Fővárosi Lapok 1885. december (295-324. szám)
1885-12-03 / 297. szám
Csütörtök, 1885. december 3. 297. szám. Huszonkettedik évfolyam. Félévre........................8 frt. Negyedévre..........................4 fit. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda, Budapest,, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. A Bóra-vár titka. (Elbeszélés.) Írta Majthényi Flóra. (Folytatás.) Ki lehet az az ifjú, kit ő azelőtt soha nem látott erre elhaladni, s kinek egész megjelenése oly elütő a többi itteni párokétól ? Mint egy átvonuló szép álomkép tűnt föl képzeletében, mely a zene benyomásától fokozott lévén, azonnal elkezdette működését, hogy az ismeretlen ifjút mentül kedvezőbb színben tüntesse föl, és megkedveltesse. Ez nem volt nehéz. Minthogy Angela regényes ábrándokat fejlesztő magányban növekedett, éppen e magánynál fogva nem volt még alkalma semmi korához és rangjához illő ifjút csak látni sem, annál kevésbbé megismerkedni vele. Oda künn pedig ébredt a kikelet, s szívében ama fényes időszak, mely szintén virágokat terem. Épp ezért csüngött Angela mintegy kedves meglepetéssel az első megjelent bűvös látományon, s míg boldogan mosolygó arcát gondolkozva hajtotta le, kezeiből csöndesen kisiklott a hárfa, mintha betöltve hivatását, pihenni óhajtott volna. Éva figyelmesen tekintett ábrándozó ifjú úrnőjére s csodálkozott annak szokatlan elmerülésén; azután csöndesen kelt föl, s megsimítva az ifjú leány arcát, kérdő, aggódó tekintettel nézett annak fölpillantó fekete szemeibe. De a jó öreg nem érthette meg ama bűbájos rejtélyt, mely most azokban csillogott. Régen lehetett az, midőn ő hasonlóan érzett, avagy talán sohasem volt ? Vagy elenyészett a soha ki nem fejezhetett ábránd ama nagy, hangtalan jégtengerben, amely környezte őt, úgy miként a délszaki nap, mely tarka fellegábrái közül gyorsan, izzóan bukik a tengerbe, egyszerre méla bizonytalan homályban hagyva az egész vidéket ? Miként Éva nem érthette meg az Angela gondolatait, úgy mi sem láthatunk be a szegény néma lélekvilágának rejtélyes ködébe. E naptól fogva az ifjú leány több előszeretettel és gyakrabban vette kezébe a hárfát, és különösen esténként, ama szokott időben, midőn már néhányszor megjelent ama érdekes, rejtélyes ifjú alak, és figyelve dőlt néhány percig a méhlepte bástyafalra, szent áhítattal tekintve föl a vár ablakára, mintha nehéz kökeretbe foglalt csodabájó szent képet látna ott. S mint a föld halandó emberét félénk elfogadás érné, ha mennyei látomány méltatnáj őt megjelenésére: ez ifjú is, midőn észrevette, hogy Angela a magasból rá tekint, azonnal zavarodottan sütötte le fejét s a bátor, déli alak félénken indult lefelé a kanyargó bástyaútán, mint egy zavarba ejtett gyermek. Angela gyönyörködött e zavarban, s habár mosolyával kisérte azt, mégis gyorsabban vert az 5 szivecskéje is, ha a déli idegen alakot meglátta. Végre szokottas lett annak rendes megjelenése s hiányzott volna Angélának, ha úgy egyszerre kimarad. Midőn pedig ború ült az égre s tiszta kristálycsöppek verdesték a vár ablakainak csillogó üvegeit s ott gyöni győztek a bástya zöld mohán, a leányka aggódva nézett ki a felhőkre s némán azt kérdezte önmagától: — Ugyan eljön-e ma ? De nem soká maradt kétségben, rövid percek múlva hallotta már a nedves porondról viszhangzó ruganyos lépések pocsogó zaját, melyek mindinkább lassabbodtak, mentül jobban közeledtek az ablak alá. Angélának lélegzete elállt s habár nem zengett is most az arany hárfa kezében, az ifjú mégis föltekintett s a szép sasszemek elől mint félénk vadgalamb az erdő rezgő lombjába, úgy rejtőzött a leányka az oldalt hajtott selyem függöny szinehhagyott puha redőibe. De nem azért, mintha nem kívánta volna újra látni az ifjút, sőt eszébe jutott délben is, hogy kimegy az udvar kőfallal rejtett kertjébe s a »messze látóból« fog kitekinteni, hogy e szokatlan időben is nem láthatná-e meg valahol az ő látományszerű sajátságos idegenét. S a mint ott nézett, a mint hallgatta a légben ringó madárka dalát, a napsugár mint arany délibáb hozta az ő álomképét — a sajátságos ifjút — mind közelebb, közelebb a bástyákon fölfelé, mintha csak pára emelte és hozta volna, száz nő három álló óra hosszán — hallgatott; elismerésemet fejezem ki a nagy művész iránt, ki még fizető közönségétől sem kívánja a tapsot, nem hogy olcsó tapsot keresne, úgy siet a darabjainak egymás utáni játszásával; végül kifejezést adok e felkiáltásban abbeli sajnálatomnak is, hogy Rubinstein fölött képtelen vagyok írni, mert nem értek a mesterségéhez. Mark Twain, az amerikaiak híres humoristája ugyan azt mondja egy helyen: »tizennégy év óta foglalkozom szerkesztői teendőkkel, de ma hallom először, hogy a szerkesztői teendőkhöz valamit tudni is kell, de az ilyesmit azonban csak olyan szellem mondhatja, mint Mark Twain. Magamféle ember, ki M. Twain szellemét csak akkor bírja, ha szavait idézi, csupán olyasmiről írhat, amihez ért. Nem szégyenlem megvallani, de bir én az úgy nevezett nagy zenéhez nem értek semmit sem, előttem »Aida« zongorakivonatát bízvást eljátszhatják Beethoven-szonátának, s ha Bach és Händel nevét hallom, nem kantáták és oratóriumok jutnak élénken az eszembe, hanem Backhandli. Én csak a könnyű zenét szeretem, mint a Dvorak megbukott operája, melynek néhány részlete olyan könnyű, hogy a karzati közönség egy hallásra utána fütyüli. Ekkér Rubinsteinről nem írhatok , akik szíves olvasóim közül hallották már, jobban tudják, mint én, hogy milyen nagy művész; akik pedig nem fogják hallani, azoknak szolgáljon vigaszul őszinte vallomásom, hogy magam sem hallottam. Én »Don Cesart« hallgattam meg, a Carl-színház új operettejét, melyről nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy nem olyan rossz, mint aminő jónak tartottam a Berlinből eredő reklám-hymnuszok olvasásakor. Van benne néhány csinos dallam, egy pár sikerült zenei ötlet és ezek kedvéért megbocsátjuk . Vagy csak álomkép volt az csakugyan ? Nem. Léptei már hallhatók lettek az ifjúnak, de ő nem tekintett föl, mély gondolatokba volt elmerülve s mintegy öntudatlanul tépegetett egy kezében tartott virító kis fagalyat, melynek rózsaszínű finom kis szirmai illatos pehelyként szállottak föl a légbe a kerekedő szellő forgó szárnyain. S amint már közel ért a jövevény, egy virágpille fölszállt magasbra a többinél, föl, föl egészen a »messzelátó« csipkés ormáig s azon túl a merengő szép leány arcába. Ez pedig mint a lepkét, úgy fogta meg a virágszirmot s mintha féltené az elszállástól, gyorsan zárta be kis tenyerét s mosolyogva emelte ajkához. A balga gyermek azt gondolta, hogy senki sem veszi észre; pedig a »sas-szemek« delejes ösztönszerüséggel követték a virág röptét, látták a kedves fogságot s a gazdag jutalmat, a melyben csak a virágsziromnak volt része? Vagy önkénytelen küldőjének is ? Mindegy. Az ifjú ajkán is boldog mosoly lebbent el s gépiesen, csöndesen emelinté meg üdvözletül kalapját. Angela futólag viszonzá az üdvözlést s most rajta volt a sor, hogy mint zavarba ejtett gyermek, sietve hagyja el a »messzelátót.« De a kis szirmot nem dobta el, ott száradt meg az ő fogságában, megtartva finom rózsaszínét és illatát, mint tán az olyan virágok szokták, melyeknek ajándékozása igen-igen jó szívből eredt. S ez illaton, e színen tovább fűződött az ábránd. Angela elképzelte, hogy az ifjú más vidékről való, hol zöld pázsit vonja be az árnyas völgyeket, hol csörgedezve szalad a patak és tarka, sűrű bojtokban függ le a virág a fákról, mint ezt ő könyvekben olvasta, mert különben hol vette volna e kopár hegyeken e szép, virító gályát az ifjú ?! Szinte hallani vélte a báránykák csengőit, amint a mész-hegyeken túlról, ama tündérvölgyből ide hangzanak és megkapta szivét a vágy , hogy bár ő is ott lehetne! De mintha talán ez ismeretlen tájnak varázsa tartotta volna fogva az ifjút is: már napok óta nem szerzőnek, amit különben vétkezett, vagyis más szóval : szívesen behunyjuk az egyik fülünket. Van azonban a darabnak egy tagadhatatlan érdeme: benne ismertük meg Brakl urat, a Carl-színház új operettehősét. Brakl úr hézagot pótol, mert Bécsnek mostanában nem volt operette-hőse. Joseffi, az an der Wien színház enfant gaté-ja, bár terjedelmes tiszta hanggal rendelkezik, sokkal édeskésebb, semhogy hősszerepekre alkalmatos lenne. Tudva, hogy hangja nem olvadékony, émelyítő édes arcfintoritásokkal akarja kifejezni azt, amit énekkel kifejezni nem képes. Bármely szerepében csupa méz és mindig csak méz. Brakl ur hangja erőteljes, férfias, s egyszersmind modulációkban is gazdag; harsogó, ha haroldalt énekel, behízelgő, ha szerelemről dalol és pezsgő könynyed, ha a bordalra gyújt. Főerénye azonban az erő : a finale utolsó hangját épp oly erőteljes, teli tüdőből énekli, mint szerepének bevezető sorait. Elbágyadásnak, lankadtságnak soha legcsekélyebb jelével sem zavarja a közönség élvezetét. Amiben azonban Brakler legelőnyösebben különbözik az eddigi operette-hősöktől, az játéka. Ő nem csupán énekelni tud, hanem játszani is. Ha szép hangját nélkülözve, mint színész lépne is a közönség elé, akkor szintén dicséretet érdemelne, mert valamint dalaiban, úgy beszélő szerepében is megtalálja a kellő hangot. Hivatásának helyes felfogásáról tanúskodik az a körülmény, hogy szerepének azt a részét, hol csak beszélni kell, nem tekinti mellékesnek: épp oly helyes mérséklettel beszél, mint aminő tűzzel énekel és beszéde sohasem árulja el az operette-énekest. Ez az előny annyival többre becsülendő, mert ritka operette-énekesnél található: a legtöbbnek beszédéből vagy nagyurias leereszkedés rí ki, vagy pedig az a törekvés, hogy még beszédben is az énekest léptessék bécsi tárca. (A helyzetről. — Rubinstein. — Brahl. — A bécsi magyar társaskör. — A nép hite.) Telt színházak és üres iskolák. így van, ahol a himlő uralkodik ; az iskolákat bezárják. A színházak, koncerttermek és egyébb mulatóhelyek persze azért nyitva maradnak. Az nem a gyermekek iskolája. Becs most jól mulat, mert »az idő és alkalom oly kedvező«. A saison-ban kinek-kinek kijut a maga öröme. Régen is volt saison, mely oly változatos programmot nyújtott volna, mint az idei. Van sok koncert, műkedvelői előadás, van sok érdekes esemény a kávéház számára, hírek és más elemi csapások , királyok halnak, miniszterek születnek, régi színműveket fölelevenítnek, újakat elbuktatnak, mulatságossá vált mizériák és mizerábilis mulatságok egymást váltják. Bécsben — dacára a sok adónak — nincs elégedetlen ember, mindenki megtalálja élvezetét. A zenekedvelők számára itt van Rubinstein, a jövő kis Rubinsteinjai számára pedig itt vannak a műkedvelő előadások; a politikusok kedvekre beszélhetnek Alphonso királyról, aki meghalt szegény, és Milán királyról, aki nagy vereséget szenvedett — szegény. Csak a kereset nélküli orvosok nem törődnek a bajával, mert ők most keresett szállítási tárgygyá váltak Belgrád és Szófia számára. A tárgyak ily halmazánál fogva könnyű tár-sát írni. Kezdjük a nagy zenével, egy mélyértelmű kritikával Rubinstein, a mai zongorakirály fölött. Oh Rubinstein! Mily sok van mondva e fölkiáltásban. Kifejezem benne bámulatomat ama férfiú iránt, ki művészete hatalmával odáig vitte, hogy előadásán körülbelül öt-