Fővárosi Lapok, 1886. január (23. évfolyam, 1-31. szám)
1886-01-14 / 14. szám
l totta a zsiros juhot a tűzre ; a sistergő tűz végig szaladt az ágason, ki a venyige-tetőre, s nem sokára végig hangzott a falun: tűz van ! Az összegyűlt népség egy perc alatt szétszórta a hitvány venyige kunyhót s a bent levőket kiszabadította. Nagy baja egyiknek sem akadt. Csak az egyik kis bírónak törték ki a szemfogát s biró uramnak húzták le egy kicsit a képből a bőrt. No de legalább meg volt az az öröme, hogy a betyárok ott nyugodtak összekötözve a faluháza alatt a pincében. Másnap reggel maga elé állította őket biró uram. Ott állt a többi között Lakatos Jóska is, még részeg volt akkor is s ott nevette a többit, a hogy azok sziszegtek a kötelékek alatt. — No gyönyörű mákvirágok, hát itt vagyunk. — Adjon isten jó reggelt nemzetes biró uramnak — hajlongott a csalfa pofája Nádlába. — Sohse köszöngess hé! Majd lesz még mit megköszönni úgy is. Hanem csak azt add elő édes fiam, hogy miként és hogy loptátok azt a juhot és azt a tonna bort ? Nádlábú egészen megütődöttnek látszott. — Hát lopott volt az, nemzetes biró uram ? — Elloptátok Gyűszű zsidótól. — Hogy a szent háromságisten, ki lakozik. .. — Ne ordíts! Ha szépen el nem mondod, hogy miképen történt, ott a korbács .. és.. . Elmondjam . Hát hogy ne mondanám. Igen szívesen elmondom nemzetes bíró uram, hiszen olyan ártatlanok vagyunk mi az egész dologban, mint a ma született gyerek. Hát úgy történt az, kérem a lássan, hogy tetszik tudni, hogy én a római katholikus anyaszentegyháznak harangozója lévén, istenes és szent dolgokkal töltöm el napjaimat. Tegnap este is mikor elharangoztam az »estelit«, otthon leültem assztalomhoz s a szentek kegyes életét kezemhez vévén, olvasgattam. Mely nagy csodálkozással olvastam a szent mártírok, de különösen szent kalaházi.. . — Jobb lesz, ha a dologra térsz. — Nos tehát nemzetes biró uram, mikor igy elmélkedem vala, csak befordul hozzám Lakatos Jóska barátom. Dicsértessék az úr Jézus — mondja. Én pedig felelém valahegyen völ.. . vagy akarom mondani: mindörökké Amen. Aztán azt mondja: menjek el vele, mert az édesanyja egy dögjuhot, meg egy tonna bort ajándékozott neki, hogy elmulassa vala jó és érdemes barátaival. Hát igy volt az nemzetes biró uram. Azután elhívtuk ezeket a jó embereket is. Hát tudhattuk mi, hogy lopott az a juh ? * S Ott kék Duna partján, nádas füzes alján Leszálltak ekkoron a mosónők s a lány. Megindult a munka, szóda szappan habzott, Sulykok csattanása s dallos ének hangzott. S már négy óra múltán keszen is valának, Nagy vala öröme bolond Nózikának. Hős Ulysses Miklós pediglen a sásban Elmerült gyönyörrel a bolond mosásban. Ennyi szép kis lábat, keblet egy rakáson Soha életében, nem hivé, hogy lásson! S valamint birkák közt bár ezeren vágynak, A juhász szamara, csak ő látszik nagynak ; Eltűnik a többi, szem nem figyel rájuk, Sem nem is érdekli nagy egyformaságuk ; S valamint bakák közt a gléda hosszában, Mikor masíroznak s defilérozás van, Bár mindegyik délceg, büszke, feszes, ékes, Messze kiválik egyéves önkéntes : Nózika királylány gyönyörű lábszára E képen tündökölt fényes napsugárba’. Valahány szalvéta most ki jön terítve, A gyepen, mit a nap tűzlángja hevíte. A lányok pediglen, s Nózika a szűzi, Álltak vala körbe, unalmat elűzni. Mig a sok szalvéta nap tüzén megszáradt, A kicsi sulykokkal hajigálódzanak. S ím, Nózika egyszer elvété a sulykot, S a sulyok Ulysses tyúkszemére hullott. Hallottad-e egykor megrendülve mélyen, S néma borzalommal, mikor a sötétben Kis mopszli kutyának, drága aranyosnak, Istentelen csizmák farkára taposnak ? Azután lábára s harmadszor is újra, Mint vonit keservvel, az ágy alá bújva? Avvagy suszterinast láttál egykoron, Szuroktól, szutyoktól feketén mint korom ; Ha hajadonfővel, köténynyel, mezítláb Viszi fütyürészve haza az uj csizmát ; Es táncol az utón, ugrik félöl magost, S már érzi markán a borravaló hatost; — — így volt-e a dolog, Lakatos Jóska ? — Egy szó sem igaz bátyám uram. — Nem bátyám uram, — szólt az asztalra ütve biró uram. — ítélő bírád vagyok most — Haiszen jól van biró uram, azt is megengedem. Hanem azt tagadom, hogy ennek a Nádlábúnak a beszédje igaz volna. Mikor engem oda hivtak, már akkor ott volt minden... — Hazudsz. — A miként tetszik biró uramnak. — Meg mersze esküdni te Nádlábú ? — Húj! nemzetes biró uram, bár hányszor kell ? Megesküszünk mi százszor, ezerszer, oh, biró uram, ha eskü kell, az van. (Folyt köv.) 1.JIL 92 A fátyolos asszony. (Történeti novella.) Irta Auiédée Pichot. (Vége.) Midőn a gloucesteri herceg a Towerba lépett, elhelyezését a legnagyobb titokban tartották; csak a főbörtönőr beszélhetett vele; csupán az utolsó nap bocsátotta be hozzá a fátyolos asszonyt Ha a gloucesteri herceg még bízott pártjának szabadítási kísérleteiben, e jelenség tökéletesen megfosztotta őt minden reményétől. A fátyolos asszony csöndesen levetette fátyolát. — Humphrey, — szólt, — rám lehet-e még ismerni ? Megmaradtak-e még arcom némely vonásai ? Attól az időtől fogva, midőn, a te kegyességedből, három napig volt ez az arc kitéve a méltatlan csőcselék szemének, elhervadt ez, jól tudom; de ha csak kísérteties árnya volnék Eleonórának, mégis rám ismernél lelkiismeretednek a szemével. Valóban, én vagyok ez, vagyis rossz szellemed, kit te végső órádban látsz. Most rád került a sor, te lettél az én áldozatom. Minden titkodat átszolgáltattam ellenségeidnek, végre is elitélnek téged. Egy év óta gyűjtögettem össze mindazokat az adatokat, melyek elégségesek arra, hogy mint bűnöst elítélhessenek. Lehet, hogy a megszabadulás hiú reményével kecsegtettek téged, de ne higgj senkinek másnak, csupán nekem. Hiszen én nemeslelkű vagyok : ha meg akarsz szabadulni ama sorstól, mely téged fenyeget, ime visszaadom neked azokat az ajándékokat, melyeket nekem hasonló körülmények közt adtál. Hűségesen megőriztem ezeket a számodra, ime tőröd és mérged. — Add át, — szólt Gloucester, — nemcsak bíróimtól akarok menekülni, de ily porkolábtól is, minő te vagy. Ezt mondva, átvette a mérget s föl akarta nyitni; de mielőtt egyetlenegy cseppet is bevet volna, szörnyű félelem lepte meg a szivét — s a következő pillanatban már halott volt. Valamennyi történetíró egyetért abban, hogy a legszigorúbb vizsgálat is természetes oknak tulajdonította a gloucesteri herceg halálát, noha hirtelen hah' t'_ jának okát nem tudják is megmagyarázni. Az isten ujja verte őt meg, mondogatták ellei jőségei s ily véleményben volt maga a vallásos király: Barátai szerint pedig »e nagy hős, e második Dávid « — mint azt Wethamstede, a st.-albansi apát is állítja emlékirataiban, — bánatában halt meg; a bőrt gD levegője] ölte őt meg, mint a sast megöli a kar. ’/£ levegője. —x Ez az elhalálozás oly mély hatással volt a wehesten öreg érsekre, mintha az valamely égi kijelentés lett volna, mely az ő közelgő végét jósolta n fe. Átvitette magát wolmsey-i palotájának a nagytérn hová egybehivatta az egyházkerület lelkészeit és szerzeteseit. Ott, felolvasva végrendeletét, requiemet tartatott magáért, mintha már nem lett volna többé az élők közt; majd, elbúcsúzva a jelenvoltaktól, bezárkózott a lakosztályába s csak három hét múlva hagyta azt oda, hogy a gloucesteri herceg hamvai mellett nyugodhassék. Úgy látszik, hogy a mint a Lancastre-ház am a két feje a világ színpadáról eltűnt, Angliának a beji békéje is helyreállt, magukkal vive a lázongás p_rmeden csiráját, melyet oly gyakran élesztgettek. (De megmaradt egy még végzetesebb herceg,'/'"Rikhard yorki herceg. Hát Cobham Eleonórából mi lett ? — kérdi az olvasó. A parlamentnek komolyan érdekében állt az ismét előkerült hercegnének az ügyével foglalkozni s előre látva, hogy ez még követelheti özvegyi jogait oly törvényt hozott, mely lehetetlenné tette, hogy e tekintetben bárminő igényekkel léptessen is föl. Érvül szolgált amaz ítélet, a mely őt egykor mint varázslók szövetségesét, pártfogóját is lótta. Cobham Eleonóra teljes viszavonulságban élt azontúl. A gloucesteri hercegnét égre teljesen elfeledte a világ. * Ha olvasóim azt vették észe, hogy az én gloucesteri hercegem nem hasonló Shakspeareéhez nyíltan azt válaszolom erre, ha én bámulója vagyok De véletlen ekkor tövisbe hág lába, Fölordit, s a csizma pottyan pocsolyába. Hős Ulysses Miklós kínját e kettőnek Átérezte együtt, az elsőét főleg. De csupán fölszisszent, a mint hőshöz illik, Mint mikor ha ajtó hirtelen kinyílik ; S a túlfelén lévő épen meghajolván, Alrészén ütést kap, s oda nyúl mogorván. Kis bolond Nózika szaladott sulykáért, Száradt a szalvéta, s már nem igen ráért. De Ulysses Miklós ott vajúdott szegény, S kezét tartogatta most is a tyúkszemén. Nevetett Nózika, hogy könyye is omlott, Ulysses Miklósban sejt vala bolondot. Széles örömének nem vala határa, Oda borult végre a hősnek nyakába. Ki vagy szép idegen, merthogy annak látszol, És bolondnak szintén, ki mezetlen táncol; Nem lennél szeretőm ? tied lelkem, testem, Oh ilyen bolondot már régen kerestem! De Ulysses Miklós elbámult fölötte, És szemérmetessen szemét lesütötte. Királyi hölgy, — szólott, — mert annak ítéllek ; Oh nem, nem lehetek egyedül itt véled. Menj, szaladj, fuss tőlem, hogy nézek ki, látod, És küldj ide nadrág, mellény és kabátot! Nőttön nőtt öröme bájos Nózikának, Megfelelő tüstént, gondolata támadt: Bolond vagy, bolond vagy, szavad is mutatja, A királylány szivét, mely el nem fogadja! De apámhoz rögtön, a királyhoz jösz te, Tejbe, vajba lészel házánál törösztve; Mint saját testvérét majd becsül és tisztel, S hahogy itt maradnál, lehetsz még miniszter! Szólt vala és intett mosólányok felé, És a szalvétákat kocsira gyüjteté. Legnagyobbat hármat kiszemelt közülök, S kicsi gombos tűkkel ruhát összetűzött. Ulyssesre adta, kocsira ültette . Maga egész után ült vala mellette. S lám a bolond város villieunyi népe Riadással járult a kocsibe. Egyre éljenezte, köréjeí°Dgott, Bámulva a furcsa, ideg bolondot. S mint mikor cseh Ida magyar ezred élén Lépeget lármával, utó tekervényén ; A ki hangját hallja, kiáll az útra, Hogyha ezerszer olyf°ss útja; Inasok csapatja szenelkesedéssel Sapkát hajigálgat pületes kézzel; Szakácsné levessét zmásodni, hagyja, Szalad a konyhából a kapualjba, Ezer ablak nyílik, fej mindegyikben, Harsog a kurjantíottan is ás itten : Eképen Ulyssest flvéta-ruhában, Fogadták bolond nagy fővárosában. Ujjongott a népSi kongott a harangszó, Templomok tokból messzire elhangzó, Sőt de ezeknéljobban hallatszottak Disz-durrogásasörgő tarackoknak ! Seress Imre: Farsangi csevegés. (Melyi balba menjünk?) Hátunk mögöl a viz-kereszt, beköszöntött a farsang. Nem szép fhér báli ruhában, hattyú-prémes belépővel, mint illeék egy ilyen szalon-királyhoz, sínem sárosan, fucskóan, kezében avval a kopott esernyővel, melylyel mi negyedik éve jár, nagy meg a lánykozására azoknak, akik inkább szeretnek lám az ártatlanság tündőkő mezében, mint egy fiatal leánykát a redoute-parkettén. Na hát úgy látjuk most már . Nem sáros, nem csatakos többé, nagyon is vasa fehér mezzel cserélte föl a barna esőköpenyt. A viag térdig gázol a hóban s most meg az a baj, hogy nagyon is sok a fehér. .. Na de mindegy! Ha egyszer a farsang kedélyesnek fog mutatkozni, megbocsátjuk neki túlságos sze