Fővárosi Lapok 1885. október (234-264. szám)
1885-10-25 / 258. szám
258. szám. Vasárnap, 1885. október 25. Huszonkettedik évfolyam. Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre Negyedévre Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Régi dalaimhoz. Elröppent üdvök, túlélt bánatok, Szivemnek zengő sóhajtásai, Finom kötésben, szép velin papiron Most itt hevertek könyveim között, S beszéltek arról, ami vissza nem jő. Forgatlak néha, díszkötésü könyvem, S úgy elcsodálkozom nem egy lapon : Én voltam-é az, én, e szürke ember, Ki Emmával zengettem annyi hévvel, Ki könnyeimmel öntözöm virágát Ábrándjaimnak, míg tavaszban éltem. Azóta más nap jár az alkonyégen, S én megfakult lélekkel vánszorogva, Nem látok már oly csillogó világot... Hajh, szürke minden, ha beáll az alkony! S nekem beállt, józanság most a társam, És ifjúságom többé vissza nem tér. Sokról lemondtam, sok vágyat leküzdtem, Az élet harcban megcsorbult a szívem S több dalt nem írok hozzátok hasonlót. Lehiggadt szívem még csak rajtatok csüng Az ifjúság bizalmával, hevével. Nyugodtan nézem, mint őszül hajam, Csak a ti vénülésteket ne lássam; Ti hirdessétek ifjúságomat! S ha majd az unokák kezökbe vesznek : Lássák, hogy nem hazudtam soha érzést; Őszinte voltam teljes életemben, S ahány dalom volt, mind-mind általéltem. Véremből vér, ti átsírt szenvedések, Ti átujjongott küzdelmek, remények : Fogjátok pártomat, ha nem leszek ! Ha ajkam néma lesz, szivem hideg S a temetőben alszom csöndesen : Rátok bízom további sorsomat. Ti hintsetek meleg sugárt siromra, S porom fölött növesszetek virágot. Reviczky Gyula. -----*-!»-*------Igaz szivek. (Beszély levelekben.) Írta Szabó Zsigmond. (Folytatás.) Tegnapelőtt este sokáig ültünk a kandallónál. Valóságos novellás időjárás volt: szállongó hópillék, sivitó szél, konvencionális vándorok, kik századok óta hajléktalanul bolyongnak a sivatagon ; itt a szobában pedig valóságos idill, amit az orosz írók olyan megragadóan festenek. Ropogó tűz, francia nyitott kandalló, természetesen gőzölgő szamovár, csak épen valami Tatjána hiányzott. Mi sokáig ültünk szótlanul. Én csak néha szóltam egyet-egyet, hogy üldöző gondolataimat elriaszszam. Gyöngéd és szeretetteljes voltam irányában. Ő rám nézett és mosolygott. Ah ez a mosoly! 0 sokkal szebben mosolyog, gondoltam magamban. S aztán minden egyes gondolat hozzá vezetett vissza. Ő most egyedül van. Talán szintén rám gondoltak, hisz nem lehet, hogy elfeledett volna! Menj hát, siess, kérdezd meg őt! Eh, hisz ez vétek volna, ezt nem teszi becsületes ember! Egy gyöngéd szerető nőt megcsalni! Félre, félre ezzel a gondolattal! Hízelegve nyúltam nőm keze után, hogy megcsókoljam s aztán a magaméba szoktam és beszélni kezdek. Elmondtam, mennyire szeretem őt, milyen boldogtalan vagyok, ha távoznom kell s hogy vágyom visszatérni e csendes hajlékba, mert benne benne élek csupán. Gyorsan, sietve beszéltem, mintha kényszeríteni akarnám magamat e vallomásra. Hangom meleg volt s szenvedélyes. Oh! barátom, hiába, minden hiába ! Egyre csak ez a szőke fejecske jelent meg előttem, e szelid, bánatos, kék szemek, e csengő, édes hang s percenkint éreztem, mint merülök mélyebben és mélyebben e szenvedélybe. Valami ismeretlen kényszer nyitotta ki ajkaimat, hogy azt mondjam : — Holnap utaznom kell, kedvesem, Tantossyékhoz. Valami bérleti ügy. Talán még este visszajöhetek. Nem bírtam tovább mondani, féltem, hogy felfedezi, miért kívánok utazni Tantossyhoz ! Hiszen tudtam, hogy tegnap óta Budapesten van s a házban nincs más a cselédeken kívül, mint a kis Pali és Nina. Nina! Oh, ha nem kitalálná arcomról szándékomat ! De nem találta ki. Nyugodtan, mosolyogva nézett rám. — Lőrintére megysz ? — Mily jó volna veled menni. De ne maradj soká. Jöjj vissza estére. Kérlek. — Igen, igen, szóltam öntudatlan. S másnap hajnalban elutaztam Lőrintére. A cselédség, az öreg komornyik bizalmas mosolylyal fogadtak. Hogyan ! Ezek tán sejtenének valamit. Összeránczoltam szemöldököm s komolyan kérdezem: — Ki van itthon ? — Bizony senki! A nagyságáék elutaztak. Csak egy hét múlva jönnek ismét haza? — Hogyan ? Senki ? — Azaz, hogy Mária kisasszony meg a kis Pali, — téve hozzá mosolyogva. — Jól van. Elmehet. Ez embernek bizalmas mosolya vérig sértett, még akkor is ingerelt voltam, mikor a szobába mentem. Oh mily sülyedés ez! Ha ezt nem tudná! Az idejövetel célját, a cselédek bizalmas mosolyát, az én sülyedésemet. Azért sem keresek alkalmat Ninával találkozni. Csak az ebédnél láttuk meg egymást. Nina a kis Palit vezette kezénél s valósággal megrettent, mikor engemet meglátott. De pár pillanat múlva mosolyogva nyújta kezét. — Ön itt ? — szólt halkan. — Tantossyval volna dolgom, de fájdalom, nem találtam idehaza. — S kedves neje! — Üdvözli önt kisasszony ! Elhallgattunk s egész ebéd alatt csupán a kis Palival beszélgettünk. Délután nagy hóesés támadt. Odakünn szél fújt s mi ki sem mozdulhattunk a szobából. Nina valami kézimunkán dolgozott, én a kis Palit tartottam jól mesemondással. A cselédek kis bejártak, tüzet raktak a kandallóba, vacsorához hittük s mi egész délután egy szót sem szóltunk egymáshoz. Mikor a vacsorának vége volt, s a porcellánt, ezüstneműt elrakosgatták — mély csend jön a szobában. A cselédek sem zavartak többé; a kis Pali a Nina ölébe hajtó fejecskéjét. Én a kandalló tüzébe néztem s éreztem, hogy e helyzet az, mely sorsomat eldönti. Sokáig mély csönd volt a szobában. A távoli Párisi tárca. (A francia versköltők anyagi viszonyairól.) — Október 15-én. — Endrődi Sándor humoros reklámtárcában világította meg e helyen a magyar költők, kiadók és az olvasó közönség közti viszonyt. Úgy gondoltam, nem lesz érdektelen szemügyre venni, miként állanak e tekintetben a francia dalnokok akciói ? Az irodalmilag leginkább előrehaladott országban a »lantból« meg lehet-e élni ? Hogyan és miként ? — Mind e kérdésekre a lehetőleg részletesen fogok felelni. Általában véve mondhatjuk, hogy anyagilag bizony itt sincs valami gyöngyélete a poétának. Az idő, midőn a troubadourok a nagyurak kastélyait végig látogatva és mindenütt szívesen fogadtatva hercegi dinom-dánomban töltötték el életüket, rég lejárta magát. Húsz-harminc-negyven évvel ezelőtt különösen nehéz idő járt azokra, kik csupán a lantból akartak megélni. A költői bohémé (legifjabb nemzedék) tagjai évenként tucatszámra hullottak el a kórházakban, köztük a huszonhat éves Hégésippe Moreau is, ki hátrahagyott verskötetével a francia irodalom klasszikus jelesei közt vívott ki magának helyet. Azóta élelmesebbekké lettek, az irodalmi viszonyok is megváltoztak, előnyükre. Alig van a legifjabb nemzedék közt, ki többoldalulag ne kezdené mindjárt a működést. Magában Párisban ez idő szerint másfélezer újság és folyóirat jelenik meg. Ily tömérdek papiros befeketítése ezer meg ezer embernek ad foglalkozást és kenyeret. A modern kezdő poéta egyaránt igyekszik jeleskedni az elgázolt kutya elégiájának napiujság formájában való megénekelésében és a csengő szemet faragásában; egyik is másik is hoz a konyhára valamit, mert a verseket is közlő folyóiratok körülbelül 300 költeményt fogyasztanak hetenként. A poéta, ki csak hébe-hóba étkeznék, nyáron a szabad ég alatt, télen a kórházban tartana lakást, ma már nem létezik. Maga az elzüllött külső, meg a hosszú haj is egészen kimentek a forgalomból. Saját számításom szerint, harmincezerre tehető azok száma, kik Franciaországban a költészet iránt érzékkel birnak; nem veszem itt számba a luceistákat és a szerelmeseket, kiknél az istenek nyelvében való gyönyörködés csak fellobbanó szalmaláng és kik ennélfogva nem szerepelnek állandó címen a könyvpiacon, mint termelők avagy fogyasztók. A már meglett férfiak közül a bírói kar és a katonatisztek jelentékeny kontingenst szolgáltatnak az adott összszámhoz, hagyományos dolog lévén mindkét társadalmi osztálynál a költészetet nemcsak szeretni, de művelni is. Megemlítem azt is a bírói karról, hogy mindanynyian a latin klasszikusokat forgatják előszeretettel, és négy francia bíró közt egyet legalább is fogunk találni, ki Horaciust, Ovidiust, Virgilt a maga fordításában és kommentálva adta ki. A tizennyolc hadtestparancsnok közt (a legmagasabb katonai rang béke idején) három poéta van, köztük Levval (hadügyminiszter a Ferry bukása előtt,és Pittié tábornok, a köztársasági elnök főszárnysegéde. Tekintetbe véve már most azt a körülményt, hogy körülbelül harmincezren vannak, kik érdeklődnek a könyvpiac költészeti termékei iránt, a természetes következés az lenne, hogy szép számban lehetnek a poéták, kik csupán lantjukból is megélhetnének, vagy ha éppen jó hírnévre is tesznek szert, abból meg is gazdagodhatnak. Sajnos, de ez csak kivételes eset. A dolog magyarázata az, hogy a harmincezer francia, kikre a verskiadók mint fogyasztókra számítanak, kétharmadrészben maguk is termelők és az arány akkor ilyen : 30,000 fogyasztóra esik 20,000 termelő. Föltéve, hogy minden fogyasztó évenkint tíz kötettel gazdagítja könyvtárát és másrészt minden termelő három évenként egy-egy versbokrétával állana elő, a számbeli eredmény a következő lenne: 30,000X10 300,000 20,000:3 ~ 6666 ~ 4°’ vagyis minden termelőnek mathematikai kilátása van, hogy költeményfüzére 45 példányban fog elkelni, és ha minden elkelt példány után a divó párisi szokás szerint egy frank szerzői díja van, ez kitenne évenkint 45 frankot. Szembeötlő tehát, hogy üzleti értelemben vett kiadásról csak kivételes esetekben lehet szó. Hugo Viktor, ki két unokájának kilenc milliót hagyott hátra, az egyedüli ember volt, ki költeményeivel is rengeteg pénzt keresett volna, de kiadói mindannyian veszítettek vele, mert ő kemény ember volt a feltételek megszabásában és a világ híréből való bankjegy-préselést, épp oly mesterileg értette, mint a lant kezelését. Általánosan tudta, hogy hét kiadót juttatott tönkre, kik közül egyik fel is akasztotta magát. Kevéssel halála előtt egy részvénytársaságot sodort a részbe; ez a részvénytársaság két millióval alakult meg Monnier kiadó vezérlete alatt Hugo Viktor összes műveinek »édition nationale« címen való kiadására 3000 példányban, egyenkint 1200 frank árral. Hugo Viktor előre egy milliót követelt és a kiadási költség másfél millióra megy! Föltéve, hogy a 3000 példány el is kel, mindez tenne három millió hatszázezer frankot, de erre idő kell, a befektetett két millió kamatjai is milliót tesznek ki tíz év alatt, meg aztán a részvénytársaságnál költséges elnököt, igazgatóságot kell tartani, a könyvkereskedőket árleengedésben kell részesíteni, reklámra is sokat kell költeni, szóval bizonyos, hogy a tőkepénzesek, kik Monnier hívására lépre mentek, nem csináltak