Fővárosi Lapok, 1886. március (23. évfolyam, 60-90. szám)
1886-03-26 / 85. szám
— Te fölpattantál a székről. Haraggal távoztál. ! És reggelre Bárkányi Lászlót halva találták a csorvai árokban.. . Lehanyatlott a feje s tenyerébe rejte az arcát. —Ne ítélj el előre Katica. Hallgass , elröppen a te vádad is. Igazad van, felbőszülve rohantam ki a közre, de nem esküdtem ellene boszút, nem törtem az életére. Az elmém pedig mintha megtompult volna: keresztül-kasul szaladgáltam a kaszálón, a vetések között. — Elhatároztam, bevárni s megkérdeni, mi szándéka van veled? Olyan szent, tiszta-e, mint az enyém ? Kériné közelebb simult az urához. — A földetek határánál vártam reá. Alkonyodott, mikor kilovagolt az udvartokból. Peckesen ült a nyeregben, tüzes paripáját egyre táncoltatta. De azért sűrűn hátratekintgetett s ujjaival csókot hajigált a firhangos ablak felé. (Folyt, köv.) helyezik egyetlen reményöket. A viszonyok tarthatlanok, s egy nagyszerű diplomata azt mondá nekeik: »A szegény tömeg azt remélte, hogy az általános árhanyatlás hasznára lesz, pedig csalódott, csak akkor van aránylag mindenkinek pénze, ha minden drága. Genf művészi viszonyai egyszerűek, konzervatóriuma elég jó, de nem kiváló, a magánzeneiskolák száma tömérdek. Az utóbbiak közül megemlítem a madame Cezano-ét, mert e hölgyet egykor Budapesten Janina név alatt ismertük. Akkor zongorázott. A színház többnyire francia és olasz operákkal szerepel, még pedig gyarlan. Genf művészi emelkedése, mely fájdalom csak rövid ideig tartott, összeforrt a Hugo de Seliger, e nagy tehetségű művész és karmester nevével, kit a tunya és irigy zenenapszámosok ki is martak. A lelketlen kontárok ilyféle üzelmei minden városban ismétlődnek s csak annyiban menthetők, a mennyiben önfentartási ösztönből erednek. Senger évek hosszú során át kitűnő zene-és énekkart nevelt, s a legnagyobb műveket adta elő nem is sejtett tökélylyel. Most hogy kitúrták ismét, beállott az előbbi pangás, mely csak olykor-olykor, egy híresebb művész hangversenye által szakad meg pillanatra. Sengernek néhány évvel ezelőtt, a mi kedves Wilt »Mami«-nkkal volt egy gyönyörű kalandja, melyet az ő elbeszélése nyomán írok le. Abban az időben anarchista mozgalmak mutatkoztak Genfben, a rendőrség éjjel nappal talpon állt s a legkisebb csend és rendzavarást keményen sújtotta. Senger egy holdvilágos éjjel Wiltnével a tó partjának félreesőbb részén sétált. Egyszerre kérdezi a hatalmas csalogány: »Ön még nem is hallott énekelni?« »Fájdalom, nem,felelte Senger.« Erre megáll Wiltné s hangjának érő hangját megcsöndíti. Az egész tó rengett bele, de jaj ! a rendőrség valami jelnek magyarázta s bekísérte a két művészt. — Persze a legközelebbi őrállomáson kiderült a félreértés, s a megijedt rendőrtiszt hazabókolta a joggal dühös művésznőt. Első hangversenyem estéje is eljött s én mondhatom örömmel játsztam a konzervatórium gyönyörű termében. Nagy ur ismét részt vett a hangversenyemben, nem különben egy Lacroix nevű fényképész, ki szintén becsülettel megállott a helyén. Másnap megindult az ostrom a második hangverseny ügyében s én a német és osztrák-magyar egyletnek oda ígértem közreműködésemet. Estefelé beköszöntött az idegenek réme: a »Rise«. Már ez aztán szél. A Bóra, Nemere, valóságos refir e viharhoz képest. Pokoli süvöltéssel átjárja testedet a csontok velejéig, a kandallókban a tüzek kialusznak, ajtón, ablakon, de még a falakon is átszúrja jeges dárdáit a Montblanc szörnyű lakója, s még ágyadban is érzed évente takaród meglebbenését. Ez a szél megrokkantott, beteggé tett. Naponként hét órát zongorázva, áthültem s több napra erős mellfájással a szobába szorultam. Lármás fogadóban, elhagyatva, hosszú éjszakákon át bizony kínlódtam eleget. Orvost nem hivattam, de átjött egy fiatal orvos a szomszéd szobából hívatlanul s önfeláldozóan ápolt. Bucsúzásunk alkalmával arcképemnél nem fogadott el egyebet a derék ember, nem is lesz belőle sem professzor, sem háziúr. Alig lábadozó félben kellett a reformáció nagytermének pódiumára lépni, mert tapasztalásból tudom, hogy a közönség nem hiszi el a művész betegségét, míg meg nem halt. Elbúcsúztam genfi barátaimtól és siettem Páris felé, futva a »Rise« elől s követve a párisi nagykövet sürgető meghívását. Ismét vegyes vonattal utaztunk, mert nem akartam az élét vasúton tölteni. Macon-ban azzal a hírrel fogadtak, hogy a marseille-i rapid (gyorsvonat) csak négy óra múlva érkezik. Mi tévék legyünk ? Mindenek előtt megebédeltünk a tágas ebédlőteremben, melynek egyik szögletében két bájos fiatal leány ült. Az egyikporcelán csészéket festett, a másik a »Figaró«-t olvasta. Ebéd után beszédbe elegyedtünk velők s nagyon vígan csevegtünk. A kis festőművész találgatta nemzetiségemet s orosznak tartott. »Magyar vagyok«, mondom. »Magyar« ?« — kiált a másik leány s elém tartja a »Figaro«-t, — látja, Párisban egy magyar gróf fog hangversenyezni, valami Szisi nevű. Nem hallotta hírét ? « »Ismerem azt a képét személyesen, — felelém, — de úgy, mint ő, én is tudok játszani.« »Egy kézzel ?« »Hát persze egygyel. Nem látja, hogy félkezü vagyok ?« A leányka rám szögezé nagy szemeit és csodálkozva mondá: »Észre sem vettem, hogy félkarja hiányzik.« »Nos hölgyeim, — mondom, —van-e zongorájuk, be akarom bizonyítani, hogy én is tudok félkézzel zongorázni«. A leányok ujjongva felugrottak helyükről és szüleikhez futottak, akik a vasúti restauráció tulajdonosai voltak. Fölmentünk az emeletre, hol csinos szalonban elég jó zongora állott. Néhány perc alatt összecsődült az egész állomási személyzet, főnök, távíró, másod és harmadrendű tiszt, mégpedig családostul, úgy hogy a kis szalonban el sem fértek, így végződött a maconi hangversenyem, de nem maradhattam inkognitóban, mert a fogadós (furfangos marseillei) meglátta utazótáskámon nevem kezdőbetűit és a koronát. Estére Párisba értünk. Saissy Amadé, a budapesti »Gazette de Hongrie« egykori szerkesztője, a »Hotel d’Angleterre«ben fogadott szállást, melyet éjfél felé el is foglaltunk. Páris egy nagy nemzet megbámult fővárosa, la capitale du monde, amint részben jogos nagyítással nevezték fővárosukat a franciák. Mennyi ész, tudomány, művészet, kincs, ízlés, báj és mennyi könnyelműség van itt összehalmozva a modern kultúra e ragyogó tárházában. Páris egy óriási üst, melyben mindent főznek, s mindent próbálnak főzni, az életelixben kezdve a legszörnyűbb méregig. Ott mindenre akad ember, martirságra csakúgy, mint a petroleum 60 — — Delphine regénye. Irta E. Dawdet. (Folytatás.) Eduard, ki mind nejét, mind Savaront figyelemmel szemlélte, a közöny és vidámság leple alatt, nem hatolhatott az előtte rejtegetett titokba. És míg egyszerre mindhárman a legnagyobb izgatottságban voltak — Savaron, mert boldogtalan szerelme gyötörte ; Delphine, mert fenyegetett boldogsága megvédésén gondolkozott; Eduard, mert hasztalan iparkodott a rejtély fátyolét föllebbenteni— a zenekar ismét játszott s a táncosok újra sorakoztak, lázas örömmel élvezni a tánc gyönyörét. A keringő javában folyt. Fiatal emberek és fiatal nők, egymást átkarolva forogtak a teremben. A fejdíszeken csillogtak a gyémántok, igéző látványt nyújtva a szemnek. Delphinemit sem törődött most e látványnyal, noha úgy színlelte, mintha érdeklődnék iránta. Savaron Károly pedig nem látta többé a férjet, ki azért látszott ott állni, hogy megoltalmazza a becsületét. Nem látott mást, mint a nőt, akit az őrjöngésig szeretett. Egy lépést téve feléje, esdeklő hangon szólt: — E keringőre kérem, asszonyom. Delphine habozott. Ha visszautasítja, talán még inkább fölingerli Savaron haragját; ha elfogadja, úgy látszanék, mintha ez az ember félelmet gerjesztett volna benne, melyet kiaknázni iparkodnék. Férjére tekintett. Ez félrefordította arcát. — Még egy utolsó kísérletet kell tennem, — gondolta Delphine, — hogy ezt az embert távozásra bírjam. S egy bólintással tudtul adta, hogy a felhívást nem utasítja vissza. A fiatalember arca kiderült, átkarolta Delphinet s a táncosok közé vegyült vele. Néhányszor megkerülték a termet. Delphine rendkívül izgatott volt; arca elhalványodott s csak alig birt lábain megállni. — O — Megfuladok, — susogta. Károly rögtön megállt s a terem egyik szögletében pihenést engedett. Miután Delphine lélekzetet vett, igy szólt: — Férjemet nyugtalanítja önnek ittléte, mert neve régi emlékeket idézett vissza nála. Ráismert önre, a nélkül hogy valaha látta volna. Ön veszélyezteti boldogságomat. Még egyszer kérem önt, távozzék. — Már mondtam kegyednek, hogy nem fogok távozni. — De mit remél ön eme makacsságától. — Föléleszteni újra a szerelmet önnek a szivében ! — Soha! — Vagy legalább a könyörületet . . . kegyed szánni fog s talán megtűr közelében. — Nagyon kevéssé ismer ön, uram. Önnek helytelen magaviselete és fenyegetése bennem csak haragot, nem szánalmat idéznek elő. E szavakat komoran, méltatlankodva mondta Delphine. A férfi bámulva nézett rá s úgy tetszett, mintha haboznék elhatározásával. — Ugye, távozik ön ? — kérdezte az őrgrófné. Ekkor Savaron újra derékon fogta Delphinet s folytatta a táncot. Eközben igy válaszolt:— Fájdalmam nem hatotta meg kegyedet. Még a reménytől is megfoszt s öröme telik benne, ha kétségbeejthet. Elég szerencsétlenség ez kegyedre nézve! Nem tetszem önnek ? Legyen. Nem fog engem többé látni. De én közelében fogok maradni, mert inkább meghalok, semmint messze éljek árnyától — arról azonban nem felelhetek, mire vezethet engem az elkeseredés, melyet kegyed ébresztett bennem. Ezt mondva, helyére vezette Delphinet, férjéhez. Aztán meghajtva magát, ott hagyta a fiatal asszonyt remegve, halotthalványan. E körülmény nem kerülte ki Eduárdnak a figyelmét, de nem sejteté azt, sőt egyetlenegy szót sem intézett a nejéhez, kinek lassan kint sikerült visszanyerni hidegvérét s elpalástolni izgatottságát. Egyszerre megnyíltak a téli kert ajtai s a ritka növények és idegen égalji virágok közt volt a vacsora fölszolgáltatva, tömérdek apró asztalon. Színes gömblámpák s velencei lámpásokba rejtett gyertyák nyújtották a világosságot. Tündéries látvány volt ez, mely az ámulatnak fölkiáltását nem egy ajkról csalta elő. Mindenki sietett helyet foglalni, ott, a hol akart s midőn Delphine és férje - - miután gondoskodtak vendégeikről s látták, hogy semmiben sincs hiányuk — visszatértek, ösztönszerüleg, a nélkül hogy egymással közölték volna gondolataikat, hogy Savaront fölkeressék. Ekkor vették észre, hogy már eltűnt. Mennyit szenvedett az éjjel Delphine! Az az ember, kit ő egyszer szeretett, egyszerre gyűlöletessé vált előtte. Az őrgrófné úgy vélekedett, hogy Savaron képes, nemcsak boldogságát dúlni föl, de bűnt is követni el, hogy a férjtől, ki céljának akadályul szolgált, szabadulhasson. Delphine összeborzadt e gondolatra. Arról meg volt győződve, hogy Savaron Károly a leggonoszabb ellensége. Hogy előle menekülhessen, nem látott más módot, mint ismét elutazni s elrejtőzni oly helyen, ahol nem akadhat rá. De mikép hajthatja végre most a tervét, mikor a kastélyban még egész héten át időznek a vendégek ? S aztán miképen adja tudtára férjének a veszélyt, mely őt fenyegeti, a nélkül hogy ez haragra ne lobbanjon s elégtételt ne követeljen attól az embertől, ki boldogságukat feldúlni törekszik ? Ebben az esetben, vagy ő öli meg Savaront, vagy ez lesz az őrgróf gyilkosává! Delphine ily gondolatok közt vonult vissza a bál és vacsora után, mely csaknem reggelig tartott, de csak a hajnal első világánál tudott elaludni. Sokáig aludt s csak a csengetyű hangja ébresztette föl, mely a vendégeket reggelizni bírta. Delphine sietve öltözködött fel, boszankodott, hogy oly sokáig aludt, s szemrehányást téve komornájának, hogy föl nem ébresztette. Ez azonban azzal mentegette magát, hogy ő az őrgróf parancsának engedelmeskedett, ki megtiltotta, hogy nejét nyugalmából fölzavarja. — Ő mindig szeret engem s őrködik fölöttem! — gondolta magában Delphine, meghatva a gyöngéd figyelem eme bizonyítéka által. Sietett a szalonba lemenni. A vendégek egymás után léptek be. Eduard az utolsókkal jelent meg, Klára és Fülöp kíséretében, kikkel korán reggel nagy sétát tett a tengerparton. A gyermekek szeretettel ölelték meg Delphinét, míg az őrgróf mosolyogva szorított vele kezet. — Vájjon eloszlott-e gyanúja ? —tűnődött magában Delphine, ki még mindig aggódva gondolt az elmúlt év eseményeire. Bementek az ebédlőbe s asztalhoz ültek. Minden arcon, kivált a nőkön, a bágyadtság nyomai látszottak. (Folyt, köv.)