Fővárosi Lapok, 1886. január (23. évfolyam, 1-31. szám)

1886-01-14 / 14. szám

l­ totta a zsiros juhot a tűzre ; a sistergő tűz végig sza­ladt az ágason, ki a venyige-tetőre, s nem sokára vé­gig hangzott a falun: tűz van ! Az összegyűlt népség egy perc alatt szétszórta a hitvány venyige kunyhót s a bent levőket kiszaba­dította. Nagy baja egyiknek sem akadt. Csak az egyik kis bírónak törték ki a szemfogát s biró uramnak húzták le egy kicsit a képb­ől a bőrt. No de legalább meg volt az az öröme, hogy a betyárok ott nyugodtak összekötözve a faluháza alatt a pincében. Másnap reggel maga elé állította őket biró uram. Ott állt a többi között Lakatos Jóska is, még részeg volt akkor is s ott nevette a többit, a hogy azok sziszegtek a kötelékek alatt. — No gyönyörű mákvirágok, hát itt vagyunk. — Adjon isten jó reggelt nemzetes biró uram­nak — hajlongott a csalfa pofája Nádlába. — Sohse köszöngess hé! Majd lesz még mit megköszönni úgy is. Hanem csak azt add elő édes fiam, hogy miként és hogy loptátok azt a juhot és azt a tonna bort ? Nádlábú egészen megütődöttnek látszott. — Hát lopott volt az, nemzetes biró uram ? — Elloptátok Gyűszű zsidótól. — Hogy a szent háromságisten, ki lakozik. .. — Ne ordíts! Ha szépen el nem mondod, hogy miképen történt, ott a korbács .. és.. . Elmondjam . Hát hogy ne mondanám. Igen szívesen elmondom nemzetes bíró uram, hiszen olyan ártatlanok vagyunk mi az egész dologban, mint a ma született gyerek. Hát úgy történt az, kérem a lássan, hogy tetszik tudni, hogy én a római katholikus anya­­szentegyháznak harangozója lévén, istenes és szent dolgokkal töltöm el napjaimat. Tegnap este is mikor elharangoztam az »estelit«, otthon leültem assztalom­­hoz s a szentek kegyes életét kezemhez vévén, olvas­gattam. Mely nagy csodálkozással olvastam a szent mártírok, de különösen szent kalaházi.. . — Jobb lesz, ha a dologra térsz. — Nos tehát nemzetes biró uram, mikor igy elmélkedem vala, csak befordul hozzám Lakatos Jóska barátom. Dicsértessék az úr Jézus — mondja. Én pedig felelém vala­­hegyen völ.. . vagy akarom mondani: mind­örökké Amen. Aztán azt mondja: menjek el vele, mert az édes­anyja egy dögjuhot, meg egy tonna bort ajándékozott neki, hogy elmulassa vala jó és érdemes barátaival. Hát igy volt az nemzetes biró uram. Azután elhívtuk ezeket a jó embereket is. Hát tudhattuk mi, hogy lopott az a juh ? * S Ott kék Duna partján, nádas füzes alján Leszálltak ekkoron a mosónők s a lány. Megindult a munka, szóda szappan habzott, Sulykok csattanása s dallos ének hangzott. S már négy óra múltán ke­szen is valának, Nagy vala öröme bolond Nózikának. Hős Ulysses Miklós pediglen a sásban Elmerült gyönyörrel a bolond mosásban. Ennyi szép kis lábat, keblet egy rakáson Soha életében, nem hivé, hogy lásson! S valamint birkák közt bár ezeren vágynak, A juhász szamara, csak ő látszik nagynak ; Eltűnik a többi, szem nem figyel rájuk, Sem nem is érdekli nagy egyformaságuk ; S valamint bakák közt a gléda hosszában, Mikor masíroznak s defilérozás van, Bár mindegyik délceg, büszke, feszes, ékes, Messze kiválik egyéves önkéntes : Nózika királylány gyönyörű lábszára E képen tündökölt fényes napsugárba’. Valahány szalvéta most ki jön terítve, A gyepen, mit a nap tűzlángja hevíte. A lányok pediglen, s Nózika a szűzi, Álltak vala körbe, unalmat elűzni. Mig a sok szalvéta nap tüzén megszáradt, A kicsi sulykokkal hajigálódzanak. S ím, Nózika egyszer elvété a sulykot, S a sulyok Ulysses tyúkszemére hullott. Hallottad-e egykor megrendülve mélyen, S néma borzalommal, mikor a sötétben Kis mopszli kutyának, drága aranyosnak, Istentelen csizmák farkára taposnak ? Azután lábára s harmadszor is újra, Mint vonit keservvel, az ágy alá bújva? Avvagy suszterinast láttál­­ egykoron, Szuroktól, szutyoktól feketé­n mint korom ; Ha hajadonfővel, köténynyel, mezítláb Viszi fütyürészve haza az uj csizmát ; Es táncol az utón, ugrik félöl magost, S már érzi markán a borravaló hatost; — — így volt-e a dolog, Lakatos Jóska ? — Egy szó sem igaz bátyám uram. — Nem bátyám uram, — szólt az asztalra ütve biró uram. — ítélő bírád vagyok most — Haiszen jól van biró uram, azt is megengedem. Hanem azt tagadom, hogy ennek a Nádlábúnak a be­szédje igaz volna. Mikor engem oda hivtak, már akkor ott volt minden... — Hazudsz. — A miként tetszik biró uramnak. — Meg mersz­e esküdni te Nádlábú ? — Húj! nemzetes biró uram, bár hányszor kell ? Megesküszünk mi százszor, ezerszer, oh, biró uram, ha eskü kell, az van. (Folyt köv.) 1.JIL 92 A fátyolos asszony. (Történeti novella.) Irta Auiédée Pichot. (Vége.) Midőn a gloucesteri herceg a Towerba lépett, elhelyezését a legnagyobb titokban tartották; csak a főbörtönőr beszélhetett vele; csupán az utolsó nap bocsátotta be hozzá a fátyolos asszonyt Ha a gloucesteri herceg még bízott pártjának szabadítási kísérleteiben, e jelenség tökéletesen meg­fosztotta őt minden reményétől. A fátyolos asszony csöndesen levetette fátyolát. — Humphrey, — szólt, — rám lehet-e még is­merni ? Megmaradtak-e még arcom némely vonásai ? Attól az időtől fogva, midőn, a te kegyességedből, há­rom napig volt ez az arc kitéve a méltatlan csőcselék szemének, elhervadt ez, jól tudom; de ha csak kísér­teties árnya volnék Eleonórának, mégis rám ismernél lelkiismeretednek a szemével. Valóban, én vagyok ez, vagyis rossz szellemed, kit te végső órádban látsz. Most rád került a sor, te lettél az én áldozatom. Minden titkodat átszolgáltattam ellenségeidnek, végre is elitélnek téged. Egy év óta gyűjtögettem össze mindazokat az adatokat, melyek elégségesek arra, hogy mint bűnöst elítélhessenek. Lehet, hogy a meg­szabadulás hiú reményével kecsegtettek téged, de ne higgj senkinek másnak, csupán nekem. Hiszen én ne­­meslelkű vagyok : ha meg akarsz szabadulni ama sors­tól, mely téged fenyeget, ime visszaadom neked azo­kat az ajándékokat, melyeket nekem hasonló körül­mények közt adtál. Hűségesen megőriztem ezeket a számodra, ime tőröd és mérged. — Add át, — szólt Gloucester, — nemcsak bíróimtól akarok menekülni, de ily porkolábtól is, minő te vagy. Ezt mondva, átvette a mérget s föl akarta nyitni; de mielőtt egyetlenegy cseppet is bevet volna, szörnyű félelem lepte meg a szivét — s a kö­vetkező pillanatban már halott volt. Valamennyi történetíró egyetért abban, hogy a legszigorúbb vizsgálat is természetes oknak tulajdoní­totta a gloucesteri herceg halálát, noha hirtelen hah' t'_ jának okát nem tudják is megmagyarázni. Az isten ujja verte őt meg, mondogatták ellei jő­ségei s ily véleményben volt maga a vallásos király­­:­­ Barátai szerint pedig »e nagy hős, e második Dávid « — mint azt Wethamstede, a st.-albansi apát is állít­ja emlékirataiban, — bánatában halt meg; a bőrt gD levegője] ölte őt meg, mint a sast megöli a kar. ’/£ levegője. —x Ez az elhalálozás oly mély hatással volt a w­ehesten öreg érsekre, mintha az valamely égi kijel­en­­tés lett volna, mely az ő közelgő végét jósolta n fe. Átvitette magát wolmsey-i palotájának a nagytérn hová egybehivatta az egyházkerület lelkészeit és sz­er­­zeteseit. Ott, felolvasva végrendeletét, requiemet t­ar­­tatott magáért, mintha már nem lett volna többé az élők közt; majd, elbúcsúzva a jelenvoltaktól, bezárkó­zott a lakosztályába s csak három hét múlva hagyta azt oda, hogy a gloucesteri herceg hamvai mellett nyugodhassék. Úgy látszik, hogy a mint a Lancastre-ház am a két feje a világ színpadáról eltűnt, Angliának a be­­ji békéje is helyreállt, magukkal vive a lázongás p_rm­e­den csiráját, melyet oly gyakran élesztgettek. (De megmaradt egy még végzetesebb herceg,'/'"Rikhard yorki herceg. Hát Cobham Eleonórából mi lett ? — kérdi az olvasó. A parlamentnek komolyan érdekében állt az ismét előkerült hercegnének az ügyével foglalkozni s előre látva, hogy ez még követelheti özvegyi jogait oly törvényt hozott, mely lehetetlenné tette, hogy e tekintetben bárminő igényekkel léptessen is föl. Ér­vül szolgált amaz ítélet, a mely őt egykor mint va­rázslók szövetségesét, pártfogóját is lótta. Cobham Eleonóra teljes viszavonul­­ságban élt azontúl. A gloucesteri hercegnét égre teljesen elfe­ledte a világ. * Ha olvasóim azt vették észe, hogy az én glou­cesteri hercegem nem hasonl­ó Shakspeareéhez nyíltan azt válaszolom erre, ha én bámulója vagyok De véletlen ekkor tövisbe hág lába, Fölordit, s a csizma pottyan pocsolyába. Hős Ulysses Miklós kínját e kettőnek Átérezte együtt, az elsőét főleg. De csupán fölszisszent, a mint hőshöz illik, Mint mikor ha ajtó hirtelen kinyílik ; S a túlfelén lévő épen meghajolván, Alrészén ütést kap, s oda nyúl mogorván. Kis bolond Nózika szaladott sulykáért, Száradt a szalvéta, s már nem igen ráért. De Ulysses Miklós ott vajúdott szegény, S kezét tartogatta most is a tyúkszemén. Nevetett Nózika, hogy könyye is omlott, Ulysses Miklósban sejt vala bolondot. Széles örömének nem vala határa, Oda borult végre a hősnek nyakába. Ki vagy szép idegen, merthogy annak látszol, És bolondnak szintén, ki mezetlen táncol; Nem lennél szeretőm ? tied lelkem, testem, Oh ilyen bolondot már régen kerestem! De Ulysses Miklós elbámult fölötte, És szemérmetessen szemét lesütötte. Királyi hölgy, — szólott, — mert annak ítéllek ; Oh nem, nem lehetek egyedül itt véled. Menj, szaladj, fuss tőlem, hogy nézek ki, látod, És küldj ide nadrág­, mellény és kabátot! Nőttön nőtt öröme bájos Nózikának, Megfelelő tüstént, gondolata támadt: Bolond vagy, bolond vagy, szavad is mutatja, A királylány szivét, mely el nem fogadja! De apámhoz rögtön, a királyhoz jösz te, Tejbe, vajba lészel házánál törösztve; Mint saját testvérét majd becsül és tisztel, S hahogy itt maradnál, lehetsz még miniszter! Szólt vala és intett mosólányok felé, És a szalvétákat kocsira gyüjteté. Legnagyobbat hármat kiszemelt közülök, S kicsi gombos tűkkel ruhát összetűzött. Ulyssesre adta, kocsira ültette . Maga egész után ült vala mellette. S lám a bolond város villieunyi népe Riadással járult a kocsibe. Egyre éljenezte, köréjeí°Dgott, Bámulva a furcsa, ideg bolondot. S mint mikor cseh Ida magyar ezred élén Lépeget lármával, utó tekervényén ; A ki hangját hallja, ki­áll az útra, Hogyha ezerszer olyf°s­­s útja; Inasok csapatja szenelkesedéssel Sapkát hajigálgat pületes kézzel; Szakácsné levessét zmásodni, hagyja, Szalad a konyhából a kapualjba, Ezer ablak nyílik,­ fej mindegyikben, Harsog a kurjantíottan is ás itten : Eképen Ulyssest flvéta-ruhában, Fogadták bolond nagy fővárosában. Ujjongott a népSi kongott a harangszó, Templomok tok­ból messzire elhangzó, Sőt de ezeknél­­jobban hallatszottak Disz-durrogásasörgő tarackoknak ! Seress Imre: Farsangi csevegés. (Melyi balba menjünk?) Hátunk mögöl a viz-kereszt, beköszöntött a farsang. Nem szép fhér báli ruhában, hattyú-prémes belépővel, mint illeék egy ilyen szalon-királyhoz, sí­nem sárosan, fucskóan, kezében avval a kopott eser­nyővel, melylyel mi negyedik éve jár, nagy meg a lánykozására azoknak, a­kik inkább szeretnek lá­m az ártatlanság tündőkő mezében, mint egy fiatal leánykát a redoute-parkettén. Na hát úgy látjuk most már . Nem sáros, nem csatakos többé, nagyon is vas­a f­e­hér mezzel cserélte föl a barna esőköpenyt. A vi­ag térdig gázol a hóban s most meg az a baj, hogy na­gyon is sok a fehér. .. Na de mindegy! Ha egyszer a farsang kedélyes­­­nek fog mutatkozni, megbocsátjuk neki túlságos sze

Next