Fővárosi Lapok, 1886. március (23. évfolyam, 60-90. szám)

1886-03-26 / 85. szám

Péntek, 1886. március 26. 85. szám. Huszonharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: l1.—— w Előfizetések I. emelet: fj 1 If 111 |J I V VJ I I fi ILIlg 1 jLf Hirdetések Előfizetési díj: fl II V H JiUlJ jAlUA. a k i .d­ó I. i.atal I, a Fel('vre.......................... UH W ■■■iW IV Hl HlUHHiHBIfla V MBÉHI (Budapest, fereneiek-tere, Negyedévre........................4 frt. ' ---- , r , .... Athenaeum-epület) Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. mu*»'«». Előfizetési fölhívás a „ FŐVÁROSI LAPOK“ ápril-juniusi negyedére. Napi­lapunk pártolóit fölkérjük előfizetéseik mi­előbbi megújítására. Fölkérjük egyszersmind a lap szi­ves terjesztésére is. Huszonharmadik éve, hogy a »Fővá­rosi Lapok« fenáll, mély gyökeret vert, fejlődik s ma már, naponkint egy nagy évet s hétfőn is külön számot adván, gyorsan és bőven közöl mindent, mi a jó ízlésű, művelt közönséget érdekelheti. Jeles régi és új írók széles köre tartozik a lap rendes dolgozó­társai közé. A szer­kesztőség, melynek élén Vadnai Károly áll, mindent el­követ, hogy a »Fővárosi Lapok« a szépirodalom, művé­szetek, társadalom és az egész közélet tüköre, a hazai művelődés előmozdítója s a műveit olvasó világ szíve­sen látott lapja maradjon. Az ,,Athenaeum-társudat“ pedig folyvást buzgón gondoskodik a lap csinos kiállí­tásáról és pontos szétküldéséről. Előfizetési ár: év­negyedre é­­rt, félévre t írt, egész évre 1®­­rt. A posta­­utalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be : „A fővárosi Lapok­ kiadó hivatalának Budapest.“ A csorvai árok. (Elbeszélés.) Írta Palotás Falisztul. (Folytatás.) VI. A Bajdor kovács peckes léptekkel ballagott át a Bárkányi tanyára, abban az erős hitben, hogy tett szolgálatáért ebédre marasztják. A béres azzal a rém­hírrel fogadta, hogy a tekintetes úr csak az imént hajtatott a város felé Peregi rendőrbiztossal, a­ki a mise alatt a kertben sétálgatott. Tehát a Peregi megint itt lézengett. Arra az es­hetőségre lett volna igénybe véve ismert talentuma, ha Kéri Pali fél az eskütől, félrehúzódik, gyanúsan viseli magát. Érthető kedvetlenséggel ment vissza az iskolá­hoz, a­honnét ekkorára szétoszlott a nép. A Kéri-pár még nem távozott el. Pali, kezeivel hadonázva, beszélt a feleségéhez. A vice-kántor el nem tudja képzelni, miféle f­osztó pőre lehet egymásközt a gyöngy­párnak. Nin­s most meg durcásan elfordul a menyecske, szapora lép­­­­­ekkel a kisköz felé halad. Az út pedig csupán a bazi tanyára, a szülői hajlékba vezet. . . No, ezt a fura dolgot ki nem állja szó nél­kül. A még mindig tétovázva ácsorgó Kéri Palihoz o o o sietett. — Elszakadt a barátság fonala ? Okosabb lesz , ha újra összekötöd. — Lehetetlen. .. most­­ meg a feleségem vá­daskodik. És mintha szörnyen restellené, hogy ismerős, de mégis idegen előtt így kifakadt, megfordult s inga­dozó léptekkel távozott abban az irányban, a­melynek szemhatárát a Kék­-tanya tömött fasorai zárják el. Egy úton jöttek,­­ két különböző útra tértek. Van-e a szeretetnek annyi melege, a bizalomnak oly sok ereje, hogy újra összefuthatnak ? Iszonyú kétely őrli a szeretetet a menyecske s szívében. Minden izében remegett. Beláttam a lelkébe, a mely félig fekete már a csorvai árok titkától. A Kazi-tanya, a szelíd otthon fehér falai, min­dig közelebbről hivogatólag integettek felé. o non — A felesége, hites társa vagyok ! Tudni aka­rom, habár a boldogságom árán is, igaz-e ez a máso­dik esküje ? Nem a titkolózás, képmutatás, de az­­ őszinteség, a bizalom a szeretet próbaköve. Lassabban halad már előre. Olykor megáll, akkor olyan révedező, bánatos tekintetet vet a Kézi­­tanya irányába. Tán arról vár valakit ? Vagy arra­­ vonzza a vágya. . . vagy szelíd áldást rebeg a fény­ben úszó tájra ? — Mindent tagad... de nem bizonyít semmit. Én kitettem magamat érte a gúnynak, a megszólás­­nak. Pártját fogtam a rendőrbiztos előtt; nem bántott a csipkedő hang, mert érte kellett eltűrnöm! A határdombhoz ért. Kezéig a dél, s a dombnak csak egy kis része nyújt még árnyékot. A haragos zöldszínű pázsit puha mint a vetett ágy : édes pihe­nést ígér, zavartalan nyugalommal biztat. A szegény Kéri Palinénak mindkettő nagyon jól esnék. Mint irigyelt, boldog menyecske jött el a misére. Azt se tudta, van-e gyötrelem a világon. Most­ elröppent az öröme, a boldogsága. Járhat már utánuk, a­míg föltalálja. Hát amint így kesereg, hirtelen a Pali pattan ki a domb túloldaláról. A másik pillanatban szép feje ott pihent már az ura széles mellén. — Elébem kerültél, hogy megvigasztalj. No, ne durcáskodjál! Tárd ki a lelkedet. Élénken körültekintett. — Egyedül vagyunk. Erre nem jár ilyenkor senki. Bátran beszélhetsz: nincs füle a dombnak. Gyere. . . ülj ide mellém a földpatkára. Szótlanul letelepedtek. A menyecske kincsért sem eresztette volna el az ura kezét. Biztatásul meleg csókot nyomott napbarnított arcára. — Még iskolás lány voltál, már magamnak szántalak. Beteg voltam, ha nem láthattalak. — Ne erről beszélj most. . . — Gazdafi­létemre felesnek álltam a Bárkányi földön. Csakhogy az apád lustának, dologkerülőnek ne tartson. — Úgy bizony, két akkora rendet vágtál, mint más s­egény. — Egy hang se volt még a mátkaságunkról: mégis elfutott a méreg, ha tanyai legénynyel szóba eredtél: gyűlöltem azt, a kire rámosolyogtál. Fél­tettelek mindenkitől, de leginkább attól az úri po­rontytól .. . Kériné szemei az urára tapadtak. — Az elkendőzés után Bárkányi László minden­napos lett nálatok. Szives, előzékeny voltál hozzá. De én csak mindig azt latolgattam: mért forgolódik kö­rülötted, mért sugdos a füledbe: ő, a tépett hirű leánybolonditó! Hangja megcsöndesült. — Emlékezel arra a délutánra, mikor utoljára lépte át a tanyátok küszöbét ? Te az ablaknál ültél, selyem­szállal szegted be a keszkenődet. Ugy­e valósá­gos gúnyt űzött a szótlanságomból ? Megígértem neki, jövő hangversenyemet úgy rendezzük Veveyben, hogy minden látogató választása szerint vagy fotográfiámból egy példányt, vagy egy frankot kap, így legalább a szegények bizonyosan megkapják pénzüket, a hirdetésekre meg kinyomat­­­juk, hogy tapsolni senki sem köteles s mindenki az első darab után haza mehet. Genfbe utaztunk, s ismét a hajót választottuk, melyen — igaz — ily időben senki sem szokott utazni, de én már elteltem a vasúttal. Igen vígan töltöttük a napot, a tágas jól fűtött szalonban magunkban vol­tunk, ettünk ittunk, whistesztünk Genfig. Mindjárt a tó partján szemünkbe ötlött a Braun­­schweigi herceg ízléstelen, de nagyszabású sírja és lovasszobra. Úgy mondják, bosszantani akarta a republikánusokat azzal, hogy demokrata városukban örök időkre dicsőítsék egy souverain emlékét. Ugyan­arról beszélik, hogy a »Freiheit. Gleichheit Brüder­­lichkeit-et így variálta: »Frechheit, Gemeinheit, Leiderlichkeit.«Egyébiránt az elvben kifogástalan ere­deti mondást Bismarck is így mondogatta: »Egyenlő­ség a közkatonák közt, testvériség testvérek közt, szabadság — a fölebbvalónak.« Úgy láttam, hogy Svájcban is hódolnak ez utóbbi elvnek. Például a genfi rendőrség erőszakoskodásait, nincs állam, mely eltűrné, igaz hogy a lakosság sem mindennapi, a politikai szabadság sem oly nagy, a­mint azt nálunk képzelik. Ép ottlétem alatt zártak el egy polgármestert három hétre, mert a szövetség tanács­ról szabadon nyilatkozott. Egyébiránt érthető, hogy a köztársaság intézői is féltik hatalmukat csakúgy, mint az egyes uralkodók. A különbség a két kormányforma közt végre is csak az, hogy a köztársaságban többen zsarnokoskodhatnak. A genfi arisztokrácia visszavonult a közügyek­­től s úgy, mint Franciaországban, a dolgok jobbra fordulását várja. Genf pénzügyi helyzete és óriási ipara dacára, napról napra süllyed ; egész nyíltan be­vallották előttem, hogy valami nagy európai háborúba Utolsó utániról. (Nyílt válasz sok levélre.) II. Lausanne-ban két magyarral is találkoztam, a Nagy testvérekkel. Az egyik kiváló hegedűművész, öcscse pedig keresett fogorvos Genfben. Nevöket itt Názsinek ejtik ki, úgy hogy első találkozásunk al­kalmával nemzetiségüket kerdtem. Bizony Lausanne gyönyörű hely lehet; lehet, mondom, mert én a Genfitóból alig láttam ötven lé­pésnyi széles darabot, a hegyekből pedig épen sem­mit , szürke ködbe volt burkolva minden. Lausanneban sok az idegen, a város telve van leánynevelő intézetekkel, gouvernantokkal, bonne-ok­­kal. Az utóbbiak közül mindazok, a­kik valamikor Ausztriában vagy Magyarországon szolgáltak, mind fölkerestek, pedig elegen voltak. De a németem csak nem jött. Mostanáig azt az elvet vallottam, hogy jobb egy úti ruha, mely tulajdonunk, mint egy frakk, mely ki van kölcsönözve, de most már kezdtem az utóbbi gondolattal foglalkozni. A hangversenyről csak annyit írhatok, hogy Nagy úr kitűnően játszott, méltóan Joachimhoz, hal­hatatlan mesteréhez. Másnapra Veveybe készültünk a Nagy testvé­rekkel, s ép a hajó felé indultunk, midőn föltűnt a láthatáron az én jó németem hatalmas orra. »Hát maga hol volt ?« Hosszú nyögés volt a felelet, s meg nem állhat­tuk a nevetést. Fején egy összekuporodott Parcifal­­kalap, nyakában egy ócska, barna köpenyeg, mely­nek egyik zsebéből a sakktábla kockás deszkája kan­dikált ki, egyik lábán kalucsni, másikán tulipányos papucs. »Jaj! — nyögé, — a finánc nem akart elbo­csátani Milánóból, mert a ruháknak be volt varrva a jobb ujjuk, azt mondták, az csak egykezü emberé le­het. Útlevelem nem volt s meghurcoltak, az átkozot­tak.« Erre egy nagyot akart magyarul káromkodni s azt kiáltá: »teremtőten-tésit!« Megnyugtattuk sze­gény fejét s elvittük a rég nélkülözött ládával együtt a hajóra. Veveyben hangversenyemet M. Rossier, regis­­seur de tous les Théatres (igy nevezte öt levelében a berlini követség) rendezte. Megérkezünk s M. Ros­­siér-t kérdjük és ime egy borbély boltjához vezet­nek. A »regisseur de tous les Theatres« emberül meg­borotvált egy frankért, s váltig állitá, hogy ő bizony nem remélte megérkezésemet, de még ma kihirdeti a holnapi hangversenyt. Barátaim ugyan unszoltak, hogy utazzunk Genfbe, de engem ez a tréfa mulatta­tott s maradtunk. Este a fogadó olvasószobájában egy fiatal an­gollal gyűlt meg a bajánk, a­ki csűrön vizesen érke­zett, leveté ruháját, cipőjét és szárítani akart a kan­dallónknál. A tenger urainak bárdolatlansága, ciniz­­musa néha határtalan.Felszólításomra, hogy nyittasson szobát magának, egy vontatott »no«-val felelt, erre fölkaptuk ruháit és kilöktük a folyosóra, — ez segí­tett, nem jött többé vissza. Már most félre minden szerénységgel, ez egy­szer sikereimről akarok beszélni s remény­em, hogy szives olvasóm nem fog elitélni e miatt. A vevey-i színházba úgy ömlött a közönség, hogy háromnegyed nyolckor már voltunk annyian, mint a főrendiház egy ülésén, még pedig a melyik egy órakor kezdődik. A szereplőkkkel, pénztárnokkal, lámpagyújtogatóval együtt lehettünk vagy hatvanam Nem akartam úgy bánni vékony közönségemmel, mint egy ismerősöm, a ki midőn ötven kaszálót rendelt s csak egy jött, azt elverte, hogy hol maradt a többi ? Minden dara­bomat megtoldottam egygyel-kettővel s a közönség hálás volt, hangverseny után egytől-egyig feljött a színpadra, Schönnaich-Carolat hercegnővel s megkö­szönte szivességemet.A borbélyommal is leszámoltam, megtoldva a jövedelmet több száz frankkal, hogy a költség kikerüljön.

Next