Fővárosi Lapok, 1886. március (23. évfolyam, 60-90. szám)

1886-03-27 / 86. szám

nie. Visszaindulni most nem mert, mert nem hitte hogy az utat megtalálhatja. Legokosabbnak vélte e helyen maradni, a­hová keresésére lőnek. Előre látta, mi fog történni. Ha nem látják őt visszatérni a kastélyba, férje rögtön tudja, hogy ő eltévedt s hala­dék nélkül keresésére indulnak, így érkeznek az apátság romjaihoz. Ezért kell neki itt maradni. Kü­lönben, a kápolna neki jó menedékhelyet nyújt a szél ellen, mely hevesebbé vált s zúgása összeolvadt az óceán morajával. Elhatározta magát Delphine a maradásra, le­szállt lováról s megkötötte azt egy fához ; aztán a kápolna felé irányozta lépteit. Most, midőn izgatott­sága kissé csillapult, s ő a kápolna küszöbét átlépte, paripája elnyerhette magát, melyre a romok közül egy más lónak a nyeritése hangzott ki. Delphine megrezzent, mert gyanította, hogy itt más embernek is kell lenni s a fölött tűnődött, vájjon ez az ember jó barát vagy ellenség ? Nem sokáig kellett vára­koznia. — Ki jár itt ? — kiáltott egy kemény hang. Delphine egész testében megborzadt. E hangot fölismerte. Savaron Károlynak a hangja volt. Ugyan­akkor az oszlopok közül Savaron közeledett s rá is­merve“ a fiatal asszonyra, fölkiáltott. Kegyed itt!? Azért jött ide, hogy megmentse férjét, ugy­e ? — Hogy férjemet megmentsem? — kérdezte bámulva Delphine. — Úgy van, — folytatá Károly. — Kegyed bi­zonyosan fölbontotta a levelemet, melyet távollétében férjéhez intéztem! Ön irt neki ? — Hát nem tudja ? Hiszen azért jött ide! — Azért jöttem, mert eltévedtem, a nélkül hogy e találkozást sejtettem volna, — kiáltott fol Delphine, ama hitben, hogy Eduardot veszély fenyegeti. —­­De, ön ?... Savaron nem engedte befejezni mondatát s elé­­g­ülten mondta. —­ Valóban, a véletlenség gyakran kezére ját­szik az embernek! Hogy az olvasó megérthesse Savaronnak e mon­datát s ama jeleneteket, a­melyek most előtte f­eltárul­nak, követnünk kell e férfit ama pillanattól, midőn azelőtt való este a Morangis-kastélyt oda hagyta. Emlékezhetünk ama körülményekre, a melyek közt ő távozott. Ép oly bosszúval telt el a lelke e nő iránt, ki megfeledkezett a múltról, mint a férj iránt, kit minden baj okozójának tartott s mind a kettőn meg akarta magát bosszulni. Visszatért Bayeuxbe, hol családjának a barátai részesítették vendégszeretetben­­tője. Dupréz a saját színpadján mutatta be tanítvá­nyait és én újra meggyőződtem arról, hogy nálunk nem tudnak énekelni. Leirhatatlanul kedves a francia énekmodor, minden szót megértesz, sohsem erőltetik a hangot, s az ének folyása csörgedezik, mint a pa­tak. Elbúcsúzva a kedves öreg úrtól, Gouzienhez siet­tem, ahol is Heugel, Wilder és néhány zenész előtt bemutatta néhány zeneszerzeményemet. Heugel vál­lalkozott a kiadásra s igy nehány balladám és da­lom Wilder mesteri fordításában fog Parisban meg­jelenni. Ez alatt folytak az előkészületek harmadik hangversenyemre. Fourd a »kötelesség áldozatainak« elnöke és a »Temps« szerkesztője, összehívta az egy­letet, minden lappal tudatták elhatározásomat, s íme néhány nap alatt rendben volt a hangverseny. A köz­reműködők közt a »Varietés« énekesnője, Mme Theo is szerepelt, a­kinél néhány nappal hangversenyem előtt víg ebédem volt. Mily ellentét, a komoly arisz­tokrata szalonok után a Mme Theo világa. Gyönyörű szalonjába vagy húszan gyűltünk egybe, Mrae Dupuis, Blavet, néhány író, egy híres párisi ügyvéd, s még néhány fiatal művész és művésznő. Pompás ebédet adott, de még pompásabb aranyos vigsággal ragadta el vendégeit a szép asszony és kitűnő művésznő. Mennyi bolondot cselekedtünk. Az ügyvéd magyar és szerb toastot mondott, mire én spanyolul feleltem a Lauka Guszti dialektusában. Blavet gitározott s a társaság énekelve hagyta el az ebédlőt. Ebéd után az ügyvéd olasz opera-előadást rendezett costume-ban, soha en­nél furcsábbat. így teltek a napok utolsó hangverse­nyem előtt s már bucsu-látogatásokra kellett gondol­nom, midőn leveleim között megláttam a köztársaság elnökének meghívóját, báljára. Őszintén megvallva, elszégyeltem magamat, mert a »Champs Elisée«-n fekvő elnöki palota felé még nem irányoztam volt lépteimet. Tüstént kocsiba ültem s elhajtattam Grévy­­hez, azzal a szándékkal, hogy beírom nevemet könyvébe Egész éjjel töprengéssel töltötte az időt, a nélkül , hogy valamely határozatra juthatott volna. Azt tudta, hogy Delphine rá nézve elveszett s igy szólt ma­gában : ----Miután enyim nem lehet, ne legyen ő a másé se! Ezerféle balga tervvel foglalkozott, a nélkül hogy végmegállapodásra juthatott volna, s midőn egy álmatlan éj után fölkelt, csak egyetlen egy gondolat­tal foglalkozott: mikép tegye semmivé Morangis őr­grófot ? Végre megállapította tervét. Mivel ő nem lehe­­­­tett boldog, azt sem akarta, hogy Delphine mást boldogítson. Nem volt tehát más hátra, minthogy párbajra hívja föl Eduardot, melyben egyiküknek az élettől meg kell válni. Most tehát a terv végrehajtá­sáról gondolkozott. Ama néhány nap alatt, melyet Bayeuxben töltött, mielőtt a Morangis-kastélyt föl­kereste, különböző kirándulásokat tett, a többi közt az archesi apátság romjaihoz is. Többször fölkereste e helyet, gyönyörködve a kissé zord időben, mely annyira összhangzott az ő lelkével. E helyet szemelve ki az őrgróffal való találkozásra, hogy minden tanú jelenléte nélkül ünnepies magyarázatot követeljen tőle. Nem habozott soká, mig a következő levelet írta Morangis őrgrófnk: »Tudom, hogy nevem nem ismeretlen ön előtt.­­ Elgondolhatja, mennyit kellett nekem tegnap este szenvednem, tapasztalva, mily zavartalan boldogsá­got élvez ön. Jogom van eme boldogságot oly vagyon­nak tekintenem, melyet tőlem raboltak el. Ön ama nő utján jutott e boldogsághoz, ki most az ön nevét vi­seli s kinek az én nevemet kellene viselnie, szóval az én jegyesem utján. Egyikünk számára nincs hely az életben s ön be fogja látni, hogy nekünk el kell szá­molnunk egymással. Fölkérem tehát önt találkozásra s e célból legalkalmasabbnak tartom az archesi ro­mokat. Legyen szives ma este hat órakor ott megje­lenni. Azt hiszem alkalmasabb helyet nem találha­tunk a találkozásra, melyet én egymásnak megértése végett elkerülhetetlennek tartok.« (Folyt. köv.) Hazai irodalom, művészet. * Lassalle ,,Tell Vilmosában tegnap harma­dik szerepét mutatta be operaházunkban a nagy számmal megjelent közönségnek, újabb diadalt fűzve az eddigiekhez. A­kik Telit abban a hagyományos pathetikus modorban ismerik, melylyel a legtöbb énekes ábrázolja, meg voltak lepetve Lassalle felfo­gásától. Az ő Telije erőteljes, impozáns alak, telve élettel és kifejezéssel, kinek minden íze elárulja a szabadságvágyó, honfibúját magába fojtó embert. Nem­­ egészen a Schiller eredetije szellemében, hanem a­z mint az opera hősét képzeljük, ki képes legyen meg­indítani egy forradalmat, így felfogva a szerep, sokkal inkább előtérbe lép s a közönségre jobban is hat.Lassalle hangja nagynak és hat­almasnak hangzott a belépő áriá­ban és a Rüth­-jelenetben, meghatónak és gyöngédnek az alma letevésekor. A művész sikere teljes volt. Meg­jelenésekor rokonszenves taps fogadta, mely minden jelenése után nyílt szik­en is kitört s az alma-jelenet végével véget nem érő kihívásokban nyilvánult. Környezete is kitett magáért, különösen Broulik (Ar­nold), Maleczkyné asszony (Mathild), Ney (Melchthal), C.Saxlehner Emma asszony (Gertrud) és Kordin Maris­ka k. a. (Gemmy). Az első felvonás fináléjának csatajelenése azonban rendetlenül ment. L­a­s­­s a 11 e­v. fellépései iránt az érdeklődés oly mérv­ben fokozódik, hogy talán a jövő hét valamely nap­ján még egy búcsú-előadásra lehet őt megnyerni. Kü­lönösen »Hamlet«-ben vágyik őt a közönség hal­lani. Az intendantura már tett lépéseket, s nem való­színűtlen, hogy még »Hamlet«-ben is fogjuk Lassalle kiváló művészetét élvezni. Vasárnap énekli »Rigolettó«-t s »Hamlet«, ha előadatása elé nem gör­dülnek akadályok, remélhetőleg a jövő hét első nap­jaiban fog színre kerülni. * A mai művészestély műsora ez: A »Mester­­dalnokok« nyitánya, két zongorán előadják Rausch K., Szabados K., Gosztonyi B. és Szabados B.; Pro­log, írta Ábrányi Emil, szavalja Szacsvai Imre, »Kis furulyám szomorú fűszága« (Hubay-Petőfi albumából,) ballada az »Abencerage« dalműből (út), Sárosi Fe­­renctől, énekli Odry Lehel: Nocturne, fonódal, Pop­per D-tól, előadja a szerző; nagy ária »Hamlet« dal­műből, énekli Wilt Mária asszony; d-moll hármas Mendelssohntól, előadják Deutsch V., Hubay J. és Popper D.; » A báléj,« költemény, írta Ábrányi Emil, szavalja Grillné Csillag Teréz asszony; »Romance« (uj), Rubinsteintől, »Valse-Caprice« (uj), Wieniawsky H-tól, előadja Hubay Jenő; lengyel dal (Chopin), Shakespeare, reggeli zene (Schubert), Keringő, Végh Jánostól (először), Liszt F. átiratában előadja Deutsch Vilmos. Jung Werner-dala a»Säckingeni trombitás« dalműből (uj), Nesslertől, énekli Ney Dávid, »Nem hallom már az iharfa nótáját,« »Hej, mióta szeretlek,« »Ablakomon egy kis vája,« b. Bánffy Györgytől, »Mikor én a dalos madárt hallgatom,« Szentirmay Elemértől, énekli b. Splényiné Blaha Lujza asszony.­ »Coerbuch.« »Theisslose,« »Freischütz,« előadja az Udel-féle férfinégyestársaság Bécsből. Az elszava­landó költemények s az előadandó zeneművek szöve­gét külön kis »Emlékfüzet«-ben is kiadták, mely 30 áron kapható a Grill-féle könyvkereskedésben és a Har­mónia-társulat zenemű kereskedésében. A közönségre ritka műélvezet vár ez estélyen, mert ennyi művészt ily érdekes programmal még egy ízben sem hallot­tunk. Újdonságokról szintén kellően gondoskodott a »Harmonia«-társulat, mely ez estélyeket, áldozatok árán is meg akarja nálunk gyökereztetni. A közönség bizonyára tömegesen fog megjelenni a redoute terme­iben s a befejező lakoma és tánc szintén sok résztve­vőre számíthatnak. * Turolla Emma k. a. és az opera igazgató­sága között a szerződtetésre vonatkozó tárgyalások, 619 s hadsegédét Lichtenstein ezredest, kit a kedves emlékű tátrafüredi kirándulás óta ismerek, meglá­­togatom. A portásnál kérem az elnök úr könyvét, hát azt felelik, hogy nincs, de kérem, én hálámnak aka­rok kifejezést adni az elküldött meghívásért, s erre azt feleli a portás, hogy akkor lökjem látogató jegye­met oda az elnök szekrényébe. Elképedtem. A nagy francia nemzet elnökének levélszekrénye van, mint egy buza-szenzárnak vagy orvosnak. Fölkerestem Lichtenstein ezredest, ki nagyon szívélyesen fogadott s elvezetett a termekbe, ahol már nagyban folytak a bálra való készülődések. Az elnök lakása oly kicsiny, hogy fából emelnek alkotmányokat, folyosókat, eze­ket bevonják szőnyegekkel s mintegy magas vásári bódékban mulat a köztársaság közönsége. De milyen közönség ez! Nem szokásom felebarátomat megszólni, de azt merem állítani, hogy a boulevardokról minden válogatás nélkül bármely pillanatban elegánsabb kö­zönséget hoznék az elnöknek. Az előkelőség, papság, arisztokrácia és ennek egész pártja sohasem megy az elnökhöz, így jobbára epicsér­ekből (fűszerárusok, kereskedők, literánsok,) áll e társaság. A diplomáciai testületnek hivatalból meg kell jelennie, de ezek ré­szére külön szoba van fentartva, zsinórral a többiek­től elkülönítve. Ilyen udvartartást még nem láttam. Az a néhány kikölcsönzött inas, kopott fekete ruhá­ban, ott ácsorog, mintha csak pompe funébre lenne. A kapu előtt néhány rendőr s öreg marcona katona, ki lecsüggesztett fővel ül lován, mintha szörnyen szégyelné a dolgot. Papa Grévy az első szobában fo­gadja vendégeit, leányával, mert Madame Grévy unja az ünnepélyeket és mindig migraines. Néhány héttel ezelőtt egy követ neje tapasztalta a francia államfő nyiltszivüségét, midőn Madame Grévy megint mig­raines volt és leánya néhány kimentő szót mon­dott, mennyire sajnálja édes anyja, hogy nem fogad­hatja kedves vendégeit: en somme etle est bien con­­tente, (végre is nagyon örül annak,) felesé Grévy nyu­godtan. Az öreg úr megjelenése egyszerű, köznapias, mondhatnám: felszeg. Végre megjött a várva várt nap is, de nem jól köszöntött be. Egész éjjel láz gyötrött s hires földink, dr. Grubi ágyban tartott estig. Egy órával hangver­senyem előtt hagytam el az ágyat és siettem Nagy úrral, (akit Genfből hittam ide közreműködőnek,) a »Salle Albert le grand«-ba. Minden betegségem da­cára oly szerencsével játsztam, hogy a közönség egy része fölugrott helyéről s az emelvényhez tódult. Nem­ e pillanatot nem felejtem el. Érdemetlenségem teljes tudatában álltam a közönséggel szemben, egyet érezve csak, az őszinte hála érzetét. Másnap reggelire hívtam meg barátaimat a »Hotel angleterre«-be s víg poharozás közt mondtam isten hozzád-ot a capitale du monde-nak, Párisnak. Még az este fölültem az Orient Express-re, mely valóban egy robogó fogadó, kényelmes, minta­közlekedési eszköz, csak fűtési rendszere gyarló. Kabi­nomban négy fok meleg volt. Hihetetlen gyorsasággal röpített haza kedveseim körébe, __­hová »megfogyva bár de törve nem« megérkeztem. És most, hogy csön­des családi fészkemben épen élményeimet vetem pa­pírra, kis fiacskám megráncigálja tollamat és arra kér, hagyjam már abba az irast. Én engedelmeskedem, s meg vagyok győződve arról, hogy kis ajkának egy mosolya többet ér minden dicsőségnél. Gróf Zichy Géza. * Királynénk Ba­den-Badenben. (Baden-Baden március 24.) (S. A.) Alig hogy a Rajna kiszabadítja magát Konstancnál a Bodentó öleléséből, nyomában rögtön szárnyra kel a mesés korból átszármazott monda és rege, összevegyítve a félig költöttet a félig megtör­ténttel. fis mig a folyam habjai csevegve nyugat felé tovább sietnek, fölötte egyre hangzik a rege és monda

Next