt s mi ki sem mozdulhattunk a szobából. Nina valami kézimunkán dolgozott, én a kis Palit tartottam jól mesemondással. A cselédek ki­s bejártak, tüzet raktak a kandallóba, vacsorához hittük s mi egész délután egy szót sem szóltunk egymáshoz. Mikor a vacsorának vége volt, s a porcellánt, ezüstneműt elrakosgatták — mély csend jön a szobá­ban. A cselédek sem zavartak többé; a kis Pali a Nina ölébe hajtó fejecskéjét. Én a kandalló tüzébe néz­tem s éreztem, hogy e helyzet az, mely sorsomat el­dönti. Sokáig mély csönd volt a szobában. A távoli Párisi tárca. (A francia versköltők anyagi viszonyairól.) — Október 15-én. — Endrődi Sándor humoros reklámtárcában vilá­gította meg e helyen a magyar költők, kiadók és az olvasó közönség közti viszonyt. Úgy gondoltam, nem lesz érdektelen szemügyre venni, miként állanak e tekintetben a francia dalnokok akciói ? Az irodalmi­­lag leginkább előrehaladott országban a »lantból« meg lehet-e élni ? Hogyan és miként ? — Mind e kér­désekre a lehetőleg részletesen fogok felelni. Általában véve mondhatjuk, hogy anyagilag bizony itt sincs valami gyöngyélete a poétának. Az idő, midőn a troubadourok a nagyurak kastélyait vé­gig látogatva és mindenütt szívesen fogadtatva her­cegi dinom-dánomban töltötték el életüket, rég le­járta magát. Húsz-harminc-negyven évvel ezelőtt különösen nehéz idő járt azokra, kik csupán a lant­ból akartak megélni. A költői bohémé (legifjabb nemzedék) tagjai évenként tucatszámra hullottak el a kórházakban, köztük a huszonhat éves Hégésippe Moreau is, ki hátrahagyott verskötetével a francia irodalom klasszikus jelesei közt vívott ki magának helyet. Azóta élelmesebbekké lettek, az irodalmi viszo­nyok is megváltoztak, előnyükre. Alig van a legifjabb nemzedék közt, ki több­oldalulag ne kezdené mind­járt a működést. Magában Párisban ez idő szerint másfélezer újság és folyóirat jelenik meg. Ily tömér­dek papiros befeketítése ezer meg ezer embernek ad foglalkozást és kenyeret. A modern kezdő poéta egyaránt igyekszik jeleskedni az elgázolt kutya elé­giájának napiujság formájában való megénekelésében és a csengő szem­et faragásában; egyik is másik is hoz a konyhára valamit, mert a verseket is közlő folyóiratok körülbelül 300 költeményt fogyasztanak hetenként. A poéta, ki csak hébe-hóba étkeznék, nyá­ron a szabad ég alatt, télen a kórházban tartana la­kást, ma már nem létezik. Maga az elzüllött külső, meg a hosszú haj is egészen kimentek a forgalomból. Saját számításom szerint, harmincezerre tehető azok száma, kik Franciaországban a költészet iránt érzékkel birnak; nem veszem itt számba a luceistákat és a szerelmeseket, kiknél az istenek nyelvében való gyönyörködés csak fellobbanó szalmaláng és kik ennélfogva nem szerepelnek állandó címen a könyv­piacon, mint termelők avagy fogyasztók. A már meg­lett férfiak közül a bírói kar és a katonatisztek jelen­tékeny kontingenst szolgáltatnak az adott összszám­­hoz, hagyományos dolog lévén mindkét társadalmi osztálynál a költészetet nemcsak szeretni, de művelni is. Megemlítem azt is a bírói karról, hogy mindany­­nyian a latin klasszikusokat forgatják előszeretettel, és négy francia bíró közt egyet legalább is fogunk találni, ki Horaciust, Ovidiust, Virgilt a maga fordí­tásában és kommentálva adta ki. A tizennyolc hadtest­­parancsnok közt (a legmagasabb katonai rang béke idején) három poéta van, köztük Levval (hadügymi­niszter a Ferry bukása előtt,é­s Pittié tábornok, a köz­­társasági elnök főszárnysegéde. Tekintetbe véve már most azt a körülményt, hogy körülbelül harmincezren vannak, kik érdeklőd­nek a könyvpiac költészeti termékei iránt, a termé­szetes következés az lenne, hogy szép számban lehetnek a poéták, kik csupán lantjukból is megélhetnének, vagy ha éppen jó hírnévre is tesznek szert, abból meg is gazdagodhatnak. Sajnos, de ez csak kivételes eset. A dolog magyarázata az, hogy a harmincezer francia, kikre a verskiadók mint fogyasztókra számítanak, kétharmadrészben maguk is termelők és az arány akkor ilyen : 30,000 fogyasztóra esik 20,000 termelő. Föltéve, hogy minden fogyasztó évenkint tíz kötettel gazdagítja könyvtárát és másrészt minden termelő há­rom évenként egy-egy versbokrétával állana elő, a számbeli eredmény a következő lenne: 30,000X10 300,000 20,000:3 ~ 6666 ~ 4°’ vagyis minden termelőnek mathematikai kilátása van, hogy költeményfüzére 45 példányban fog­­ el­kelni, és ha minden elkelt példány után a divó pá­risi szokás szerint egy frank szerzői díja van, ez ki­tenne évenkint 45 frankot. Szembeötlő tehát, hogy üzleti értelemben vett kiadásról csak kivételes ese­tekben lehet szó. Hugo Viktor, ki két unokájának ki­lenc milliót hagyott hátra, az egyedüli ember volt, ki költeményeivel is rengeteg pénzt keresett volna, de kiadói mindannyian veszítettek vele, mert ő kemény ember volt a feltételek megszabásában és a világ hí­réből való bankjegy-préselést, épp oly mesterileg ér­tette, mint a lant kezelését. Általánosan tudta, hogy hét kiadót juttatott tönkre, kik közül egyik fel is akasztotta magát. Kevéssel halála előtt egy részvény­­társaságot sodort a részbe; ez a részvénytársaság két millióval alakult meg Monnier kiadó vezérlete alatt Hugo Viktor összes műveinek »édition nationale« címen való kiadására 3000 példányban, egyenkint 1200 frank árral. Hugo Viktor előre egy milliót köve­telt és a kiadási költség másfél millióra megy! Föltéve, hogy a 3000 példány el is kel, mind­ez tenne három millió hatszázezer frankot, de erre idő kell, a befek­tetett két millió kamatjai is milliót tesznek ki tíz év alatt, meg aztán a részvénytársaságnál költséges el­nököt, igazgatóságot kell tartani, a könyvkereskedő­ket árleengedésben kell részesíteni, reklámra is sokat kell költeni, szóval bizonyos, hogy a tőkepénzesek, kik Monnier hívására lépre mentek, nem csináltak

Next