Fővárosi Lapok, 1886. február (23. évfolyam, 32-59. szám)
1886-02-14 / 45. szám
Vasárnap, 1886. február 14. 45. szám. Huszonharmarik évfolyam. Budapest, ferenciek-tere 3. sz. T|AW jt ^ A Cl T T A T ATT ffirStek Előfizetési dij: H I I U fl.l I I I I | || a kiadóhivatalba mire........................ fit V ■nSB odk Wv ^1^ BB bSBbH HBMHI BBS HHhBHH (Budapest, ferenciek-tere, Negyedérre . . . ■ • • 4 frt _ _ Athetiaeum-épület) Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. hm»*». Az első csók. Azt mondám a szerelemnek, E bűbájos lángszellemnek : Boldogságos szerelem ! Igyál kérlek én velem. Szomj epeszűi lelkemet, Köszöntsd reám serleged. A szerelem titkon, halkkal, Jő egy édes női ajkkal, Rám köszönti melegen, S mond : ez az én serlegem ! A két serleg összecsengett. Ajkam ivott és csengett, Ajkam szomja olthatatlan, S ittam, ittam szakadatlan. Egyszerre csak elkábultam. És merengtem félájultan, Félájultan, részegülten , De érzem, hogy üdvözültem. Oh, mily serleg, — Oh mily ital! Velőt forral, szívbe nyilal. Benne minden földi jók, Ily ital az első csók. Temérdek —--•›«‹*----- Küzdelmek. (Elbeszélés.) Irta László Mihály. (Folytatás.) XIII. A Nap utca egyszerű lakói habár keveset tudtak is Tarlaky Endréék családi életéről, annyit mégis észrevettek, hogy Mártha viruló arca a főkötő alatt napról napra fehérebb lesz, s ragyogó szemeiben gyakran könyek, keserű könyek csillámlanak. Klára asszony vidám lényét is megszállta a komorság. Még nem ismerte Tarlaky múltját, addig még bízott az időben, mely annyi sebet meggyógyít, s anynyi vad, szilaj jellemet megváltoztat; de a mióta mindent tudott, többé se nem bizott, se nem remélt. Csak egy gondolata volt Klára asszonynak, megszabadítani leányát Tarlaky Endrétől. De mily után ? A titkot nem merte leányának elárulni, mert belső rázkódástól féltette a fiatal asszony lelkét. Végre elhatározta magában, hogy gyöngéd fegyverekkel, a régi, édes anyai hangon megérteti leányával, hogy nem köteles mostoha sorsát tovább is tűrni. — Nem méltó az az ember a te szivedre ! — szólt Klára asszony, megsimogatva leánya homlokát. — Miért anyám? — kérdezte Mártha. — A te jó lelked, nemes szived más férfiút érdemelt volna. — Minek erről beszélni, anyám ? — Mert szeretlek, s látom, hogy szenvedsz. — Szenvedek, mert szegény Endre oly nehezen jut valamihez, s az élet oly drága. — De hát meddig tart ez a bizonytalanság ? — Amíg jobb idők jönnek. — Neked nehéz lesz bevárni a jobb napokat. — Miért volna nehéz ? nem mondta-e anyám mindig, hogy: ez a föld a siralom völgye ? — Igen lányom, de csak nem élhetsz örökös megpróbáltatások közt ? — Miért ne élhetnék ? hisz én sorsomat Endrééhez kötöttem, s vele együtt élek vagy halok! — S ha nem nevezik ki tanárnak ? — Akkor dolgozunk mind a ketten; én zongorát tanítok, ő meg leckéket ad. Klára asszony türelmetlenül rázta fejét. — Te máskép is segíthetnél magadon. — Hogyan? — Hagyd el őt. . . — Elhagyni őt! — kiáltott Mártha megdöbbenve. — Hova gondol anyám ? — Miért ne leányom ? te testileg-lelkileg fölemészted magad s végre is egész életed rosszrn fog végződni. — Bocsáss meg anyám, de gyávaság volna megfutni a küzdelem elől, mikor én elhatároztam, hogy meg fogom őt téríteni. — Komolyan beszélsz Mártha ? — kérdezte az anya szomorúan. — Igen. Endre gúnyt űz belőlem, kegyetlenül bánik velem, de én szeretem, s szerelmem oly nagy, mint türelmem. Klára asszony bámulva nézett leányára. Mily nemes lelkű asszony ! — gondolta magában. — Egészen vak szerelmében, s nem látja, hogy bolondra pazarolja bizalmát. — Mit mondana a világ, ha akkor hagynám el őt, — szólt ismét Mártha, — mikor a remény még nem halt ki lelkemből ? S mi várhat egy elvált nőre, ha mindjárt magát a poklot hagyja is oda ? Az emberek inkább hiszik a rosszat, mint a jót, — de végre is megesküdtem, hogy soha el nem hagyom. — S ha ez az ember egy csaló volna, akkor se hagynád el ? — mondta remegve Klára asszony. — Soha, anyám ! — kiáltott Mártha oly határozott hangon, hogy Klára asszony megijedt. — Gondold meg, Mártha, hogy még nagy nyomorúság várhat reád, — szólt az anya kérő hangon. — A nyomorúságtól nem félek. — Hát a kárhozattól ? — kérdezte végül az anya bizalommal. — Én harcolok az utolsó óráig, a kárhozatot pedig kikerülöm. XIV. A lapok egy nap Tarlaky Endrétől nyilatkozatot közöltek, melyben a nagy bölcselkedő komoly hangon kijelentette, hogy: nincs isten! minden vallás hazugság! És ezt a levelet az ország legelső főpapjához intézte, hogy annál nagyobb feltűnést keltsen a »kilépett szerzetes« szózata. Az emberek kacagtak és bosszankodtak, hogy a lapok már minden futó bolondot befogadnak hajlékukba. Tarlaky büszke volt, hogy nevét sokat emlegetik s élvezheti a nagy dicsőséget, mely után annyit sóvárgott. Mert azt hitte, hogy ő valami világrendűő dolgot követett el, s rettenetes szózatára egyszerre megáll: a nap, a hold, a csillagok, és minden élő csak őt bámulja. A nagy dicsőség mámoros hatása alatt futott a városi tanácsoshoz, ki az iskolaügyeket vezette, hogy magát újólag kegyeibe ajánlja. A nevezetes férfiú hátravetett fejjel s szörnyű New-yorki tárca. (Falusi gyönyörűségek. — Művészek utcája. — Hadakozó dalműtársulatok. — »American Opera« és zsidó színház. — A nápolyi söpredék. — Választások s női föllépések. — Egy szegény gazdag. — Karácsonyi és újévi szokások. — Magyar kapitány az üdv hadseregében. — Sport. — Mákvirágok albuma. Ahányszor az Egyesült Államokban egy-egy vargabetűt csinálok, mindig alig várom, hogy ismét visszatérjek ide, mert New-York — hiába ! — mégis csak New-York. Aztán meg a falusi életről alig is tudnék egyebet írni, mint hogy az ősi erényekkel dicsekvő Miss miként ül a falusi kecskelábfi zongora mellől a tehénfejéshez; miként sepri ki a templomot, ha ő a hetes, és hogy miként tartozom magam is alávetni magamat ama szokásnak, hogy a könyvtárból távoztamkor az én zsebeimet is megtapogassák. Vagy ha mint a »new-yorki jószivü és igazmondó egylet« tagja, az utcán talált gentlemant lakására vezetem s magamat be akarom mutatni, a Lady miként formed rám, hogy »chott up«, ami annyit tesz, hogy fogjam be a számat! Vagy hogy mily édes álomban találok egy néger dudát az ágyamon, s saját hálóruhámban. Talán legtöbbet írhatnék Nevada pásztor népéről, hol a puszták fia, a »comboy«, épp úgy szőrén üli meg a vadlovakat, mint a magyar puszták fia, hol a pásztortűz csak úgy lobog, a délibáb épp úgy csalogat mint otthon; a pásztordal pedig épp úgy panaszkodik, mint a »Télen nyáron pusztán az én lakásom« hazájában. Ha New-Yorkban egy napig járok, ebben az egy városban többet látok és hallok, mint ha a 38 államban fél évig utazom. Itt van a 14-dik utca, a művészek utcája, hol minden szám alatt egy színház vagy legalább szintpad van s ablakaiból kihallható, hogy lakója melyik nemzet művészetét képviseli. A hosszú hajú német zongorája mellett ered, hogy »Du hast die schönsten Augen.« A neki vörösödött francia solo trombitás türelmetlenül fújja az »Allons enfants de la patrie«-t. Vagy a hajótörést szenvedett műkedvelő énekesnő, visszatérve régi szerelméhez, sóhajokkal megszaggatottan zengi: »Hi avait my love.« Zene az utcán és udvarokon mindenfelé. Amott egy olasz kintornás küzd egy csapat német trombitás ellen, s hasztalan rántja ki minden sípját, egy »porco tedesco«-val odább áll. Az udvarokon izlandi zene (hárfa, síp, hegedű) és skót dudás iparkodik a lakók szivében egy-egy húrt találni, mely a papír- és deszka-paloták nyomorát néhány percre elaltatja. Van, aki e kábító zene-khaoszból kivágyik a zümmögő semmiségbe, abba az időbe, midőn még nem volt e világon. A 14-dik utcán van az »Academy of music« is, hol az idén ismét az olasz opera küzd (Hauck Minnie csillagzata alatt,) a német ellen, miután a múlt tavaszi idény befejeztével egymást becsületesen lecímezték, az olasz a németet »Sauerkraut Opera Com- Ipagnie,« az pedig ezt olasz módon termékenyített édes káposzta »Opera Truppe«-nek írta körül. Bámulójuk azonban igen kevés akadt, mert Pauline L’Allemanddal agyonhallgattatja őket a kizárólag amerikai személyekből válogatott »American Opera« című angol opera-színház, mely a dúsgazdag angol amerikaiak pártfogása mellett jó ízléssel, válogatott műsorral, roppant személyzettel és fényűzéssel lépett föl. Sikerén nem lehet kétkedni, biztosítja azt neki a pénz és hazafiasság. Erős alapkövek ! A gyakorlati amerikai általában nem szereti s azóta az olaszokat, mióta a nápolyi koldusok ezrével tódulnak be s az utcákat mint kintornások, gyü-mölcsárusok, rongy- és papírszedők, a pincelakásoskat pedig mint tolvajok, pénzhamisítók és fizetett hamis esküvők lepik el. Rettenetes had, mely a rendesen élő amerikai kiskereskedőkkel szemben olyan versenyt csinál, hogy azok meg sem bírnak élni tőle, mert az olasz nem költ, ruházatát holmi rongyokból szedi össze, sőt mint szemtanú mondhatom, hogy még az utcára kidobált ételmaradékot is fölszedi. Miattuk a yankee még az olasz művészetnek is hátat fordít. Túltesznek ezek a khinaiakon is. Talán az »amerikai opera« iránti érdeklődésnek köszönhető az is, hogy a zene- és ének-idény sem felel meg a várakozásnak. Még Salvini Tamásnak is nagyobb volt a búcsúzó dinnerje, mint sikere, melyet aratott. Világhírü zeneművészek üres padoknak játszanak s órákat adnak négy-nyolc dollárért. A demokrácia hivatlansága nemcsak a hivatalokban, de a társadalmi és művészeti életben is mutatkozik ; uralma, a szüntelen bukások és üzleti pangások mellett, a művészet hanyatlásán szintén meglátszik. A finomosodás, előkelőség, sőt a divatvilág egyre alább szállnak. A demokrata Johnnynak és Brigittának nem kell opera, ők a »Bowery« 10—25 centes színházaiban mulatnak kedvekre, hol rémtörténeteket és szentségtöréseket hoznak színre. A német színháznak pedig ártalmára van az újonnan keletkezett zsidó színház, hol »Az egyptomi József« és a »Jüdische Feritz« című színművek a legkedveltebb darabok. Voltak itt különféle kiállítások, a ló, virág, gyümölcs, a tű és tűvel készített munkák kiállításai. Az utóbbin egy tetovirozott hadastyán is sétálgatott. Érdekes volt továbbá a vén leányok közgyűlése. Az olajfestmények tárlata iránt nem nagy az ér-