Fővárosi Lapok, 1886. március (23. évfolyam, 60-90. szám)

1886-03-25 / 84. szám

volt foglalvavendégeivel, hogy nem volt csuda, ha Savaron Károlyt nem veszi észre. De mily ösztönnek engedelmeskedett utóbbi, mikor oly házban jelent meg, melyet kerülnie kellene ? Ekkor eszébe jutott Eduardnak, midőn neje néhány héttel ezelőtt oly hévvel sürgette Parisból való elutazásukat.— Bizonyosan találkozott régi jegyesével, gondolta magában. — Talán azt vette észre, hogy a fiatal ember még mindig szereti őt s talán fenyegetőleg lépett föl; mindenesetre félt tőle. De hát ez az ember hogy merte őt üldözni oda, ahová menekült, hogy ne találkozhassék többé vele ? Eduard lelke ép e kérdéssel foglalkozott, mikor egyszerre megpillantotta Delphinet ama csoportban, melyről már emlékeztünk. Nagyon vágyott tudni, mily arccal fogadja neje azt az embert, akit egykor szívéből szeretett. Folyvást beszélgetve közeledett Savarmmal Delphine felé. Midőn az őrgrófné ezt észrevette, távozni akart. De férjének egy pillantása maradásra késztt, sőt, kénytelen volt néhány lépésnyire elébe menni. Szörnyű helyzet volt ez. Delphine úgy vélekedett, hogy Savaron tőrt vet Eduardnak; azt azonban nem tudta, várjon férje emlékezett-e még a Savaron nevére. — Édes barátnőm, — szólt Eduard, Íme Savaron Károly úr, ki óhajtotta, hogy őt neked bemutassam. Már volt alkalmam fogadni Savaron urat az Operában, páholyomban. Károly meghajtotta magát. Aztán így szólt: — Valóban, asszonyom ; de látogatásom oly rövid volt, mikép nem mertem hinni, hogy arra viszaemlékezik. Eduardnak könnyű volt elgondolni, hogy e szavakban hazugság rejlik. — Ejh, — gondolta magában — íme, ők szerették egykor egymást s az egyik azért feledte el a másikat, mert holtnak hitte s midőn most találkoznak, oly hidegek maradnak, mintha soha sem látták volna egymást! Lehetséges-e ez ? Avagy talán megegyeztek volna abban, hogy velem szemben nemtelen komédiát játszanak ? Nejét nem gyanúsította egyébiránt, mert ártatlanságát határozottan igazolta amaz akarata, hogy Parist elhagyja. De magaviselete mégis boszantó rejtély volt, Savaron Károlyról pedig meg volt győződve, hogy valamely gonosz tervet sző boldogságuk ellen. Nagyon szeretett volna most e helytől távol lenni s átkozta magában azt az ötletét, hogy mulatságokat rendezzen kastélyában, és megnyissa az ajtaját ama férfi előtt, kitől félnie kellett. A kétség kirakodott a szivébe s nem érezte többé magát boldognak mindaddig, mig tökéletesen meg nem győződik, hogy Delphine mindenkor méltó volt az ő bizalmára. Az őrgrófné amaz éleslátásával, melylyel a nők rendesen meg vannak áldva, észrevette, hogy férje gyanakszik. Delphine helyzete elrémítő volt. Savaronnak a hatalmában érezte magát, nem mintha joga lett volna fölötte, de mert nem merte addig ingerelni, míg higgadt meggondolás után erélyes elhatározásra nem jut. Savaron ellenben úgy viselte magát, mint a ki ismeri hatalmának a nagyságát s azt zsarnokokig gyakorolja. Inkább a férjhez intézte szavait, semmint a nőhöz. Szavaiból azonban meggyőződött Delphine, hogy ez az ember nem szándékozik a küzdelem terét oda hagyni, míg terve eredményre nem vezet. (Folyt. köv.) 609 Hazai irodalom, művészet. * Kamara-zene. Derék vonós-négyes társulatunkat, midőn tegnap a redoute kis termének emelvényén Krancsevics D. vezetése alatt megjelent, a nagyszámú közönség hosszas, rokonszenves tapssal fogadta. És a taps gyakran hangzott fel ez estén, mit zenészeink törekedtek mennél inkább kiérdemelni. A műsor úgyszólván modern színezetű volt. Mendelssohn kedves es-dúr négyese, mely a szabatos előadásban nem tévesztő el hatását, szolgált megnyitóul. A legújabb nemzedék Fuchs R. g-moll zongoranégyese által volt képviselve. Itt először hallottuk s ha múlt héten előadott zenekari szimfóniája a közönségnek jobban tetszett, mint a kritikának, most egyik fél sem lelkesült valami nagyon. A kompozíció sokkal többet igér, mint amit bevált s csak fináléja emelkedik egy kissé magasabb színvonalra. Hanem alkalmat nyújtott W olf T o n i k. a., egy csinos megjelenésű, friss fiatal bécsi Zongora-művésznő bemutatására, ki a zongora-részt ízléssel, kellő diskrécióval és kifejezéssel játszotta. A közönség rokonszenvesen fogadta s társaival együtt többször kitüntető tetszésében. Raff d-moll négyese érdekes tételeivel s a valóban dicséretes előadásban szépen fejezte be az estélyt. * A győri Kisfaludy-szobor javára sikerült hangverseny volt ugyanott. P. Márkus Emilia aszszony szokott művészetével szavalta Ábrányi Emilnek ez alkalomra írt prológját; Gaál Ferenc zeneköltő saját szerzeményű »Consolation«ját a (Liszt Ferencnek ajánlva). Mozart c-moll fantasiáját, Liszt egyik rapsodiáját és Rubinstein »Barcarollá«-ját zongorázta tetszés közt. Nádayné asszony Mozarttól és Aubertől énekelt dalokat, művészetével zajos tapsra ragadva a szép számú intelligens közönséget. Gassi Ferenc Delibestől és Zimaytól adott elő dalokat; a zongorakíséretet Weber F., a bécsi udvari operaház tagja vállalta el. Szinre került két vígjáték is. »Egy kis vihar« és »Két év múltán«, mindkettőben P. Márkus Emilia asszony és Náday Ferenc ragyogtatták művészetüket. E sikerült hangverseny anyagi tekintetben is kedvező eredményt mutatott fel. * Zene-estély. Mint halljuk ápril 7-én a zenekedvelők termében, népkonyhái étkezésjegyeknek szegény nők és gyermekek részére leendő kioszthatása céljából, érdekes hangversenyt rendeznek. Közreműködésüket megígérték: Grossi G. k. a. a berlini kir. operaház tagja, Majewska Olga k. a. orosz csász. udvari színésznő, továbbá Milaszewski L. operaénekes, Lassen M. tanár, zongoraművész , zeneköltő, és Charlement Ferenc hegedűművész Párisból. A Beethoven „Missa solemnis“-e előadását, mely e hó 26-ikára volt kitűzve, hétfőre azaz március 29-kére halasztották, mivel az operai zenekar tagjai pénteken »Tell Vilmos«-ban vannak elfoglalva. A 26-dikára váltott jegyek tehát 29-dikére érvényesek. A főpróba úgy mint már hirdetve volt, csütörtökön délután 3 órakor (márc. 25.) lesz. * A tanáregylet hangversenye tegnap szépszámú közönséget vonzott, s ez, nem kis érdem a mostani hangverseny-bő napokban. A rendezők meg lehetnek elégedve a sikerrel, amely két okból is örvendetes. Először azért, mert a jövedelem jótékony célra (segélyalap) jut; másodszor mert azt mutatja, hogy a tanárok komolyan igyekeznek a társas élet terén is elfoglalni azt a helyet, mely őket megilleti. A tegnapi estélyen sokan voltak együtt tanférfiak, az első sorokban dr. Klamarik János min. osztálytanácsos és Lutter Nándor tankerületi főigazgató is, továbbá nők is szép számmal. A műsor, mely kilenc számra volt tervezve, annyiban változást szenvedett, hogy Podmaniczky Aranka bárónő gyöngélkedés miatt elmaradt s helyette a felsőbb leányiskola növendékei énekeltek második kardalt is, ügyesen, a tapsokra nekibátorodva. A közönség nagy kedvvel hallgatta őket, már csak azért is, mert ők voltak a magyar ének egyetlen képviselői, ami kissé meglepő a magyar tanári kar estélyén. Ketten énekeltek németül: egy műkedvelőim s egy ismert művész. Tiber Ágostné úrnő (tanár neje) csengő hangon énekelt három dalt, majd a hosszas tapsra negyediket is; Ney Dávid, az operaház jeles tagja pedig három német ballada művészi előadásával ragadta zajos tapsokra a közönséget, mely hangos elismeréssel adózott a Gosztonyi Béla és Rausch Károly zongorajátékáért és a Dávid István hegedűszámaiért is. * Aradi színészet. Hegyesi Mari aszszony, mint nekünk írják, hétfőn lépett föl ismét az aradi színházban, mely alkalommal Feuillet Oktáv »Egy szegény ifjú története« című színművét adták. A második felvonás első jelenetében, megjelenésekor hosszas taps fogadta és a zsinórpadlásról pompás koszorút eresztettek le, melyen szép selyemszövet volt megerősítve. A közönség kedvencét nyílt jelenetekben is többször megtapsolta. K. Hegyesi asszonynak kis malheurje is volt, amennyiben toilettje nem érkezvén meg, csak régebbi ruháiban játszott. A darabot ismétlik. Tegnap K. Hegyesi asszony a »Vasgyáros«-ban lépett föl, mely egyszersmind Halmai jutalomjátéka volt. Az operettei és népszínműi műsor élénkítésére Rónaszékiné asszony vendégszereplése szolgál. A vendég régebben Aradon működött s onnan távozott Kolozsvárra. A viszontlátás »Rip van Winkle«ben és »A piros bugyelláris«-ban a legrokonszenvesebb tüntetések közt ment végbe. Az újjászervezett társulat alkalmasint csak az őszszel mutatja be magát. Ennek kapcsán megemlítjük, hogy a tegnapi számban, Svrecsányi Ignác társulata új tagjairól szóló közlésünkben, egy sajtóhiba elferdítette Réthey Lajosnak, a volt várszínházi társulat derék fiatal jellemkomikusának nevét. * Regények. Négy regény jelent meg a Székely Aladár kiadásában. Három eredeti termék. B e n i c z * nincs, csak egy nagy omnibusz éktelenkedik ott két rossz gebéjével. Kérdem a kocsistól: »Ön az Arany ökörtől való .« »Onnan,« — feleli egykedvűen. »Nem kapták sürgönyömet?« »Vász nix.« »Csak siessünk a fogadóba! Beleülök omnibuszába, — előre hát!« »Na, előbb a zürichi vonatot kell bevárnom.« »Hallja barátom, megfizetem fáradságát s valamennyi helyet a bárkában.« »I fahr nit.« Iszonyú dühbe jöttem, de visszafojtva mérgemet, mosolyogva kértem orromba kocsisomat, legyen szives málhám után kérdezősködni. Alig ment el a derék svájci, fölkaptam az omnibuszára, közbevágtam lovainak s magam hajtottam be Aarau szabad városába. A hotel kapuja alatt találkoztam a városi tanács küldöttségével, mely épen fogadtatásomra a vasútra ment volna ki. Azt hitték, a másik vonattal érkezem. Siettem szobámba, de jaj, milyen szoba volt ez ! Kicsiny, dohos, hideg, alacsony, nedves. Zongorám nem fért föl a lépcsőn s igy ide szállásoltak. Bösendorfer hangolója, az én hű kísérőm Bartusch, azzal vigasztalt, hogy a többi fogadó még rosszabb s én belefeküdtem abba a jéghideg ágyba s aludni akartam, de alig éltem el a gyertyát, cincogva viaskodik egy rakás patkány a szobám közepében. Megvallom, hogy ez éjjel megátkoztam a pillanatot, melyben először nyúltam zongorához. Másnap reggel beszél hozzám N. tanácsos, a hangverseny egyik főrendezője és svájci németséggel kérdi: »Gut geschlafen natürloch ?« (Natürlich helyett.) »Natürloch ! — felelém bosszúsan. De most újabb gond gyötrött. Dél lett, este lett s az én németemről semmi hír. Egész Aarauban nem kaptam rám illő inget s úgy néztem ki, mint egy ágról szakadt. Pedig játszani kellett. Este az igen szép és nagy hangversenyterem pódiumára komoly arccal kilép a polgármester és elmondja, hogy málháim eltévedtek, s én utazó ruhában vagyok kénytelen játszani. »Bravo, bravo !« — hangzott mindenfelől s én bagaria cipőben s egy vastag, vörös-zöld sávos utiruhában játsztam le hangversenyemet. Este a városi tanácscsal vacsoráltam s gyönyörködtem azokban a piros pozsgás, férfias arcokban, egésséges test- és lelkekben. — Vacsora vége felé említi a polgárnagy, hogy a német Schulverein mindig ír a nyakukra : mentenék meg az erdélyi szászokat. Szolgáltam felvilágosítással. Másnap reggel fölvertek egy sürgönynyel, az én németem kért pénzt, mert ellopták az övét. Tüstént sürgönyben utalványoztam neki pénzt s kértem: jöjjön Freiburgba. Isten hozzád, Aarau, fogadódat nem sajnálom elhagyni. Már most volt podgyászom is, még pedig húsz mázsa, a Bösendorfer-féle zongora, mely mint személy podgyász, velem utazott. Freiburgban a híres orgonajátszó dr. Vogt és néhány úr fogadott azzal a hírrel, hogy a hangverseny még aznap lesz. Tehát megint útiruhában. Egész Freiburg lázas izgatottságban volt, nem az én hangversenyem, hanem a szerencsétlen kecskeember miatt. Épen aznap vezették Freiburgon át azt a szerencsétlen áldozatot, melyet egy könnyelmű anya 18 évvel ezelőtt fölnevelésre adott egy hegyi paraszthoz és ez a gyermeket kecskéhez láncolta s alacsony ólban nevelte. A kecske-ember négykézláb jár, nem tud beszélni, testén kéreg képződött, a füttyre föltekint, mint a kutya és igen szelíd természetű. Csendőrök vezették kötélen egy pokróccal letakarva ; hosszú szakála valóban emlékeztetett a kecskére. És ez a Pestalozzi hazájában, a népnevelés minta országában történt. Freiburg híres az orgonájáról, mely — fájdalom — a nagy hideg következtében annyira elhangolódott, hogy Vogt nem játszhatott rajta; azon kívül lánchidacskájukkal is nagyra vannak, melyről a kilátás az óriási mélységben elterülő völgybe nagyszerű. A hangverseny-terem az úgy nevezett »Grenette,« egy ódon, piszkos épület. Hangversenyem ott folyt le, Vogt közreműködésével. A művész-szobában fölkeresett egy hajdani osztrák ezredes, ki bemutatott a jelenlévő arisztokrata hölgyeknek. Csinos francia asszonyok, enyelgő könnyed társalgással. A tiszteletemre rendezett estélyről azonban el kellett maradnom, mert alig bírtam a lábamon állni. Az éjjel aludni akartam. ■— Kitűnő szállóházamba (Hotel Fribung) érve, a fogadós azzal fogad, hogy szobám kéménye kigyuladt. »Van még más sütött szobája.« »Nincs uram.« »Jó, tehát én már csak lefekszem ott is.« Úgy is történt. Egy tüzér egész éjjel ott ült a kandalló mellett s kiolta a szőnyegre hulló égő kormot, szikrát, én pedig erszényemet párnám alá téve, aludtam mint egy murmutét. Másnap Bartusch összepakolta zongoráját s utaztunk Lausanneba. A németről semmi hir. Gróf Zichy Géza.