Fővárosi Lapok 1885. október (234-264. szám)
1885-10-26 / 259. szám
259. szám. Hétfő, 1885. október 26. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre..........................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Igaz szivek. (Beszély levelekben.) irta Szabó Zsigmond. (Vége.) — Oh istenem, — suttogó a leány. — Hiába, — folytatom. — Tudom, hogy ön is szeret. Arca, pillantása, szeme mind elárulják azt. Érzem, hogy szeret. Ama gyermekkori kép az ön lelkében is él s kisérti álmában és ébren, mint engemet. Nem fog elfeledni! Sohasem fog! Bár akarjon kitépni szívéből, érzem, hogy örökké ott maradok. — Ön beszél így, — suttogá. — Istenem hát nője, családi élete! — Nem! Félre e viszonyokkal, melyeket az élet komédiája köttet. Nem ? Hát az a perc, melyben az oltár előtt állottunk ; az a röpke szó, melyet tán meg sem gondolva eléggé elmondottunk, egész életünkre lekössön s megtiltsa, hogy érezzünk. Hallgasson! Az ön joga régibb hozzám, mint a nőmé! Mi szerettük egymást, régen, évek óta igazán! Hol az a törvény, mely megtilthatná szívemnek, hogy érezzen ? — A becsület az ! — szólt. — Eh, hagyjuk a frázisokat. Becsület! Hitvány szó. Én szeretem önt s ön is engemet. Mi gátol bennünket, hogy boldogok legyünk. Édes barátom, mennyire elragadt a szenvedély, azt sem tudtam, mit beszéltem már. Ő rám függeszté szemeit s hallgatá ama szenvedély sugalla szavakat, melyeket tán minden nőnek jól esik s melyeket tán minden nő meghall legalább egyszer életében. Könyezett. — Jöjjön, jöjjön gyermekem! szóltam karjaim kitárva. Csöndesen ingatta fejét. — Nen, Endre, — szólt halkan. — Legyen nyugodt. Soha sem leszek az ön kedvese. Önnek neje van, aki szép és jó, mint egy angyal. Soha sem fogok önök közé állani. Elhalgattunk. Ő lehajtá fejét, keble görcsösen emelkedett s a csendben babám elfojtott sírását. S e könyek más embert csináltak belőlem. Oda rohantam hozzá, s átöleltem. — Szeressen, — suttogom magamon kívül. — Ninám ! Édes gyermekem ! Boldogok leszünk. Ijedten tolt el magától. — Oh, távozzék! — Soha, míg élek, nem. Szeretem önt! — Távozzék, kívánom. — Nina! Könyörüljön rajtam ! — lélekzetem elszorult s szivem verése mintha megállott volna az izgalomtól. A felpezsdült vér agyamba tódult s erővel akartam őt magamhoz szorítani. — Eh! — szólott haraggal. S egyszerre eltaszitott magától. Ajkai remegtek s egész teste vonaglott. — Eltaszitott, — szóltam s hangom reszketett — Ön nem tudja, mit tett. Önt szerettem csak ez életben s most már nincs célom, nincs törekvésem többé. Rám nézett szomorúan könyei közöl. Hangom őszintesége meghatotta. — Feledjen, — szólott. — Én nő vagyok, ön férfi. Nekem nagyobb kin ez. S kiállom. Ki kell állanom. — Nina! — Kiáltom kétségbeesetten. Egyebet nem bírtam mondani. S ekkor úgy érzem, mintha szánó s szerető tekintete elmerült volna az enyémbe s aztán a másik percben már nem volt a szobában. Egészen egyedül maradtam. Fejem kábult volt az izgalomtól. Egy székre rogytam és gondolkozni kezdtem. Mit tettem én, óh istenem ! Illett-e ez egy becsületes emberhez ? Egy szegény, egyedül álló leányt megrnkatni. Egy hű szerető nőt megcsalni. Oh, mennyire sülyedtem. Szegény gyermek könyezett. Nagyon megszomoríthattam. Talán el is üldöztem a házból. Egy árva leány, ki fölött nem virrasztanak szerető szemek, ki egyedül, oltalom nélkül bolyong a világban ! Pedig mennyire szeretve volt valaha! S nem tudom, hogyan, eszembe jutott az én kis nővérem , ha az volna az ő helyén, az állna egyedül, oltalmazó nélkül s nem védné a kolostor négy fala s valaki vissza akarna élni helyzetével és ő zokogna! Oh, milyen rossz voltam! Nem, nem — Hirtelen megremegtem. Lépések zaját hallom, az ajtó kinyílt. .. — Ah ! édes istenem! Ő jött be, ő Nina. Remegett. Egy percig rám nézett mondhatlan fájdalommal tekintetében. Suttogva szólt csak: — Itt vagyok... Eljöttem. Nagyon fájt, hogy önt megszomorítottam. Hiszen szeretem önt, nagyon. Ön volt jó hozzám. Ön szeretett. Ah! hiába tagadnám . . . Szeretem, szeretem!... S akkor lerogyott egy székre, eltakarta arcát kezeivel s zokogott. Itt volt hatalmamban... De abban a percben feltűntek előttem a szégyen, kétségbeesés, a ködborított Duna hömpölygő habjai, s hallani véltem az áldozatok végsikoját s tudtam, hogy vannak olyanok, kik csak egyszer buknak, de helyrehozhatlanul. S a másik percben már én is zokogtam. Kezemmel végig simitom haját, gyöngéden hízelegve. —■ Ne sírjon gyermekem, — szóltam. — Minden jó lesz még. Elfeledjük egymást. Ez csak az összejövetel fájdalma. Önnek boldognak kell lennie gyermekem. Nem általam, de egy oly szív által, ki méltó önhöz. E szavakra megszűnt sírni. Szemeim közé nézett , megindulva, hálásan. Oh, hiszen teljesen megértett. — Ön becsületes ember, szólt egyszerűen. S aztán eltávozott a szobából. Igen, igen barátom! Én érzem, tudom, hogy az voltam e pillanatban... A „Cigánybáró”-ról. (Jókai-Strausz operette-je.) (1) Tegnap már említettük az uj operette sikerét. Most néhány lap véleményét közöljük a műről. A bécsi »Fremdenblatt többi közt igyir: »Nagy, fényes siker; a közönség szivét és érzékeit teljesen foglyul ejtek Strausz zenéjének hangjai. Ezt a tudósítást lehetett kiadni, midőn az utolsó tapsvihar, mely a tegnapi előadás alatt a házban felhangzott, lezajlott. Teljes volt a siker, melyet az »an der Wien« színház az ünnepelt zeneszerző vezetése alatt aratott, jelentékeny nem csak e színpad idényére, hanem minden operette-színházra nézve, melyeknek Strausz új műve mindig a legszebb ígéret s most teljesül. Mint valami Krézus, aki kincseit kiapadhatatlanoknak tudja, oly pazar bőkezűséggel onta Strausz ez alkalommal dús képzelete és zenei találékonysága gyöngyeit. Minden felvonásban egész sora van az elragadó számoknak, melyekből mások egy-két operettet is írhatnának ; az a férfi, ki évtizedeken át megörvendeztette szerzeményeivel a zenekedvelő világot, úgy látszik, csak most érte el alkotó ereje tetőpontját. »A cigánybáró« nemcsak gazdagon el van látva dallamokkal, hanem a legkidolgozottabb, minden tekintetben drámailag legjellemzőbb mű, melyet Strausz írt. A véletlen úgy hozta magával, hogy a zeneszerző e napon ülte születésnapját és a bécsiek kedvencüket azzal örvendeztették meg, hogy a legszívélyesebb ovációkban részesíték legújabb művének előadása alkalmával. »Az operette a magyar-német szövetséget, a bécsi keringő és a magyar csárdás összeköttetését képviseli. Zenéjét Strausz, szövegét Jókai, az átdolgozást a budapesti születésű és Bécsben lakó Schnitzer szerző. Már régóta »új emberek«-ket kívánnak az operette részére. Ez operette is bemutatja őket. A magyar elem ezúttal lép fel először és a biablontól elütő alakokat: a cigánybárót, Szaffit, Zsupánt e tősgyökeres magyart, a cigány életet tárja elénk. A szöveg inkább romantikus víg opera, semmint burleszk operette. »Strausz János a túlnyomóan romantikus tárgyat zenéje teljes fényével övezte körül. A partitúra is nagyrészt a romantikus víg opera légkörében mozog s igy érthető, hogy egy ideig szerzője az udvari operához akarta benyújtani. A bájos keringők és más táncdallamok — telivér Strausz-termékek — mellett egész sorát találjuk a lírai számoknak, mint például a cigánybáró és Szaffi szerelmi kettősét, melyek a dallam bája és nemessége, úgyszintén az érzés bensősége által tűnnek ki, és az ensemble-oknak, mint az első felvonás fináléja, melyek drámai erővel és hatásos fokozással villamozzák fel a közönséget. Meglepő, mily találó és szerencsés a dallamok és az instrumentáció nemzeti jellege. Strausz kitűnően felfogta a magyar nemzeti sajátosságot.« A '’•Neue Freie Presse« is konstatálja, hogy a »Cigánybáró« felvonásról felvonásra fokozódó sikerrel került színre. De szavaiba nem egy csípős megjegyzést vegyít. »Az est derültség és élénkség közt folyt le, — úgymond — s a zeneszerző a legszerencsésebbek közé számíthatja. A táncoló Bécs kedvence már rég ígérte, hogy magyarul is beköszönt egyszer, most beválta szavát és a legtősgyökeresebb bécsi zeneszerző zsinóros keringőkkel, indulókkal és polkákkal köszöntött be. De csakhamar diadalmasan jogaiba lép a mester bécsi természete és így a »Cigánybáró« bécsi operette marad, ha mindjárt csak a harmadik felvonás játszik is a Szent István-templom árnyában. De ha a Lajthán túl mint közös ügyet, mint delegációs operettet reklamálnák, azt ajánljuk, hogy a béke okáért, engedjük át a szöveget a magyaroknak, mi meg tartsuk meg a zenét. Strausznak elég a legkönnyebb alap, hogy arra zenei virágait hímezze és akkor a legboldogabb, ha vidám keringőkre, gyöngéd lírai románcokra és tüzes, fülbemászó indulóira tág tért nyert. Schnitzer ügyesen gondoskodott erről. A cigánybáró Barinkay Sándor emigráns, ki az operette elején tér vissza a száműzetésből hazájába, hogy apai örökségét átvegye. A körülmények láncolata folytán azonban, melyekben cigány-ünnepélyek, kincsásások és katonai felvonulások játszák a főszerepet, csak a végén jut célhoz. És ha kérdezzük, hogy mért volt mindez ? Strausz azonnal az ariettek, couplet-k és kettősök oly tömegével válaszol, hogy a logika minden törvénye táncra perdül : táncol a magyar, táncol a bécsi... Strauszt a felvonások után annyiszor és oly zajosan hivták és ő oly boldog szórakozottsággal tekintett maga körül, hogy mindenki azt hitte, új operettet irt a szünetek közt.« Egy tudósító a »P. Hirlap«-ban ezeket mondja: »Az ügyes szövegkönyvben úgy a komolyabb lírai, mint a komikai elemnek és a látványosságnak kellő szerep jut. A szerző pompás három alakot állított elénk Conte Larnero királyi biztos és a »legfőbb erkölcsbiráló bizottság alelősülője«, továbbá ennek neje Mirabella, főleg pedig Zsuppán bánsági gazdag sertéskereskedő személyében. A lírai elemet a két szerelmespár : Barinkay (a cigánybáró) és Szaffi cigányleány egyfelől, másfelől Ottokár és Arzéna, Zsuppan leánya képviseli. Egy pár epizód alak, mint Homonnay gróf, Cipra cigány asszony stb. egészítik ki a személyzetet. A látványosságok kifejtésére a második felvonásbeli cigány tábor és toborzási jelenet, valamint a harmadik felvonásban a nagy katonai bevonulás nyújtanak be alkalmat. Ehhez járul Strausz fülbemászó zenéje, mely nagyobbára polka és keringő dallamokból áll ugyan, de néhány magyar motívum is szépen van benne feldolgozva, kivált a cigányok dalaiban, de nem népdal, hanem inkább magyar műdal alakjában. A finálék pedig helyenkint magasabb lendületnek is indulnak. A keringő-dallamok mind nagyon kedvesek, habár, olyan gyújtó hatású, mint például a Melániakeringő a »Furcsa háború«-ban, egy sincs közöttük. Ellenben rendkívül sikerültek a tréfás couplet-ek. A második felvonásban van egy kitűnő verbunkos is. A harmadik felvonás inkább csak a látványosságnak van szánva, zenei tekintetben ez a legüresebb.« Még egy negyedik véleményt is érdekesnek tartunk közleni. A »P. L.« tudósítója a művet elfogulatlanabb szemmel látszik tekinteni. »Több jelenet, — úgymond, — mely Jókai tollára vall, költői tartalom és jellemző szépség által válik ki; de az egész drámai szerkezet gyenge, szüntelen szétforgácsolódik és a cse-