Fővárosi Lapok, 1886. január (23. évfolyam, 1-31. szám)
1886-01-16 / 16. szám
16. szám. Szombat, 1886. január 16. Huszonhármastok évfolyam. félévre............................8 frt. Negyedévre...........................* frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldeni! fik A sályi statárium. (Hegyközi történet.) Írta Vereskövi. (Folytatás.) A nótárius szemházát szépen kisöpörték már akkorra, ez lesz a siralomház. Tettek bele egy dikót, két széket, egy asztalt, az asztalra a feszületet s két égő gyertyát. A siralomház előtt őrt állott négy vasvillás ember, valamint a nagy kapu előtt is négy. Az utcán, a kertben, a sövény tetején ott bámult a roppant népség, mikor Lakatos Jóskát a siralomházba vitték. Lakatos Jóska pedig, ahogy beért a siralomházba, levágta magát a dikóra s aludt hosszantartó, mély álmot. Mellette virrasztott Rezes Gábor, a hóhér. De hóhér uramnak ám jó dolga lett. Mihelytt elkezdett esteledni, az ismerősök, jó barátok csak úgy tolakodtak a sok ajándékokkal. Mikor Lakatos Jóska felébredt, már akkor tele volt az asztal butykossal, üveggel, kaláccsal, süteménynyel. Hóhér uram pedig mellé ülve nagy komolysággal kóstolgatta hol a szilvoniumot, hol a bort. Kezdett neki tetszeni az állapot. Mikor Lakatos Jóska fölébredt, már akkor este volt. Csöndes lett az udvar. A vasvillás emberek elaludtak. A hold besütött a siralomház kinyitott ajtaján s az udvaron lévő eperfa feketén hajtogatta fejét az ablakra. Lakatos Jóska ahogy fölébredt, keresni kezdé a tarisznyát. — Mit akarsz öcsém — szólitá meg Gábor hóhér, — minek neked a tarisznya ? Nem látod-e istennek áldásait az asztalon ? Nézd, utolsó órádra a keresztyén szivek mily sok ajándékot hozának. Ne, itt először a szilvorium, magam is iszom. Kerekesné hozta. Aztán itt a fonatos, tudmás, magam is eszem. Ezt meg a Patakiné kislánya hozta. Együnk, igyunk öcsém, úgy sem fogunk együtt inni többé. Hát bizony Lakatos Jóska is neki állott a jóféle ételeknek és a hóhér uram — kinek szeme már az italoktól káprázott — jó izán nézte a falatozó ifjút. — Egyél öcsém, holnap ilyenkor úgy sem eszel már. — Nem tán, bátyám uram ? — De igen, fiam. Egy kicsit megkóstoltatom veled a kötélverő pántlikáját.]] — Hát aztán kelmed akaszt fel ? Nem tud kend ahhoz. — Én ? én nem tudok ? — szólt felállva helyéről Gábor hóhér, kinek most eszébe jutott, hogy neki kötelessége volna Lakatos Jóskát megijesztgetni. — Én nem tudok ? Nekem mondod azt, két kapitulációt kiszolgált katonának ? Nekem he ? — Hát hol volt kelmed katona ? — Hol, hol ? Hát a katonaságnál. Tizenkét esztendeig szolgáltam a veneciánus huszároknál. Tizenkettőig a strimpflis gyalogoknál. A harmadik tizenkét esztendőre is marasztottak és tisztnek akartak tenni; de mivel a tiszteknél sok a strapa, inkább hazajöttem. — Aztán kelmed volt ott a hóhér ? — Én, fiam. — Aztán sokat végezett ki ? — Kettőt-hármat egy nap. Ahogy jött. Ha a kapitánynak nem tetszett valamely rebrutának a pofája, csak kiáltott: Gábor húzd fel. A kötél mindig nálam volt. A kaszárnya ablakán néha három is lógott. Igyunk egyet fiam. — Hát aztán nem sajnálta őket kelmed. — Én? Én sajnáltam-e? Felhúznám én az édes testvéremet is, most is. Hát mit sajnáljak rajta? Ide teszem neki a kötelet, a nytkán egyet recscsentek s megvan. Düllesztheti aztán a szemét rám. Csak egyszer, hej csajt egyszer esett meg a szivem. Azt az órát nem is felejtem el soha. Jó barátom volt, szép, kedves fiú volt. De hát hiába ! Nagy a katona-regula. — Hol történt a ? — Izé, hogy is mondjam csak ? Talán Mentovában, ahogy emlékszem. Háborús idők voltak akkor. A burkus betört a Kárpátuson, mi meg szorít ottuk a tenger felől. Ahogy megyünk egy nagy kopasz hegyen keresztül, az én fiam csak összevesz a hadnagygyal. Ez a költészet ? Ez a mi eszményünk ? Ez a mi művészetünk, kultúránk nyilatkozata? Nem akarom hinni. Csak egy futó járvány lesz az egész. Annak kell lennie. Egy láz, mely meglepett néhány embert, akik most vergődnek, miközben természetesen nagy zajt csapnak s odacsőditik a borzongató látványra az ember sokaságát. De hát ki kezeskedik arról, hogy ez a veszedelmes láz nem fog tovább harapózni, míg a métely be nem fészkelte magát teljesen irodalmunkba ? Ez a gondolat élesztette egyszerre nagyra régóta lappangó aggodalmamat, midőn a napokban egy tavaly feltűnt ifjú írónak munkáját kezembe kaptam. Bródy Sándor »Don Quixotte kisasszony« című regényét. A regénynyel magával sajátképen nem akarok itt tüzetesen foglalkozni Nem is kaptam rá megbízást. De foglalkozni akarok azzal az iránynyal, melyet irodalmunkban már mások is megkísértettek meghonosítani, melynek egyre-másra támadnak álprófétái, akik ellen a társadalom már az esküdtszékhez kénytelen folyamodni. Mint a »Fővárosi Lapok« régibb munkatársa, érzem és tudom, hogy e lapból folyton ki volt zárva ez az irány, mely meghazudtolni igyekszik a morált épp úgy, mint magát az életet, melynek hű rajzolójául állítja magát. Éppen azért hiszem, hogy pár szavamnak tért fog engedni e lap szerkesztője.*) Nem tartom oly jelentéktelennek Bródy Sándor művét, hogy vele tüzetesen foglalkozni nem volna érdemes. De oly jelentékenynek sem tartom, hogy eszthetikai vitatkozás tárgyává lehetne tenni. Nagy hangú és kérkedő előszava után ítélve korszakalkotó A hadnagy csak elkiáltotta egyszer magát: Gábor! húzd fel! — Igen ám ! de nem volt fa a hegyen. Mit csináljak, hadnagy uram ? Szúrd keresztül a panganéttal! —parancsold a hadnagy. Fájt a szívem, igazán fájt, de mit tehettem ? Átütöttem a fiút úgy, hogy a panganét a hátán jött ki. A fiú állva maradt. Olyan tökéletesen átütütöttem,hogy a belső szekszemontája észre se vette. Mit csináljak most már vele ? Tudtam, hogy ha a panganétet kiveszem, a vér megindul s a fiú öszszerogy. De hát igy meg nem tarthatom világ végezetéig ? No fiú! — mondom neki, — hova temesselek ? — Amoda bátyám uram, ahol az a piros kecskerágó hajladozik. Miután a többi katonák, már odább mentek, fölvettem a fiút panganétomon a vállamra, és úgy vittem a tetthelyre Útközben kiszedte pipáját, dohányát és nekem ajándékozta. Lefektettem szépen a piros kecskerágó alá egy árokba s miután kobakomból még egy párt barátságosan húztunk, elbúcsúztam tőle és hirtelen kirántottam a gyiklesét belőle s menten kiadta a páráját. Soha, sohasem felejtem el azt a fiút Igyunk öcsém! — De hát nézze bátyám, olyan nagy hatalma volt annak a hadnagynak ? — Mindenkinek van, édes fiam, a kinek a felséges császár oda adja. Lásd oda adta a mi bírónknak is. Jóska lehajtotta a fejét s elgondolkozott. A csöndet nem zavarta semmi, csak a bagoly huhogott a torony ablakán. Gábor hóhér pedig nagy léptekkel akart járkálgatni a szobában, de bizony az nem igen akart sikerülni, mert majd minden lépten megtántortta a sok szilvonium. Egyszer csak megállt a gondolkozó Jóska előtt. — Fiam ! tudsz-e te danolni ? — Nem tudok én bátyám. — Kár. Mit csináljunk még reggelig ? Én ilyenkor sohasem szoktam aludni. De hát éppen semmit sem tudsz ? Kár. Én mindig nagy bolondja voltam a nótának. Katona koromban is sok hercegkisasszony hallgatta az én nótámat. Hej ! mikor egyszer Muszkaor-szágban feküdtünk az ezreddel, és elkezdtem a királymunkává akarná maga magát emelni, pedig a Zolát figyelmesen olvasott, rögtön látja, hogy Zola hibáinak másolata, Zolának nagy erényei nékül. Ezt nem csak merem, de kötelességem is megmondani. Akik az eredetiség kitűnőségét látnák benne, azok vegyék számba a sokszor idézett latin közmondást: »Ignotos fallit, not s est derisui.« A tájékozat azokat elkápráztatja, a tájékozottak mosolyognak, nem az író tehetségét való bizonyítások felett, mert tehetsége kétségtelen, hanem a felett, hogy ez a regény a való életet vagy éppen a magyar társadalmi életet festené. Olvassa el valaki elfogulatlanul s nézzen körül az életben, megtalálja-e azt ebben a könyvben ? Nem. S mivel neki semmi a költészet, hanem csak az élet, mi nagy erénye marad tehát, ha arról az életről, melyet fest, kimutatom, hogy az nem az élet ? Ebben a regényben minden alak hamisított, mindegyiknek közös jellemvonása az aljasság, lelki rútság. A rútságnak is van joga a költészetben. Ezt nem vonja senki sem kétségbe. De ha az említett regény íróját elfogadjuk Zola tanítványának és nem utánzójának , vizsgáljuk közelebbről magát a mestert. Zolának először is morális célja van. Drasztikus formában, nem riadva vissza legtöbbször a fölösleges trágárságoktól sem, juttatja érvényre morálját. De morálja el nem tagadható. A véteknek meg van Nemezise az ő műveiben. És a vétket, melyet személyei elkövetnek, természeti szükségesség kényszerítése folytán követik el. De mégsem kerülik ki bűnhődésüket, bár öröklött vérük vagy az alkalom szükségszerűsége kényszerítse is őket a vétkezésre. Hajthatatlan következetességgel rohannak balsorsukba. Látjuk, elhiszszük, meg vagyunk győződve arról, hogy bukásukat nem kerülhetik ki. És ez fölkelti szánalmunkat. Szánjuk Renéet, aki mostoha fiának karjaiban eljázta becsületét, boldogságát, megélhetését. Szánjuk Nanát is halottas ágyán, szánjuk Coupeaut az iszákost. Ez adja meg műveinek erkölcsi értékét. Naturalizmus. (»Don Quixotte kisasszony« elolvasása után.) Nem tudom, hogy a kiknek minduntalan a tollukon lebeg Zola neve, mihelyt egy új magyar elbeszélő művet birálgatnak, várjon olvasták-e Zolát, de úgy, ahogy őt olvasni kellene, mindenek fölött eredetiben, fontolgatva, kritizáló gondolatok kíséretében ? Alig hiszem. De hát nálunk divatos jelszó lett az ő neve, úgy tekintik, mint egy egészen új tan hirdetőjét, mint a iskola fejét serényül tudják be, ha valaki utánozza. Aki az ő palettjéről esen színeket, az okvetlenül nagy festő, első rangú tehetség, így mondják és írják sokan. Aki nem szerencsés velük egy hajón evezni, aki a maga színeit használja képein, bár ezek igaz tulajdona legyenek, az marad említésre sem méltó senki, egy semmi. Zola naturalizmusáról eleget írtak már ebben a lapban is. De az alkalom szinte követeli, hogy újra visszatérjek erre a tárgyra. Nagy nemzetek irodalmának az a szerencséje, hogy elhatol messze, mint egy kiáradt folyam. Az ár lerakja aranyát és lerakja salakját. Ha az idegen földön hasznukra tudják ezt fordítani, gazdag termés lesz a jutalom. De nálunk egészen mást kezdünk tapasztalni. Az ár iszapot rak le s ez malária-fészekké válik. A természethez való hűség hamis ürügye alatt az obszcén, a trágár irodalom kezd lábra kapni. Még terjeszteni sem kell, mert hiszen a fertőző anyag gyorsan ragad és pusztít. Hátha még mesterséges úton is igyekeznek terjeszteni a kóros anyagot ? Iskolát ültetnek a büröknek, gondozzák és cégérezik a nadragulyát, a reklám töltéseivel veszik körül a festőt! Irodalmi művek jelennek meg öndicséretekkel és mások dicséretével ajánltatva, melyekben azt magasztalják, hogy írójuk szépen, velősen tudta megbénítani az igazságot, kigúnyolni a morált, nevetségessé tenni a szép érzéket. Művek, melyeknek alapja az állatiasság, céljuk a feltűnés és az érzékek ingerlése, az emberben élő eszményi törekvés meggyalázása. *) Teljes készséggel, mert osztozunk nézeteiben. De amíg igazi nagy tehetség nem kapja fel a káros irányt, addig hatásától nem féltjük szépirodalmunkat. Ha csak divatból, ketykeségből vagy feltűnési vágyból szegődik valaki a naturalizmushoz, nem tehet kárt, mert nem tehet erősebb hatást. Szerk.