Fővárosi Lapok 1885. október (234-264. szám)
1885-10-10 / 243. szám
— De hát miért jött ide ? — Nézzen ki. Ádáz hideg van. Nézze meg kopott ruhámat. Látott eltávozni az üres, hideg szobából. Ön temettette el anyámat, a Hernalsban csak az igazgatóné kegyéből tűrtek. Lehetett-e válogatnom a helyekben ? A szegénység, a nyomor nagyon kemény ellenség, szigorú bíró s nem tűr szenvelgéseket, leigázza alattvalóját. — Ez volt az ok, hogy Laura ajánlatát elfogadta ? — Ez, és sok más egyébb. Megszerettem őt az első percben, midőn találkozunk az intézetben, s nem tudtam, hogy ő az ön menyasszonya. Hogy gondolhattam volna erre, hiszen ön csak pár héttel előbb szerelmet vallott nekem , mint szegény orvos, mint szabad ember, ki nincs lekötve senkinek, kinek tetszésétől, elhatározásától függ csupán, hogy boldoggá tegyen engem, ki nagy áldozatot véltem elkövetni, midőn nem fogadtam el ajánlatát. Szilajon, gúnyosan felkacagott. Nevette a saját kábaságát, őrültségét, hiszékenységét. Jól esett neki kínozni, kigúnyolni azt a gyáva szivet, mely viszhangot adott a csalárd vallomásra, mely oly nevetséges volt tapasztalatlanságában, gyengédségében. — Bocsásson, meg Lydia. Esküszöm, ha ön viszonozza szerelmemet, Laura soha sem lesz nem, visszaléptem volna a házasságtól. Lydia gúnyosan nézett rajta végig. — És a milliomok, Tübingen Richárd nagy vagyona ? Mind kárba veszett volna, ezzel a veszteséggel nem ér fel semmi szerelem ! Locxon dühvel ragadta meg karját. — Ezt a megvetést, ezt a meggyalázást nem érdemlem meg öntől, — mondá elvakulva haragjában.— Én nem pénzért kötöttem e házasságot. Laurát előbb ismertem, mint önt; vonzódtam hozzá. Ha előbb találkozunk, ön lett volna nem, erre esküszöm, és senki más! — Jó ! — mondá félrehúzódva tőle a leány. — Elhiszem, amit mond, csak távozzék mielőbb. Jelenléte gyalázat reám. Éjnek idején, ön — nálam! Gondolja meg, mi következhetik ebből, neje megvetéssel űzhet ki a házból, mint férje szeretőjét. — Ez a ház éppen úgy az enyém, mint az övé, — viszonzá büszkén Alfréd. — És azt hiszi, én itt maradnék. Azon percben, midőn ez ajtón belépett, lehetetlenné tette e menhelyet rám nézve; holnap ismét kilépek a nagy világba, pénz, barát, irányadó nélkül.. . .Ez nagy kegyetlenség volt öntől. — Ne menjen, — kiálta megrémülve Alfréd. — Ígérem, hogy soha sem terhelem többé jelenlétemmel. Én utazom el Laurával, kegyed maradjon, s ha egykor meggyőződik a jövőben, hogy félre ismert, hogy oly módon, oly dolgokkal gyanúsított, amit nem érdemeltem , gondoljon enyhébben reám s ne felejtsen el egészen... Megfordult és az ajtó felé sietett. Lydia megdöbbenve állt helyén. Ezek a szavak, s a hang oly igaz, bensőségteljes és fájdalmas volt, hogy önkéntelen kinyújta a távozó után kezét, s nevét susogta. Az ifjú visszafordult. (Vége következik.) Régi nyomokon. Louis Passarge beszélye. (Folytatás.) Az idegennek hirtelen való belépése magára vonta figyelmét. — Uram, ez hölgyek számára fentartott kocsi! — kiáltott föl a nő, csaknem haragosan. — Bocsánat, asszonyom, — dadogta Werner, lihegve, egyik üres ülésre vetve magát, — én rögtön távoznám innen; de hát a vonat már indulóban van — Cecilia kisasszony! — kiáltott föl egyszerre, midőn a hölgyet figyelmesebben megnézte, ki szintén csodálkozva szólalt meg: — Doktor Werner? .... Ön Frankfurtba utazik ? — Nem, — viszontá az orvos, kissé zavarba jőve, — én Würzburgba szándékoztam . . . hogy édes atyját . . . hogy kegyedet meglátogassam. — És kedves neje ? kérdé Cecilia mosolyogva: — valószínűleg ő meg a dohányzó kocsiban van, elkülönözve magát öntől, nemde ? — Az én nőm már évek óta meghalt, — szólt Werner halkan. — Bocsánat a tréfáért. Én valóban nem tudtam azt, — szólt Cecilia elkomolyodva. — Épp egy zené-szeti körutamról térek most vissza s agyam még tele van mindenféle dicsőítő szóvirággal, úti bőröndjeim pedig bokrétákkal. — Mily boldog kegyed! — A bokréták végett gondolja ön! Nos, én ezeket egy hétig száritgatom ; a télen aztán pompás tüzelő anyagul szolgálnak ezek a kályhának, mely mint telhetetlen Moloch, egyiket a másik után nyeli el. — Képzelem, mily lángot adnak ezek ! — Majdnem olyat, mint a szerelmes levelek, — jegyzé meg Cecilia s aztán egyszerre meggondolva magát, másfelé terelte a beszédet. — Természetesen, ön is, mint az egész világ mai napság, nemde, egy utazást tesz Tunisba vagy az északi sarkvidékre ? . . . — Nem találta el kegyed. Még azt sem tudom, vájjon visszatérek-e Kissingenbe, ahonnan most jöttem. Én az én félig elkopott nyomaimat keresem. Ifjúságom emlékeinek fölfrisitése végett utazom. — Nehéz útt, — viszontá a kisasszony nevetve, — ha valaki a hipochondriára hajlandó, s könnyű, ha bátran a régi nyomokba lépünk. — Bizonynyal, a kinek szabad! — jegyzé meg az orvos és erősen a szemébe nézett Cecíliának, ki lesütötte a szemét. Werner észre vette, hogy majdnem messze talált menni. Kérdezősködött Cecíliának az atyja után s ő is ugyanazt mondta, a mit würzburgi ismerőse irt; reménytelen volt az állapota, mert az öreg ember ereje fogytán volt. — Az utóbbi években, nőmnek a halála óta én is alig mertem már remélni. — Nos, én nem csüggedtem, — jegyzé meg Cecilia; — nem hiába olvastam én Goethémet, ahhoz szoktatva magamat, a mit ő eltökélten élésnek nevez. Mihelyt én ama meggyőződést nyertem, hogy atyám nem fog többé meggyógyulni és én nem sok idő múlva kénytelen leszek önállóan élni, teljes erőmből a zenének szenteltem magamat, melyet én addig a száraz, csaknem ijesztő oldaláról tanultam ismerni. Minden időnek megvan a saját világnézete s mindeniknek a saját zenéje is. Én tehát odahagytam a régi mestereket, kiket, mint ilyeneket, most is méltányolok s azt kérdeztem magamtól, miközben a zeneszerzőket sorba vettem : hol érzesz együtt ? hol dobog a szíved hangosabban ? Ha valamelyik zeneszerző azt követelte tőlem, hogy kövessem őt figyelmemmel, egy csodálatos útvesztőben én a kanyarulatokban hasztalan kerestem Ariadne fonalát, nyugodtan fordultam el tőle. Egy másik képtelen, alaktalan hangsorokat adott, mert hiányzott nála a dallam, eme valamennyi zenének alapja. A harmadik azt óhajtotta, hogy én az ő hideg márvány alakját imádjam. Én azonban soha sem tudtam megérteni, mikép lehet az életet máshol keresnünk, mint éppen az életben. Goethe, mint tudjuk, azt mondja, hogy valamennyi zenének a tánc meg a népdal az alapidoma. És neki ebben igaza van. Míg fiatalok vagyunk, táncolunk , ám ha megöregszünk, karéneket énekelünk, mely szintén nem egyéb, mint egy kiváltképen rhtimizált népdal. Nem került az orvosnak nagy fáradságába, észre venni ama változást, melyen e leánynak a lelke keresztülment s talán kénytelen volt keresztülmenni. Avagy talán szilárdul bevéste magát a szivébe ama tizennyolc éves leánynak a képe, ki mint egy éppen kifestett bimbó, semmi mást nem óhajtott, mint azt, hogy a világot a legkedvesebb illatárral töltse el ? Esetleg a szemközt állott tükörbe pillantott az orvos és kénytelen volt elmosolyodni. E pillanatban füttyentett a mozdony s a vonat Würzburgnál állt meg, ményt, Angela grófné ajándékát. Jelen van ez inne- i mélyen Evila is, aki már nagyvárosi nő, Eveline-nek hívják, drága ruhát visel s művésznőnek készül. Szóval egy felvonáskör alatt igen nagy változáson ment át. A harmadik felvonásban az Eveline nagyvárosi kettős fényes szalonjában vagyunk. Oda kerül Péter is, akit felkaptak a »nagy frigyláda« urai, (miért, azt nem tudjuk.) Eveline megint a régi Evila lesz vele szemben. Emlegeti az elhagyott völgyet, sőt a drága szőnyegű asztalra cserépfazékban puliszkát hozat s együtt esznek fakanállal. Csodálatos idill a szalonban. Péter keserűn beszél, majd az Evila jóságára elérzékenyedik és kényez. Azt szeretné, hogy Evila csókolja meg őt egyszer s ekkor jelentik be a herceget. Most már Péternek pusztulnia kell. De ő nem akar távozni. Kaufmann, kinek a szép nő csak hála, melyben Salista herceget akarja fogva tartani, szolgákat hivat be, hogy Pétert kidobassa. Ez bosszúval távozik, hogy felgyújtsa a »nagy frigyláda« bányáját. A herceg afféle műbarát, ki színházat tart fenn — szép színésznőkért. Most az a fővágya, hogy Eveline teljes kegyét bírja. Tanítja a Lucretia szerepére, miközben hévvel udvarol neki. A fiatal asszony csak a végén veszi észre, hogy mily szerepet szántak neki s akkor büszkén taszítja el a herceget s hozzá befutó kis sánta öcscséhez rohan, átölelve a szegény nyomorékot, ki épp jókor jött, hogy őt megmentse. (Kuntyorkát a kis Elfried Irén személyesité, ez élénk gyermek, ki nem rég az »Alfonz úr« kislány szerepében tűnt föl színpadra termett ügyességével). A negyedik felvonásban a színházi öltözőben látjuk Eveline-t. Készül a debütre. Jön a tapsoncok főnöke, felajánlva a tapsot szabott áron. Eveline büszkén háborodik fel s kikergeti az arcátlant. De csakhamar tapasztalja, hogy van ennél rosszabb ajánlat is. A herceg, ki megszabadult erdélyi menyasszonyától, s (e szegény gróf leány ruhája ugyanis meggyuladt s ő égési sebeknek esett áldozatul,) sivár cinizmussal határ- időt tűz ki Eveline-nek, hogy egyezzék kívánságába, különben meg fog bukni a színpadon. Eveline eldobja az eléje tett órát. A herceg gondolta, hogy igy jár s elővesz egy másik órát s az asztalra helyezi. Aztán távozik, intve Evelin-t, hogy gondolja meg a dolgot, mert jövője ettől függ. A fiatal nő feldúltan lép ki a színpadra, hidegen fogadják, játékát pisszegik s lázasan rohan vissza öltözőjébe. Érzi, hogy rossz volt, de érzi azt is, hogy a világ még rosszabb. Jön az ő úgy nevezett férje, Kaufmann, hogy rábeszélje őt arra, amitől e nő iszonyodik. A hercegtől függ minden, ő nála van a »nagy frigyláda« legtöbb részvénye s ha akarja, egyszerre megbuktatja az egész társaságot s neki is (Kaufmannak) vége. De mit törődik ezzel Eveline! Ő mármegtudta Caramidestől, hogy az az esküvő nem érvényes, ő nem neje Kaufmannak, az meg úgy is tudja, hogy ő lány most is, tiszta, ártatlan ; hagyja tehát veszni e szerencsevadászt, ki őt eszköznek kívánta felhasználni, s az öröm lázával kiáltva föl: »Szabad vagyok«, siet a fényes szomorúságot elhagyni, hogy — amint Iván megjósolta — mezítláb térjen vissza a kőszénhez. »Egy színpadra tévedt szent« volt, amint róla Calamides mondá, mielőtt e Kaufmannál jobb ember a szédelgéstől a kolostorba vonult, nem várva be a hajótörést. Az ötödik felvonás első képe az égő kőszénbányát tünteti elénk. Jajveszékel a bányásznép. Ivánhoz, akit elhagytak, csak egy fiatal lány készül segítségért fordulni. De ez jó magától is. Már rég azon a találmányon törte fejét, hogy mint lehet eloltani egy égő bányát. Most itt a tűzpróba. Nagy vészsisakkal fején, légcsövekkel, tömlővel száll alá a pokol tüzére. A nép térdre omolva imádkozik, énekel. Melodrámai tableau. Sikerül eloltani az emésztő tüzet s a nép hálarivalgása árad körülre. A füstoszlopok el s tüntével nyájas fényben látszik a bányásztelep házsora is. Az pedig, a ki meggyujtá a bányát, az emberevő Péter, összeégve hever a földön — nem fáj neki már semmi. Az utolsó kép ismét az Iván bányájának torkolatát mutatja. Megjelen a herceg, hogy Ivánnak átadjon egy millió frankot, mint a vállalaton őt illető nyereményt. (De hát ő is nyerészkedett ez üzletben, melyet eleitől fogva rut szédelgésnek tartott?) Nem érünk rá ezen gondolkodni, mert temetési hangokat hallunk. Az elégett Angela grófnőt temetik, kinek számára elcsüggedt anyja helyet kér a családi sírboltban, mely már nem az övék. Iván szomorúan gondol e szerencsétlen lányra, ki őt annyira szerette. De majd arra kell gondolnia, akit ő szeret. Ez is föltűnik. A régi dal kíséretében tolja a kőszénhordó talicskát. Megpillantják egymást s a másik percben egymás kebelén pihennek. Iván kérdi: »Szólj. Fogsz-e szeretni engem?« Feleletül azt hallja: »Oh uram, ha most meg nem halok, akkor szeretni fogom önt örökké!« »S ha meghalsz, visszahozlak még a mennyországból is.« Ezzel végződik a látványos színmű. Azt nem mondhatjuk, hogy Jókai drámát irt egy világszerte ismert, hires regényéből. Azt mondhatjuk, hogy egyik leghirebb regényét visszatükrözte színműi keretben, tablottkba osztva s úgy szerepeltetve csodálatos személyeit, melyek egy fantasztikus légkörben élnek, változnak, mozognak és sokan esnek át. Mert sok minden történik velük gyorsan, változatosan, de a sok történet nem drámai cselekvény, mert ehhez erős motívumok s lélektani fejlődés kellenek. A káprázatosság levegője s nem az életigazság földje 1588