Fővárosi Lapok 1885. október (234-264. szám)

1885-10-26 / 259. szám

lekvényt felvonásról felvonásra, egy-egy tableau viszi odébb. A zenében Strausz az Operette keretéből gyakran kitér, különösen az első felvonásban, s az opera formáihoz és eszközeihez folyamodik. Szerkezetileg e legújabb mű, talán a »keringő-király« legjelentékenyebb szerzeménye, de az invenció nagyon megcsappant és a reminiszcenciák sokszor fel-feltűnnek. Hogy a keringő és tánczene gyakran lép fel, magától értetik, de ezekben Strausz ezúttal nem volt oly szerencsés, mint a magyar nemzeti motívumok meglepően ügyes felhasználásában. Jókait, ki elkésve érkezett, megjelenésénél megtapsolták. Hogy az újdonság első fogadtatása meg fog-e felelni vonzerejének, azt a jövő fogja megmutatni. Hol a lokálpatriotizmus oly nagy szerepet játszik, mint Bécsben, Strausz egy újabb művével szemben, nehéz jósolni az első előadás sikeréből.« A nagyon modern társadalomról. Felfordult világ! Ötven kiló látszat egy kiló valóság mellett. A pénz és anyag uralma ama lelki előnyök felett, melyek az embert nagygyá és jelessé tehetik. Az erkölcstelenséget rejtő szalon-öltöny gyakran legyűri a becsületességet fedő egyszerű ruházatot, a szemtelenség a szerénységet. Párbaj oly erkölcsi tulajdonságok miatt, melyekkel soha sem bírtunk, megmentendők azt a látszatot, mely a tisztességes emberek sorából való kidobatást elhárítja. Nagyszerű, izlésteljes és választékos ebéd a gourmandoknak és kiváló vendégeknek, mikor pedig a család egyedül van, négy krajcár ára szalámi vacsorára. Gondosan tisztázott és nevelt öleb a neveletlen és elhanyagolt házi kisasszony mellett. Az ingatlanok árverezés alatt, az ingók ki nem fizetett számlákon. Minő mulatság és esztelenség! Telekkönyvezése az ingók és ingatlanoknak a feleségre. Minő észszerűség és genialitás! A madame francia kalapot visel Rampulintól, a férj pedig görbe sarkú és foltos csizmában jár. Amott meg a nő szerezni, a férj meg csak prédálni tud. * Ők azok a könnyelmű gavallérok ! A kinyílt bimbók az egyházba járnak udvaroltatni maguknak, az arany ifjúság az ajtóban várja, hogy a folyondárok karjaikba kapaszkodhassanak, s nem csak divatos öltönyeiket mutathassák be, hanem szívérzelmeiket is kicserélhessék. Mi természetesebb, minthogy ilyen ájtatosság után olykor az ég áldása is bekövetkezik. A mamák az egyházakon megosztakoznak. A papák más utakon járnak és keresik az üdvösséget. A családörömet és boldogságot, elvétve, csak a dob és trombita zavarják meg. A mágnások száma kevesbedik a negyedmágnásoké szaporodik. Homéri élvezet egy olyan firzlivel találkozni, aki félabroncs formában nyújtja karját, hogy üdvözöljön.— »Jó napot!« Lélekemelő ezt hallani egy olyan gentlemantől, kire az utcákon a szabó és suszter leskelődnek. A váltók dunyhói alatt izzadó gentry gúnyosan tekint le négylovas hintójának párnáiról a gyalogló csőcselékre, mikor a kocsis a bakon a bennrekedt félévi bérért »cifra koldus «-ozza. * (Szentor hangon:) — Pincér! — Nagysád, mit parancsol! ? — Mi van valami finomabb ennivaló ? — Van kitűnő nyúlderék, angol sült, vesepecsenye, malac, puska, liba, ruca, csirke, stb. (Adagio maestoso .) — Adjon egy adag parizert, ecettel, olajjal és hagymával. * A signor tenyeréből valóságos erszényt formál, és hindu ügyességgel úgy sanzsíroz egy négy krajcárost a cigány tányérjára. Szervusz! Aztán gyufával és fogpiszkálóval megrakodva távozik! * Az a bizonyos könnyen felismerhető, de nehezen megtámadható családi, rokoni, baráti és érdekszövetség védelmezi az erkölcstelenség hínárjában úszó vagy bűnös sötétségben tévelygő embereket. Hátha még mellé jellemes emberek is, és minden hibájuk annyiból áll, hogy vendégszerető természetüknél fogva az ősi vagyont elitták, ették és kártyázták. Az ilyen nemesszívű rongyos gentlemaneket, akik egykoron irigylendő magasságból szórták fénysugaraikat, nem szabad és nem lehet elejteni. Hát még azok a szívbeli gyöngéd viszonyok követelményei, mikor a férj szemet, huny, csakhogy egy kellemes pozícióból élvezhesse a múlandó földi örömöket. Egyetlenegy házasság sokszor féltucat embert segít hivatalba. Sokszor egyetlenegy bukás vagy halál többeket megmozdíhatlanul cövekel be állásába. Az emberek megosztoztak a gondviseléssel a halandók sorsának meghatározásában. Nélkülözhetlen, hogy az ember imáiba a maecenások személyét is befoglalja. Füstölni csak tömjénnel szabad. Az üreskezű parolák is eredménytelenek. Még az ajándékba küldött vadak is megteszik szelíd hatásukat. Mindezekhez hozzájárul még, a lármásan nagyszájú hazafiság, mely valóságos egyiptomi gúlákat épít a szebbnél szebb projektumokból és tervekből, de mikor azoknak fentartására áldozatokat követelnek, a firmát olvashatja az ember, de fel nem találhatja a cégeres nagyembereket. Az itt-ott felburjánzó közművelődési és magyar nyelvterjesztési egyletek kolomposaiból alig találsz egy kettőt oly nyilvános előadásokon, melyekből éppen az ő törekvésük eredményre juttatása nyerhet erőt és tartósságot, hanem arra elég ügyesek, hogy oly mulasztásokat érvényesítsenek, melyek a részvéttől és pártfogástól még a jobb érzelműeket is elriasztják. Felfordult világ! Nagyon modern társadalom! Lanka Gusztáv. 1708 — — A boldog emberek. (Francia elbeszélés.) Írta Louis Ulbach. (Vége.) — Tudja meg tehát, — szólt a férj, — hogy a nagyatyám és atyám, kik X.. . vidékén nagybérlők voltak, egyik szomszédjokkal folytonos eivakodásban, gyülölségben élvén, egy nap szörnyű boszut esküdtek ellene s és idején berontva hozzá, megölték a saját neje szeme láttára s azt a barbárságot is elkövették, hogy nejét az ágy lábához kötözték, ahol az áldozatot legyilkolták; aztán, hogy műveket betetézzék, fölgyújtották a házat, ott feledve a szerencsétlen nőt, ki őket bevádolhatta. Nemde borzasztó ez ? Ön láthatja, hogy én mit sem palástolgatok el. Különös véletlenségből a nő hánykolódása közben, valahogy eloldotta vagy elszakgatta kötelékét s az égő házból kifutva, segítségért kiáltozott. Ez az eset nagy zajt okozott abban az időben. A pör gyorsan folyt le. A nő vallomása rendkívül terhelő volt a gyilkosokra. Nagyatyám minden félelem nélkül vallott meg mindent; atyámnak azonban eszébe jutott, hogy neje és gyermeke van s nem mert vallani; ám e gyöngesége mit sem használt; a nagyatyám vallomása semmivé tette őt. Halálra ítélték s az ítéletet végre is hajtották rajtok ; de mivel addig becsületben álltak, némi szánakozás kisérte őket a vérpadhoz s maga a bakó is, midőn szörnyű hivatását teljesítette, beadta lemondását. Anyám meghalt bánatában ; nagybátyám tűrte a szégyent s jó hírnevére támaszkodva emelt homlokkal nézett a világ szemébe; gondoskodott felőlem, ki árván maradtam, de én nem örököltem a bátorságát ; még a szánalom is, melylyel mindenütt találkoztam, nyomasztó, lesújtó volt rám nézve. Nem maradhattam a városban; ellenállhatatlan ösztön késztett a távozásra. Mielőtt elutaztam, este fölkerestem a tért, melynek kövezete atyám és nagyatyám vérét beírta. Majd, azon a néven, melyet jelenleg is viselek, beírattam magamat a párisi egyetemnél s mikor oda beléptem, megijedtem amaz elkülönözöttségtől, melyben élnem kell. Azt képzeltem, hogy mindenki leolvassa arcomról a valódi nevemet. Minő pályára szánjam magamat ?, ez volt első gondolatom. Anyámnak a vagyona módot nyújtott nekem arra, hogy Európát bejárjam, menekülni igyekezve ama boszorkánynyomástól, mely nem fáradt ki az üldözésben. Nem egyszer gondoltam a halálra, a meghalás különféle módjaira, melyeket az öngyilkosság krónikái előtüntettek; de a mikor a halál után sóvárogtam, ugyanakkor a szeretetnek is szükségét éreztem s ez diadalt aratott a halál után való sóvárgás fölött. Különben is gyűlöletesnek találtam a család vétkeiért való felelősséget s arról kezdtem álmodozni, hogy oly hősies lelkű nőt fogok keresni, a ki megbocsátja születésemet s oly szeretettel áraszt el, mely vértül szolgál lelkemnek a meg nem érdemelt megvetés ellen is. A gondviselés, mely ellen eleinte kikeltem, álmaimat megvalósította, mert megtaláltam azt a nőt. íme itt van ő, ki nekem több boldogságot adott, mint a menynyit emberi lénynek követelni joga van; de ő azt mégsem tudta megakadályozni olykor, hogy két kísértet föl ne merüljön előttem, mint éppen ma is! . . íme, ez az én titkom! . . Nagy felindulással hallgattuk ezt az elbeszélést, s hol borzadály futotta át idegeinket, hol szívünkhöz éreztük találni a vért. Már azt képzeltük, hogy itt vége van a történetnek , azonban a fiatal asszony, a fájdalomtól eltompult hangon megszólalt. — Férjem fölfedezte önök előtt, uraim, a titkát , de ő elhallgatta az enyimet. Ezt én majd magam mondom el önöknek. — Oh, hallgass, hallgass! — kiáltott föl a férj esdeklő hangon, kezeit tördelve. — Nem, én méltó akarok hozzád lenni a bátorságban. Meg kell tudniok vendégeinknek, hogy nekem nincs annyi érdemem, mint amennyit velük elhitetni akartál azzal, hogy sorsodban osztoztam, mert én is ártatlan áldozat vagyok s még inkább elhagyatottan álltam a világon, mint te. Én tökéletesen ismertem a Perpignolleék csaknem legendaszerüvé vált történetét. Anyám több ízben beszélt nekem nagy levertséggel ama gyászos eseményről s én sajnálkoztam az árva sorsa fölött, én akit épp úgy sújtott a balsors keze, mint őt. Tudtam, hogy nevét megváltoztatta s mikor vele Emsben találkoztam, hol anyámmal időztem, atyám már meghalt. A boldogtalan fiatal ember, ki őszinte vonzalmamat szememből kiolvasta, bátorságot merített lelkemből s közeledett hozzám. Beszélgettünk s nem sokára megszerettük egymást. Azonban, midőn a sor köztünk a kölcsönös magyarázatokra került, midőn ő nekem megmondta a valódi nevét, melyet én ismertem, sokkal inkább szégyeltem magamat mint ő, mert meg kellett neki vallanom... hogy én annak az embernek a leánya voltam, ki beadta lemondását, midőn a halálos ítéletet a Perpignolle-okon végrehajtotta. A gyilkos örököse nőül vette a bakónak a leányát. Amint a fiatal asszony igy beszélt, arca méltóságot, fájdalmat, szelídséget, szerelmet és magasztos érzelmet tükrözött vissza. Elképzelheti kiki, mily ámulattal hallgattuk mi e történetet, melyet én határozottan igaznak jelenték ki. A csöndet, mely aztán köztünk egy ideig uralgott s mely ránk oly nyomasztólag hatott, a férj zavarta meg. — íme, — szólt mosolyogva, könnyebbült lélekkel nejének a vallomása után, — láthatják önök, miért szeretjük mi egymást oly gyöngédséggel, mely sok más házasságban ismeretlen ; tudhatják önök már most, miért egyesült e két eltaszított egy oly szerelemben, mely erősíti őket a világnak esetleges megvetése ellen; ezért van az, hogy szerelmünket bizonyos áhitatos érzület rezgi át. Mi nem akarunk irigységet ébreszteni a társadalomban. Ez csaknem szentségtörés lenne. Mi megelégszünk ama részvéttel, mely minket környez, s az a szomorúság, mely minket akaratlanul meglep, midőn kettős szerencsétlenségünk eszünkbe jut, kiengesztelheti a világot velünk szemben. Ne szánakozzanak önök felettünk, mert mi boldogok vagyunk, nagyon boldogok. De ne csodálkozzanak önök búskomorságunk fölött se. Megvéd az minket az önzéstől s mi megvigasztalva érezzük magunkat, ha mosolyogni látjuk az embereket, kik azt hiszik, boldogabbak, mint mi, mert ők nem fizették meg oly drágán a boldogságukat. A fiatal férj igazat mondott. Nem ismerek én a jelenkorban elégültebb házaspárt. Titkos bánatuk legkevésbbé sem zavarja örömeiket, sőt inkább arra ösztönzi őket, hogy szeressék egymást egész életökön át, még a túlvilágban is, hol a szeretet örökös, mert nem tapad rá e világnak a szenvje.* Ügyvéd barátom megtartotta a szavát. Nem mondott ugyan le képviselőjelöltségéről, csakhogy más kerületben lépett föl, hol pár ízben kudarcot kellett vallania versenytársaival szemben. E körülmény azonban nem csüggesztette el. Ismételve föllépett s harmadszori jelöltsége alkalmával túlnyomó többséggel választották meg.