Fővárosi Lapok, 1886. január (23. évfolyam, 1-31. szám)

1886-01-26 / 26. szám

Kedd, 1886. január 26. _______26. szám.______ Huszonh­armadik évfolyam. Szerkesztői iroda: mmhibh m Előfizetések sz. f \ V T A Hirdetések Előfizetési díj: H 1 jf 1 | 1 I I J a kiadóhivatalba ................... Bi w Hb« HU W IB ■■■■BHÍBI ■■■■IB (Budapest, Negyedévre ..•••• 4 írt, „ » m „ Athenaeum-épület) Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. Légváltoztatás. (Elbeszélés a vidékről.) Írta Lipcsey Ádám. (Folytatás.) Mindent felkészítettek h­amar szerrel, a jószivü Diénes úr még egy palack puncsesszenciát is dugott a Tamás úr zsebébe, ha netalán szükségét érezné a sze­gény sebesült. (Minek valóban nagy szükségét érezte Réthát ura, mert bevágta két kortyra.) Induláskor Sarju Tamás úr még emberül össze­szidta a gótyások teremtetését. Nem mintha oka lett volna rá, vagy haragudott volna, hanem csak a tekin­tély öregbítése végett, hadd lássa az az ostoba paraszt hogy az ő ura még az imádságában is talál kivetni valót. — Erre, amarra, úgy vigyétek, mint a hímes tojást! — biztatja Tamás ur a targoncásokat, mikor a sebesülttel megindultak a kastély felé. Tamás úr különben nagyot nézett, mikor Csősz Albert mellett megismerte Macskási bácsit, a megye főfődoktorát. — Ühm, hát a doktor úr mióta jár vadászni ? — A két pisztolyra pedig megcsóválta a fejét s nem állhatta meg, hogy oda ne szóljon a pironkodó Gyu­rinak . — Hát illik úgy úsztatni a böcsületes embert ? — Bátyám, az istenért, szót se az asszonyok előtt, — esdekelt Gyuri. — Hát minek néz engem Gyuri öcsém! Van itt lovagiasság! — Méltatlankodott a direktor úr, ön­érzetesen ütve meg nagy, kongó mellét. (Már diskré­­ció ide, diskréció oda, többet ér egy ilyen hir a nagy­ságos asszony előtt fertályesztendei konvenciónál!) Mikor a férfiak eltávoztak az ebédlőből, Iluska jól álló komolysággal fordult anyjához: — Mamucim, mondok valamit. — Mit aranyom! — Nem vetted észre, hogy ez a fiatal­ember laktapánban volt ? A gouvernante szörnyedt növendékének oly világias éles látásán. — S mi következik ebből ? — Hát mamuskám, ki megy vadászni lakcipő­ben ? — Felelte Ilus, bájos lenézéssel vonva vállat Dini papa bámész pillantására. — Annyi bizonyos, hogy nem vadászni jöttek, — folytatá kedvesen segélyzett non-bhalance-szal do­bolva késével a keskeny aranyszegélyü csemegés tá­nyérkán. — Te bohó kis gyerek, hát mi másért ? — Megmondom mama, — csattant föl diadal­mas örömmel, — párbaj. Diénes úr összerezzent e szóra, valaha régen ő is meg akart egyszer egy embert ölni, csak azt nem tudta kit. Krisztina asszony elégülten simogatta meg lánykája állát, s komoly képpel mondá: — A bizony meglehet, lám, lám, ki gondolta volna ? A nevelőnő ábrándos sóhajjal fogadta a prózai falusi életbe betörő romantikus sugárt. Iluska boldog volt éleselmü fölfedezésén s mikor a visszatérő Sarju Tamás ur titkolózó, fontos képpel kezdé, hogy: — Nagyságáék nem is gyanítják. . . Iluska sietett egy pártfogói mozdulattal közbe vágni: — Hagyja, hagyja édes Tamás úr, igen jól tud­juk az egész párviadal-históriát. A­mire a derék úr saját fejét szerette volna le­harapni, hogy hát már most ő potyára volt indiskrét. Macskási doktor műértő gonddal elhelyezte a beteget s megtéve a szükséges rendeléseket, eltávo­zott, megsúgva a direktor úrnak, hogy ne igen zavar­ják a sebesültet, nem kell annak egyéb, csak egy kis bouillon, meg nagyon sok nyugalom. Aztán holnap vagy maga kijön, vagy egy ügyes orvost küld. A szakonyi kastélyra oda künn ráborult a hús, ködös, őszies éj. A nagy álló óra az ebédlőben lomhán ketyegett tovább, ha, de a család mintha fölébredt volna a csön­des, édesded álomból, lázas érdekkel csüggött az élete egyhangúságába belehullott rendkívüli eseményen. A doktor pedig, a nagy változás okozója, egy félreeső szobában küzdött a sebláz elé táncoló álom­képeivel, Széna között. A doktor üdülése a gondos ápolás mellett gyor­san haladt. Macskási bácsi eleintén mindennap kijárt hozzá s Diénes urnák nem kis lelkiépülésére szolgált egy alkalommal tüzetesen megszemlélni azt az ella­pult golyót, melyet a doktor oldalából vettek ki. Az egész ház résztvevő gondossággal sürgött a beteg körül, kihez ez alapon némi jogot is formáltak s lelkük mélyében erősen meg voltak győződve, hogy a doktor testi épségének visszanyerését nem annyira a Macskási bácsi tudományának, mint inkább ama vé­letlen szerencsének köszönheti, hogy az ő kezük közé került. Krisztina asszony föláldozta gazdasszonyi büsz­keségének legfőbb tárgyait, a szép aranysárga »Reine Claude« szilva-befőtteket, a pajkos kis Ilus is kö­­nyező szemmel adta belegyezését az ő birodalmának, a szép tornyos galambdúcnak megdézsmálásához. Diénes ur meg lejárt, a beteget mulattatni. Mely mulattatás egyébiránt igen igénytelen szóváltásra­­ szorítkozott. Diénes ur komoly, résztvevő képpel meg- s kérdezte a doktortól, hogy van ? A sebesült gyenge, halk hangon köszönte meg a szíves érdeklődést. Dié­nes úr pedig, miután a nagyfontosságú kérdést még néhányszor, majd szelíd, majd fenyegető hangon is­mételte, leült a beteg ágya végéhez egy karszékbe s gondolkozóan bólintgatott kopaszodni kezdő rozsdás fejével, csak olykor ejtve el egy-egy megfontolt hja­­hjá­t, melynek titkos értelme körülbelül ez lehetett : — Hja-hja fiatal barátom, lássa, csak ilyen is a gyerek­ember. Hm hm, ha az a golyó egy hüvelykkel följebb találja, mit gondol, ugyan hol és mivel töltené most az időt a helyett, hogy itt a Krizsa asszony sok drága befőttjét pusztítja, a mihez én csak sátoros ünnepkor juthatok. S ez a megfejtetlen probléma sokáig nyomta is a szegény jó úr lelkét s készült csinos szónoklatban meginterpellálni a doktort ez iránt, de attól félt, hogy a milyen ördöngős ember, azt feleli: — a po­kolban. Néha a direktor úr, Sarju Tamás (de Réthát.) szintén szakított bokros elfoglaltságából pár percet s hatalmas szuszogásával azt a véleményt keltette föl a doktorban, hogy a tisztelt úr voltakép nem is emberi lény lenne, hanem egy ennyi meg ennyi lóerejű nyu­galmazott, de nyugodni nem képes gőzfuttatógép a közeli vashámorból. A szegedi farsang. (A szegedi redoute. Az első bál. — Víg világ. — Egy cigányprímás és a halál.) (L) Talán az ország egyetlenegy vidéki váro­sában sincs olyan teres, szabályos és díszes épületek­kel körülvett tér, mint Szegeden a Széchenyi-tér. Egy­felől a városháza, az előtte elterülő kicsiny parkkal, közepén két hosszú sétány, melynek fasorai végig­­nyulnak a tér hosszában s két részre osztják azt, ol­dalt a középületek és bérházak. Csupán egy kiépítet­len telke volt ennek a térnek, mely egész tavaly nyá­rig csorbává tette a szép keretet. Akkor kezdték épí­teni s ma már készen áll a tornyos, loggiás épület, mely homlokzatán hordja a büszke felírást: »Grand Hotel Tisza.« Ez a szegedi redoute, mely rég érzett hiányt pótolni van hivatva s hozzá­járult ahhoz, hogy Sze­ged nagy várossá legyen. A díszes épület mint szállóház és mint mulató­hely kettős célnak felel meg. A Széchenyi-tér felé néző egy , a törvényszék s a színház felé néző két emeletes része, mely két ut­cára szolgáló sarkot képez, e szerint van berendezve s nemcsak az épület külseje, de berendezése is dicsére­tére válik a jóhírű Jiraszek és Krausz társcégnek, melynek az újonnan épült város már oly sok csinos és ízléses épületet köszönhet. Az új épület, mint mu­latóhely kielégíti a követelő ízlést is, mint szálló­ház pedig előnyös helyzeténél fogva bizonyára a leg­keresettebbek közé fog tartozni. Hiszen az alig pár lépésnyire fekvő Tiszán a vízi út áll nyitva, a hotel előtt közvetlenül elvágtató gőz- és lóvasút pedig bár­mely irányban tovább röpíti az utasokat. A belső berendezés nem kevésbbé sikerült, a vendégszobák csinossága, a kellemes összhang és vi­lágosság, úgy a termekben, mint a folyosókon feledteti velünk hogy »csak« vidéken vagyunk, s a kávéház utcai homlokzata, hatalmas üvegtábláival, az étterem, mind méreteinek szokatlan nagyságával, mind gyönyö­rűen díszített boltíveivel, oszlopaival nagyon emlékez­tet a Ruscher-féle termekre, melyeknek fénye, alig pár hónapja, méltán bámulatot keltett a fővárosban. A szegedi új termekben alig pár nappal ezelőtt gyúltak ki először a gázlángok. Valóságos redoute­­láz volt az alföld metropolisában, mikor az először nyílt meg a nagy közönség előtt. Az éttermekben és a kávéházban ember ember hátán mozgott s egész a késő éjjeli órákig visszhangzott a nagytéren a katona­zene lármája, majd Erdélyi Náci cigányzenekara. A vigadó ünnepélyes megnyitása azonban csak ma, január 23-dikán volt. Ez a nap Szegeden a redoute napja. A társ­vállalkozók fényes ebédet adtak, melyen a déli vonattal megérkezett szegedi gróf: Tisza Lajos, Kállay főispán, Lechner miniszteri tanácsos s rajtuk kívül még mintegy százan vettek részt. Tisza Lajos érkezése magában véve is ünnepnap már Szegeden, most kétszeresen az volt, s az ünnepi hangulat meg is látszott a kis teremben lefolyt ebédnél. Kass János, a redoute bérlője, ritka ízléssel állí­totta ki a díszebédet. A terítés, a service olyan volt, melynél különb csak egy Caréme vagy egy Vatel kezéből kerülhetett volna ki. Az általános jó kedv de­rűje csakhamar átölelte az egész vendégsereget s a lelkesedett toasztok árja megeredt. Ha csak tizedrésze teljesül is annak a sok jókivonatnak, melyet a redou­­te-ra elmondtak, úgy annak nagy és szép jövője lesz. A kis terem, mely szokatlan fényesen van kiál­lítva, inkább apróbb spircokra, nászlakomákra s társas összejövetelekre való, mint táncvigalmakra. Ezek szá­mára a nagy terem való. A káprázatos fény, mely a hatalmas helyiség dús aranyozású oldalfalairól, fest­ményekkel ékített mennyezetéről s tükörsimaságu par­ket­ejéről sokszorosan visszaverődött, valóban feledhet­­lenné teszi ez estét, melyen a nőegylet bálja lefolyt s mely méltóan koronázta be a redoute megnyitásának napját. És az összegyűlt női társaság, mely e szép ke­retben első áldozott Terpsic­orenak, meggyőzhetett mindenkit, hogy ez a vidék nemcsak terményekben, de szép leányokban is az ország kánaánja. A tour­­táncokhoz a katonazenekar, a csárdásokhoz Erdélyi Náci társulata játszott. A házi­asszonyi tisztet Polgár Lászlóné úrnő viselte, környezete, mely Salamon Zsigáné, Micskey Józsefné, Auer Péterné, Wéber Flóra, Keméndyné, Naschitz Józsefné és Fluck Ferencné úrnőkből állt, a hatvan tagú rendező fiatalsággal, képezték a bál gyúpontját, mely innen kiindulva csakha­mar fölöttébb élénkké lett. A tíz óra tájban megje­lent Tisza Lajos gróf már zajos vigalom tanúja volt. És folyt a tánc lankadatlan jókedvvel, szakadatlan, egész a reggeli órákig. Részt vettek: Pálfy Margit és Ida, Mattyasich Guszti (Nagy-Szent-Miklós), Treitz Vilma, Kreibig Emma, Preszl Ida, Mészáros Ilonka, Winkler Mili, Stróbl Mariska, Endrényi Mariska, Zách Laura, Szegheő Jolán, Lillin Matild, Szekula Jolán, Dörner nővérek, Madár Mariska, Gál Flóra, Potyondi nővérek (Mágocsról), Gróf Mariska, Tolnai Mariska, Tombácz Erzsike, Perisics Ilonka (Bocsárd­­ról), Szendreői Rózsa, Kempf nővérek (Szabadká­ról) Egedi Bella, Szák nővérek. Továbbá Rupsics Györgyné, Mayer Jenőné, Szarvadi Lajosné, Erőskövy Lajosné, Mergenthaller Lajosné, Molnár Elemérné, Biró Elekné, Védő őrnagyné, Zombory Antalné, Já­­rosiné, Dobieszki, Szák, Tombácz úrnők, Szegheő Gézáné, özv. Kováts Istvánná, Preszlné, Lillin Ká­­rolyné, Kreibig ezredesné, Stróbl Józsefné, Dörnerné, Tóth Mihályné, Gál Ferencné, Gál Jánosné, Déryné.

Next