Fővárosi Lapok, 1886. március (23. évfolyam, 60-90. szám)
1886-03-26 / 85. szám
Péntek, 1886. március 26. 85. szám. Huszonharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: l1.—— w Előfizetések I. emelet: fj 1 If 111 |J I V VJ I I fi ILIlg 1 jLf Hirdetések Előfizetési díj: fl II V H JiUlJ jAlUA. a k i .dó I. i.atal I, a Fel('vre.......................... UH W ■■■iW IV Hl HlUHHiHBIfla V MBÉHI (Budapest, fereneiek-tere, Negyedévre........................4 frt. ' ---- , r , .... Athenaeum-epület) Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. mu*»'«». Előfizetési fölhívás a „ FŐVÁROSI LAPOK“ ápril-juniusi negyedére. Napilapunk pártolóit fölkérjük előfizetéseik mielőbbi megújítására. Fölkérjük egyszersmind a lap szives terjesztésére is. Huszonharmadik éve, hogy a »Fővárosi Lapok« fenáll, mély gyökeret vert, fejlődik s ma már, naponkint egy nagy évet s hétfőn is külön számot adván, gyorsan és bőven közöl mindent, mi a jó ízlésű, művelt közönséget érdekelheti. Jeles régi és új írók széles köre tartozik a lap rendes dolgozótársai közé. A szerkesztőség, melynek élén Vadnai Károly áll, mindent elkövet, hogy a »Fővárosi Lapok« a szépirodalom, művészetek, társadalom és az egész közélet tüköre, a hazai művelődés előmozdítója s a műveit olvasó világ szívesen látott lapja maradjon. Az ,,Athenaeum-társudat“ pedig folyvást buzgón gondoskodik a lap csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről. Előfizetési ár: évnegyedre ért, félévre t írt, egész évre 1®rt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be : „A fővárosi Lapok kiadó hivatalának Budapest.“ A csorvai árok. (Elbeszélés.) Írta Palotás Falisztul. (Folytatás.) VI. A Bajdor kovács peckes léptekkel ballagott át a Bárkányi tanyára, abban az erős hitben, hogy tett szolgálatáért ebédre marasztják. A béres azzal a rémhírrel fogadta, hogy a tekintetes úr csak az imént hajtatott a város felé Peregi rendőrbiztossal, aki a mise alatt a kertben sétálgatott. Tehát a Peregi megint itt lézengett. Arra az eshetőségre lett volna igénybe véve ismert talentuma, ha Kéri Pali fél az eskütől, félrehúzódik, gyanúsan viseli magát. Érthető kedvetlenséggel ment vissza az iskolához, ahonnét ekkorára szétoszlott a nép. A Kéri-pár még nem távozott el. Pali, kezeivel hadonázva, beszélt a feleségéhez. A vice-kántor el nem tudja képzelni, miféle fosztó pőre lehet egymásközt a gyöngypárnak. Nins most meg durcásan elfordul a menyecske, szapora lépekkel a kisköz felé halad. Az út pedig csupán a bazi tanyára, a szülői hajlékba vezet. . . No, ezt a fura dolgot ki nem állja szó nélkül. A még mindig tétovázva ácsorgó Kéri Palihoz o o o sietett. — Elszakadt a barátság fonala ? Okosabb lesz , ha újra összekötöd. — Lehetetlen. .. most meg a feleségem vádaskodik. És mintha szörnyen restellené, hogy ismerős, de mégis idegen előtt így kifakadt, megfordult s ingadozó léptekkel távozott abban az irányban, amelynek szemhatárát a Kék-tanya tömött fasorai zárják el. Egy úton jöttek, két különböző útra tértek. Van-e a szeretetnek annyi melege, a bizalomnak oly sok ereje, hogy újra összefuthatnak ? Iszonyú kétely őrli a szeretetet a menyecske s szívében. Minden izében remegett. Beláttam a lelkébe, a mely félig fekete már a csorvai árok titkától. A Kazi-tanya, a szelíd otthon fehér falai, mindig közelebbről hivogatólag integettek felé. o non — A felesége, hites társa vagyok ! Tudni akarom, habár a boldogságom árán is, igaz-e ez a második esküje ? Nem a titkolózás, képmutatás, de az őszinteség, a bizalom a szeretet próbaköve. Lassabban halad már előre. Olykor megáll, akkor olyan révedező, bánatos tekintetet vet a Kézitanya irányába. Tán arról vár valakit ? Vagy arra vonzza a vágya. . . vagy szelíd áldást rebeg a fényben úszó tájra ? — Mindent tagad... de nem bizonyít semmit. Én kitettem magamat érte a gúnynak, a megszólásnak. Pártját fogtam a rendőrbiztos előtt; nem bántott a csipkedő hang, mert érte kellett eltűrnöm! A határdombhoz ért. Kezéig a dél, s a dombnak csak egy kis része nyújt még árnyékot. A haragos zöldszínű pázsit puha mint a vetett ágy : édes pihenést ígér, zavartalan nyugalommal biztat. A szegény Kéri Palinénak mindkettő nagyon jól esnék. Mint irigyelt, boldog menyecske jött el a misére. Azt se tudta, van-e gyötrelem a világon. Most elröppent az öröme, a boldogsága. Járhat már utánuk, amíg föltalálja. Hát amint így kesereg, hirtelen a Pali pattan ki a domb túloldaláról. A másik pillanatban szép feje ott pihent már az ura széles mellén. — Elébem kerültél, hogy megvigasztalj. No, ne durcáskodjál! Tárd ki a lelkedet. Élénken körültekintett. — Egyedül vagyunk. Erre nem jár ilyenkor senki. Bátran beszélhetsz: nincs füle a dombnak. Gyere. . . ülj ide mellém a földpatkára. Szótlanul letelepedtek. A menyecske kincsért sem eresztette volna el az ura kezét. Biztatásul meleg csókot nyomott napbarnított arcára. — Még iskolás lány voltál, már magamnak szántalak. Beteg voltam, ha nem láthattalak. — Ne erről beszélj most. . . — Gazdafilétemre felesnek álltam a Bárkányi földön. Csakhogy az apád lustának, dologkerülőnek ne tartson. — Úgy bizony, két akkora rendet vágtál, mint más segény. — Egy hang se volt még a mátkaságunkról: mégis elfutott a méreg, ha tanyai legénynyel szóba eredtél: gyűlöltem azt, a kire rámosolyogtál. Féltettelek mindenkitől, de leginkább attól az úri porontytól .. . Kériné szemei az urára tapadtak. — Az elkendőzés után Bárkányi László mindennapos lett nálatok. Szives, előzékeny voltál hozzá. De én csak mindig azt latolgattam: mért forgolódik körülötted, mért sugdos a füledbe: ő, a tépett hirű leánybolonditó! Hangja megcsöndesült. — Emlékezel arra a délutánra, mikor utoljára lépte át a tanyátok küszöbét ? Te az ablaknál ültél, selyemszállal szegted be a keszkenődet. Ugye valóságos gúnyt űzött a szótlanságomból ? Megígértem neki, jövő hangversenyemet úgy rendezzük Veveyben, hogy minden látogató választása szerint vagy fotográfiámból egy példányt, vagy egy frankot kap, így legalább a szegények bizonyosan megkapják pénzüket, a hirdetésekre meg kinyomatjuk, hogy tapsolni senki sem köteles s mindenki az első darab után haza mehet. Genfbe utaztunk, s ismét a hajót választottuk, melyen — igaz — ily időben senki sem szokott utazni, de én már elteltem a vasúttal. Igen vígan töltöttük a napot, a tágas jól fűtött szalonban magunkban voltunk, ettünk ittunk, whistesztünk Genfig. Mindjárt a tó partján szemünkbe ötlött a Braunschweigi herceg ízléstelen, de nagyszabású sírja és lovasszobra. Úgy mondják, bosszantani akarta a republikánusokat azzal, hogy demokrata városukban örök időkre dicsőítsék egy souverain emlékét. Ugyanarról beszélik, hogy a »Freiheit. Gleichheit Brüderlichkeit-et így variálta: »Frechheit, Gemeinheit, Leiderlichkeit.«Egyébiránt az elvben kifogástalan eredeti mondást Bismarck is így mondogatta: »Egyenlőség a közkatonák közt, testvériség testvérek közt, szabadság — a fölebbvalónak.« Úgy láttam, hogy Svájcban is hódolnak ez utóbbi elvnek. Például a genfi rendőrség erőszakoskodásait, nincs állam, mely eltűrné, igaz hogy a lakosság sem mindennapi, a politikai szabadság sem oly nagy, amint azt nálunk képzelik. Ép ottlétem alatt zártak el egy polgármestert három hétre, mert a szövetség tanácsról szabadon nyilatkozott. Egyébiránt érthető, hogy a köztársaság intézői is féltik hatalmukat csakúgy, mint az egyes uralkodók. A különbség a két kormányforma közt végre is csak az, hogy a köztársaságban többen zsarnokoskodhatnak. A genfi arisztokrácia visszavonult a közügyektől s úgy, mint Franciaországban, a dolgok jobbra fordulását várja. Genf pénzügyi helyzete és óriási ipara dacára, napról napra süllyed ; egész nyíltan bevallották előttem, hogy valami nagy európai háborúba Utolsó utániról. (Nyílt válasz sok levélre.) II. Lausanne-ban két magyarral is találkoztam, a Nagy testvérekkel. Az egyik kiváló hegedűművész, öcscse pedig keresett fogorvos Genfben. Nevöket itt Názsinek ejtik ki, úgy hogy első találkozásunk alkalmával nemzetiségüket kerdtem. Bizony Lausanne gyönyörű hely lehet; lehet, mondom, mert én a Genfitóból alig láttam ötven lépésnyi széles darabot, a hegyekből pedig épen semmit , szürke ködbe volt burkolva minden. Lausanneban sok az idegen, a város telve van leánynevelő intézetekkel, gouvernantokkal, bonne-okkal. Az utóbbiak közül mindazok, akik valamikor Ausztriában vagy Magyarországon szolgáltak, mind fölkerestek, pedig elegen voltak. De a németem csak nem jött. Mostanáig azt az elvet vallottam, hogy jobb egy úti ruha, mely tulajdonunk, mint egy frakk, mely ki van kölcsönözve, de most már kezdtem az utóbbi gondolattal foglalkozni. A hangversenyről csak annyit írhatok, hogy Nagy úr kitűnően játszott, méltóan Joachimhoz, halhatatlan mesteréhez. Másnapra Veveybe készültünk a Nagy testvérekkel, s ép a hajó felé indultunk, midőn föltűnt a láthatáron az én jó németem hatalmas orra. »Hát maga hol volt ?« Hosszú nyögés volt a felelet, s meg nem állhattuk a nevetést. Fején egy összekuporodott Parcifalkalap, nyakában egy ócska, barna köpenyeg, melynek egyik zsebéből a sakktábla kockás deszkája kandikált ki, egyik lábán kalucsni, másikán tulipányos papucs. »Jaj! — nyögé, — a finánc nem akart elbocsátani Milánóból, mert a ruháknak be volt varrva a jobb ujjuk, azt mondták, az csak egykezü emberé lehet. Útlevelem nem volt s meghurcoltak, az átkozottak.« Erre egy nagyot akart magyarul káromkodni s azt kiáltá: »teremtőten-tésit!« Megnyugtattuk szegény fejét s elvittük a rég nélkülözött ládával együtt a hajóra. Veveyben hangversenyemet M. Rossier, regisseur de tous les Théatres (igy nevezte öt levelében a berlini követség) rendezte. Megérkezünk s M. Rossiér-t kérdjük és ime egy borbély boltjához vezetnek. A »regisseur de tous les Theatres« emberül megborotvált egy frankért, s váltig állitá, hogy ő bizony nem remélte megérkezésemet, de még ma kihirdeti a holnapi hangversenyt. Barátaim ugyan unszoltak, hogy utazzunk Genfbe, de engem ez a tréfa mulattatott s maradtunk. Este a fogadó olvasószobájában egy fiatal angollal gyűlt meg a bajánk, aki csűrön vizesen érkezett, leveté ruháját, cipőjét és szárítani akart a kandallónknál. A tenger urainak bárdolatlansága, cinizmusa néha határtalan.Felszólításomra, hogy nyittasson szobát magának, egy vontatott »no«-val felelt, erre fölkaptuk ruháit és kilöktük a folyosóra, — ez segített, nem jött többé vissza. Már most félre minden szerénységgel, ez egyszer sikereimről akarok beszélni s reményem, hogy szives olvasóm nem fog elitélni e miatt. A vevey-i színházba úgy ömlött a közönség, hogy háromnegyed nyolckor már voltunk annyian, mint a főrendiház egy ülésén, még pedig a melyik egy órakor kezdődik. A szereplőkkkel, pénztárnokkal, lámpagyújtogatóval együtt lehettünk vagy hatvanam Nem akartam úgy bánni vékony közönségemmel, mint egy ismerősöm, a ki midőn ötven kaszálót rendelt s csak egy jött, azt elverte, hogy hol maradt a többi ? Minden darabomat megtoldottam egygyel-kettővel s a közönség hálás volt, hangverseny után egytől-egyig feljött a színpadra, Schönnaich-Carolat hercegnővel s megköszönte szivességemet.A borbélyommal is leszámoltam, megtoldva a jövedelmet több száz frankkal, hogy a költség kikerüljön.