Fővárosi Lapok 1885. október (234-264. szám)
1885-10-25 / 258. szám
szél zúgásába elvegyült a cselédek álmos éneklése, mely a kastély földszintjéről halkan hangzott át az ebédlőbe. Odakünn igazi tél volt, szél, hófuvat; itt egy csendes lakályos fészek, puha és hívogató ! Csak a kis Pali szakította meg ezt a hallgatást. — Álmos vagyok, nénikém, szólt dünnyögve. — Álmos a kicsikém! Ah, pedig most akartam éppen egy igazán szép mesét elmondani. S azzal hozzáfogott a mesemondáshoz. Dallamos szép hangja remegett olykor-olykor. Beszélt rengeteg erdőségekről, a törpékről, a bolyongó árvákról s olyan hangulattal, hogy magam is elmerengve hallgattam. De a gyermek nagyra nyitotta fel szemeit s panaszkodva szólt: — Holnap nénikém. Most álmos vagyok. Lefekszünk. Ölébe kapta s megcsókolta. Tréfálni, játszani kezdett vele. — Oh! a kis Pali! Már ki merné mondani, hogy a kis Pali álmos. Dehogy álmos! Értettem, mit akart. Félt elbocsátani a gyermeket. Félt velem egyedül maradni. Szivem hangosan dobogni kezdett. Fölkeltem helyemről s mielőtt észrevette volna, mit akarok, csöngetni kezdtem az inasnak. — Mi tesz ? — szólt ijedten. — Hívok valakit, hogy Palit lefektessék, — szóltam remegve. — Álmos szegényke. Oh, hogyan elpirult. A cseléd álmosan jött be. — Fektesse le Palit, — szólt Nina csendesen. A kisfiú félig aludt már, alig tudott elbúcsúzni tőlünk. Néhány perc múlva a cseléd lépései is elhangzottak. Egyedül maradtunk a szobában. S akkor ismét nem szóltunk egymáshoz egy ideig. Nina lesütő szemeit és hallgatott. Én a távolmúltakra gondoltam vissza, a gyermekkori kalandra, a szülői ház remetelakára, s arra a délutánra, midőn őt utoljára láttam. Milyen rég volt az. Saj most itt ülünk újra egymás mellett, némán, hallgatagon. — Tehát ismét együtt vagyunk ! — suttogom álmodozón. — S mit kíván ön ? — szólt halkan. Hangja izgatott volt s remegett. — Mit kívánok ? — szóltam. — Ön azt kérdi, mit kívánok ? Édes jó istenem, hát oly kevéssé éles szeme van önnek, hogy vágyaim, törekvéseim rejtett dolgok maradtak előtte ? Hát nem látja, ha szememben valami gyümölcsöző üzletet. Van még másik négy összkiadása Hugo Viktor összes műveinek, szintén méregdrágák, úgy hogy a nemzeti költőnek összes művei csak a gazdagok könyvtáraiban ékeskednek. Sutty-Prudhomme és Mistral egyedül állnak, kik csupán költeményekkel gazdag jövedelemre tettek szert. Van aztán vagy harminc olyan francia költő, kiknek verskötetei gyakran sok ezer példányban kelnek el, de ezek mindnyájan az irodalom többi ágaiban is tevékenykednek, egyúttal regény és drámaírók vagy journalisták. Ilyenek Francois Coppée, Arséne Houssaye, Catulle Mendés, Richepin, Armand Silvestre, Paul Aréne, Thédore de Bauville, Clovis Hughes, Charles Mouselet, Emile Bergerat, Paul Derouléde, a francia Tyrteus. Mindezeknek az uraknak meglehetősen felkopnék az álluk, ha csak a lanttól kérnének dicsőséget és kenyeret,amint volt ez Leconte de Lisle és Nachaud jeles költőkkel, míg végre az akadémia megjutalmazta előbbit egy 20,000 frankos nemzeti díjjal, az utóbbit pedig a »Figaro« rántotta ki kedvezőtlen anyagi helyzetéből, amennyiben magára vállalta gyönyörűen szép költeményeinek példányonként 500 frankon való diszkiadását és addig verte a dobot, mig mind elkelt, miből aztán Nachaudnak vagy 30—40,000 frank haszna lehetett. Beszéltünk a 20,000 francia poéta harminc kimagasló alakjáról. Tizennyolc ezerre tehetjük azok számát, kik sem dicsőséget, sem kenyeret nem kérnek lantjuktól, hanem csupán kedvtelésbűl pengetik azt. Midőn a versek száma felszaporodik, saját költségükre kinyomatják 50—-100 példányban és ismerőseiknek, barátaiknak megküldik emlékül. (A számokat nem úgy találomra adom, azok alapos számításon nyugosznak. Minden nyomdásznak kötelessége a belügyi minisztériumhoz két példányt küldeni. Ha tudom, hány verses könyv jelenik meg évenként Franciaországban, továbbá ha fölteszem hogy életében minden amateurpoéta két kötetet nyomtat ki átlag, könnyű hozzávetőleg megállapítani, hányan vannak, kik pengetik a lantot.) A fentmaradó kétezernek háromnegyedét a legifjabb nemzedék képezi, melyben csak hébe-hóba akad módos fiú; többnyire vagyontalan fiatal emberek, család és támasz nélkül, kik a lyceumból kikerülve, verselésre adják magukat és dicsőségre áhítoznak, s miként már mondom, a lapoknál mint reporterek, egyes íróknál mint titkárok vagy cikkeik és verseik értékesítésével tartják fen magukat. Ez az anyagi léttel viaskodó legifjabbik nemzedék minden tíz évben megújul. Csekély résznek csakugyan sikerül hírre és jóllétre vergődni (az irodalom jelesei fele részben közülök kerülnek ki,) a túlnyomó rész pedig tíz évi meddő kísérlet után lemond a küzdésről, prózaibb életpályát választ, ha pedig erre nincs esélye, lesz belőle egész életére megrögzött irodalmi bohémé. A legifjabbik nemzedék fele Parisra jut, másik fele vidékre. A párisi ifjúság közül a kezdő poéták vagy írók — ami mindegy, mert mindannyian verssel kezdik — egyedül formálnak a német bursch-ok módjára társulatokat. A hetvenes években leghíresebbek voltak a »hydropathák« 150—160 taggal, kik közül vagy két-három tucat már kezd magának nevet csinálni és előre lehet látni, hogy híres és gazdag emberek lesznek; ilyenek Rollinat, Rameau költők, Emile Goudeau és Champsaur (ennek már van vagy 50,000 frank évi jövedelme, mert a Figaro munkatársa, regényíró és költő.) Jelenleg pedig a legtöbb reményekre jogosító zöldséget találjuk a vagy száz főre menő költői csapatban, mely Salis grófnak »Chat noir« nevű sörhelyiségében ütötte fel tanyáját. Tudjuk máig, hogy miből tartja fen magát ez a 700—800 főre menő legifjabbik nemzedék, kik közül csak kevesen kapnak hazulról segélyt és kik közül egyetlenegy sem néz valami rendes magán- vagy közszolgálat után. Hogy e tekintetben egészen tisztában legyünk, szólnunk kell még egy jövedelemforrásról, mely nem más mint a pumpolás. A párisi irodalmi körökben ugyanis bevett szokás, hogy kezdő írók ismerőseiktől kérhetnek évenként egyszer, kétszer, legföljebb háromszor csekélyebb kölcsönt, melynek megfizetéséről soha sem lesz szó. A hagyományos összeg öt frank (piéce de cent sous). Bármilyen szerény legyen is állásunk és jövedelmünk a sajtóban, az irodalomban, bizonyosak lehetünk, hogy fizetnünk kell ezt az adót. Vannak aztán kik üzletszerűleg gyakorolják e pumpolást, igyekeznek ismeretségbe jutni pár száz irodalmi emberrel és mindegyiktől évenként kétszer öt frankotkérve kölcsön«, módját találják a dologtalan exisztálásnak. Ezekből válik a megrögzött irodalmi bohémé, ki egész életén át ily módon fog élősködni, a minő számos van Párisban. Mivel egykori lelki testi pajtásai közül némelyek milliomos emberekké lesznek, ezekre természetesen több száz franknyi évi adót vet ki élethossziglan. Vannak köztük oly ügyesek, kik egész éltükön át csupa pumpolásból urasan élnek. Ilyen a minap elhalálozott 73 éves P., a legeredetibb párisi járdataposó, kinek ismeretségét az utóbbi tizedekben maguk a leghíresebb írók keresték, mert szellemes ember volt és a lefolyt félszázadnak élő irodalmi története. Hátra van még ama kérdésnek megvilágítása, hogyan találnak a legifjabbik nemzedékbeliek kiadóra? Mennyit keresnek verseikkel. Egy Lemerre nevű könyvkereskedő specialitássá vált a kezdő poéták kiadásával: kiadja bárkinek is a gyűjteményét látatlanba, vastag szép papirosra nyomtatva. A múzsafiak aztán hosszú évek alatt csaknem garasonként fizetik meg neki a költséget. Coppée is így kezdte. Ő akkor a hadügyi minisztériumban írnok volt és sovány fizetéséből havonként tíz frankot fizetett Lemerrenek kiadási költség fejében. És ki hinné ? ez a Lemerre filantropikus kiadásaival meggazdagodott! Ő körülbelül 120 kezdő poétát ad ki évenként. Rendes eljárása az: hitelbe eszközli a nyomtatást, a poéta pedig példányonként keresi és fizet neki mindannyiszor annyit, hogy az ötvenedik vagy századik példány után az egész kiadás meg legyen fizetve. A legtöbb esetben az illetőknek egy garasnyi hasznuk sincs, sőt rá is fizetnek. Az ügyesek azonban módját lelik, hogy egy-két ezer frankot nyerjenek. Rányomtatnak a címlapra magas árt: 10, sőt 25 frankot és addig zaklatják a pártfogókat, jóakarókat, ismerősöket, míg megveszik. Gambetta idejében jó idő 1700 néz, mit érezek? Hát nem érzi, hogy nőmet, otthonomat, családi életemet mind elfeledtem,midőn önre, csupán önre gondolok! Miért jöttem én ide ? Miért hagytam el otthonomat, hol szerető, aggódó szív figyel szavaimra ? Mi az, ami felizgat, remegni késztet ? S ön azt kérdi, mit kívánok ? Édes istenem, hát tudom én azt ? Ön egykor kiküldött a világba, hogy feledjek, nos visszajöttem onnan s könyezve mondom : nem,nem tudtam feledni, képe most is él szivemben ; hosszú évek, szerető szív aggodalmai nem bírták azt elhalványítani. Feledni önt! Nem, nem, sohasem ! Mit kívánok ? Idejönni ön elé, térdeimre borulni s azt mondani: Szeretlek ! Igazán s örökké. Feledni akartalak, de nem lehetett s most imádlak ! (Vége köv.) A boldog emberek. (Francia elbeszélés.) Irta Louis Illbach. Nincs igazi boldogság buskomolyság nélkül. Azok, kik folyvást örömök közt élve, szeretik egymást, elégetik a boldogságukat, azt hive, hogy élesztik s midőn a hamvat hiába szítják, másutt, más boldogságot keresnek. Ismertem én ezelőtt húsz évvel egy kedves, szeretetreméltó házaspárt, melynek elég vagyona volt, hogy anyagi gondok ne terheljék, de nagyon kevés ahhoz, hogy költséges vágyaikat teljesíthették volna. A férfi komolyan dolgozott nejének a körében, ki mosolyogva nézett rá, habár e mosoly gyakran könyeken tört át. Pedig senki sem tudta, hogy a legcsekélyebb bánat is gyötörte volna őket. Volt egy gyermekök, egy leány, ki mint a liliom növekedett a fiatal, rózsás arcú nő s a fiatal, cserfához hasonló derék szál férfi közt. Nem igen keresték a nagyobb társaságot, de akikkel tartózkodva érintkeztek, el voltak bájolva egyiknek a kelleme, másiknak a szellemessége által. Sajátságos körülmény, hogy e tökéletes párnak, melyet annyian bámultak, nem voltak irigyei. Az a mélabú, mely e házastársak jellege volt, védte őket az irigység ellen. Hiába, a bánatot nem szokták az emberek megirigyelni, pedig nincs igazuk. Hiszen a nélkül az örömet sem lehet igazán élvezni. Két éven át nagyon sokat gondolkoztam ama titok fölött, mely e boldogság mögött lappangott. Boccacciónak valamennyi meséje közt egy volt, mely en-gém mindig elkomoritott, ama nőnek a története, a ki meghalt kedvesének a fejét egy edénybe temette, egy tő szigor állt ültetve abba s lesve, a mint nő és díszük e kedves talajban, melytől a növény illatát nyerte. Vájjon miféle holttest szolgált talaj gyanánt e fiatal házaspár boldogságának a világához ? — töprengtem magamban, — mivelhogy az ő boldogságuk oly édes és mégis oly félelmes ? Hiszen őket sem a lelkiismeret nem bántja, sem nyíltan nem gyászolnak senkit; de mintha egy öröklött szerencsétlenség nyomasztó érzete nehezednék rájuk. A nő nagyon szép volt. Nagy, fekete szemet igéző fényben úsztak s azt lehetett volna hinni, hogy tekintetével az egész szemhatárt föl akarja ölelni. A férfinak kék szeme volt, melyen élénk villám cikázott olykor át s bizonyos esetekben, melyeket különben nehéz volt előidézni s melyek másnak föl sem tűntek, a nő fekete szeme elkomorult, mig a férj kék szeme remegve vonult össze. Én szerettem őket. Oly bizalommal voltak hozzám, hogy ezáltal fékezték kíváncsiságomat és én soha sem hatolhattam volna titkukba, ha egyszer a véletlen hirtelen fölszinre nem hozza azt megmutatva nekem a mélységet, melyet a szerelem zárt el s mely fölött e hősies lelkek boldogságuk alapját vetették meg. Náluk ebédeltem egyik barátommal, bizonyos ügyvéddel, ki nem tudom, melyik déli kerületnek a városából tért vissza, hol ő mint a képviselőház jelöltje akart föllépni. A pártok küzdelme eléggé hevesnek ígérkezett. Barátomnak félelmes versenytársa a vidék egyik gazdag gyárosa volt, kit az ügyvéd nem nevezett meg s a fiatal házaspár, szintén a déli vidékről költözködvén át Párisba, élénk érdeklődéssel hallgatták az ügyvédet, ki szülőföldüket emlegette, midőn ez, egyszerre eszébe jutván a vívandó nehéz harc, hevesen felkiáltott: — Majd tudom én, hogy kell az útját elvágni az alkalmas pillanatban annak a dühös Perpignollenak! . . . Nem is képzelné az ember, mily ármányos ez az öreg fickó, noha már hetven éves . . . E név hallatára a fiatal férj letette villáját s remegés fogta el, mig a fiatal nő bámulva meresztő a szemét maga elé. Én kíváncsian s talán eléggé kegyetlenül, e kérdést kockáztattam az ügyvédhez: — Miképen akarod az útját bevágni ? A férj és nő újra magukhoz tértek. — Oh, istenem, hiszen az nagyon egyszerű dolog, — folytatá az ügyvéd. — nincs egyébb teendőm