Fővárosi Lapok 1886. augusztus (211-241. szám)

1886-08-05 / 215. szám

Eperjesnek, Marosvásárhelynek, Pécsnek télire még nincs társulata. — Szentesen a Breznay-Ditróiféle konzorcium telt házak, tetszés mellett adta elő az »Eleven ördög«-öt, »Felhő Klári«-t és az »Utolsó szerelme«-t is. — »Gavotte Natalie« című zongoradarab jelent meg Kolitscher L.-től, a szerb királynénak ajánlva, ára 80 kr. s Rózsavölgyinél kapható. — rí® - A bayreuthi halottról. A requiem, tegnap d. e. tiz órakor volt Bayreuth katholikus templomában. Ha a temetésen nem volt gyászzene , ez alkalommal meghatóan hangzott a templom ivei alatt. Khorál-requiemet adtak elő s az orgonán (Bülow Daniela óhajtásához képest) Bruckner bécsi tanár játszott. Ki volt tűzve a mester egy hármasa is.* Bülow Daniela, Liszt Ferenc unokája, táviratilag fejezte ki köszönetét Berzeviczy Albert államtitkárnak, ki a közoktatásügyi minisztérium nevében részvéttáviratot küldött Bayreuthba. * A temetésről írtunk tegnap, de részleteiről még számos mondanivalónk maradt. A »Wahnfriedvillá«-tól a temetőig, a Wagner Rikhárd és Erlangeni utcák gyászlobogókkal voltak ékítve. Koszorú tömérdek volt, nem csak Bayreuth, hanem München, Nürnberg és Augsburg is e ravatalhoz öntő virágainak készletét. Az »ünnepi előadások« művészei és zenekarának két óriási koszorúja különösen feltűnő volt. Báró Loew, a weimari üdv.színház intendánsa, kettőt tett a ravatalra, a nagyherceg és a színház nevében. Mentor Zsófia, (a hálás tanítvány) csupa gyopárosvirágból küldött Kuffsteinból. A weimari nagyhercegnő, Erzsébet hercegnő, herceg Hohenlohené (Bécsből), Hatzfeldt hercegnő, gr. Wolkenstein és neje, gr. Gravináné (Liszt unokája,) Franz Róbert, a dalköltő, (kinek dalairól Liszt olyan szép füzetet irt,) s a mi zeneakadémiánk, operaházunk szebbnél szebbeket küldtek. A koporsóra a tizedrésze sem fért a koszorúnak, a többit külön kocsi vitte a menetben. A zenecsarnokban d. e. 10-kor szentelte be a holttestet Kotzendorfer plébános s megindult a nagy menet. Elől két gyászhirnök s egy csapat tűzoltó. A koporsó előtt a magyar komornyik (Miska), vörös selyem vánkoson vive a sok érdemjelet. Aztán a koszorúk kocsija, majd a négyfogatu gyászkocsi, melyen három évvel ezelőtt Wagner Rikhárdot vitték. A koporsó mellett zokogó tanítványok, tizenhatan, fáklyákkal. A szemfödél vivőit már tegnap említők s most csak azt kell hozzá tennünk, hogy egyik szalagját, b. Loen (nem Jankovszky képíró) fogta. A koporsó után családtagok mentek , továbbá b. Wedel, a weimari nagyherceg képviselője, Liszt marburgi tanár (a mester unokaöcscse,) Klindworth berlini, Nikisch lipcsei, Schuss drezdai és Beach londoni zeneakadémiai igazgatók, Végh János, Richter János, Hatzfeld és Usedom grófnők. Gr. Meyendorffné szül. Gortsakoff legalább három évtizeddel mögötte maradt Petőfinek. Nyelve gyakran pallérozatlan, majd meg mesterkélten csinált s a költői stíl műfaji sajátságairól és versbeli technikáról, mintha nem volna világos fogalma. Gyakoriak nála ily szók és alakok: »zarándokságimon«, »kivetkeztetének«, »teremthetendők«, »adandunk«, »bűrlátmány« stb. Nagyon szereti a birtokos jelzők használatát, még pedig teljes alakjukban és olykor fordított rendben. Ezekről, valamint rímeiről és általa rosszul fölfogott asszonanszairól tanúskodjanak e versszakok: »Arcod vonásain hogyha elmerengek, Lángforrásba jönek cseppjei véremnek. Mi az, mi lángba hoz, mi az a szerelem ?. . . Kérlek az egekre ! fejtsd meg te azt nekem ! Hanyatló szakára borúlt immár az ég, Körültem csendesség, halk, néma, lassú, mély, Mély mint az érzelem, mit szivemben lángra Lobbantott szemednek égő pillantása. A mécsem kialudt, de még fenn van velem, S ég, bár világot nem derít, a szerelem... Éjféli homályban hagyjatok bolygóm, Sötétek, sötétek pályámnak utai! Verseihez a kiadó még a »Kelet könyvei« című hazafias elmélkedéseket is csatolta, melyeket Bozzai Pál szabadságharcunk eszméinek hatása alatt, Lammenais modorában írt, kinek »Paroles d un croyant«ja ama napokban korszerű, divatos olvasmánya volt az ifjúságnak. Lángoló hazaszeretettől sugallt szép gondolatokat találunk ezekben, erősen költői, pathetikus előadásban. Még néhány levél fejezi be a könyvecskét, mely nem lép nagyobb igényekkel az olvasó elé; de méltó rá, hogy mint oly íó munkája, kit életviszonyai és a korszellem tettek költővé s azok is temették el, résztvevő érdeklődést ébreszszen, főleg akkor, mikor tagadhatatlanul is élvezetet nyújt. Szárnypróbálgatásai is érdekesek az olyan szellemnek, mely bárka célja előtt el is enyészett, de amíg élt, magasra tört. Radnai Rezső, M cegnő (Liszt régi jó barátnője) zokogva, sírva, Lukovszky képíró karján ment, de aztán kocsira ült. Voltak nagy számmal művészek, írók, hatósági tagok, számtalan polgár, nagy néptömeg, végül ismét egy csapat tűzoltó. Az idő kedvezett, míg előtte való nap még esett. A menet vonalán a boltok be voltak zárva. A gyászfátyollal borított gázlámpák égtek. Wagner özvegye kocsin ült, sírva. A temetőben roppant néptömeg várt. A menet elhaladt a Jean Paul (e szellemes író) sírja mellett is. Ekkor már a rendőrség képtelen volt rendet tartani. A nép tódult a koporsóhoz, a sírhoz, elszakítva attól a családtagokat. Csak bajjal lehetett Kozima asszonynak is a koporsóhoz jutni. A tolongás kínos látvány volt. Megzavarodott a gyász magasztos képe. Először a sírnál Muncker polgármester beszélt következőleg: »Gyászoló közönség! Egy fő hajolt a sírba, melynek nagyságát bámuljuk; egy szívre borult a halál éjjele, melynek benső ragaszkodását mi ismertük legjobban, mi, kik láttuk őt családi körében. Ő kiszenvedt. Itt szenvedt ki köztünk, a hosszú utakat bejárt férfiú, itt lehelte ki lelkét, leánya, unokái körében. Most házában az éjszaka borong, azonban a művész dicsőségének fénye soha ki nem alszik. Liszt, a geniális virtuóz, a hangok mestere, örökké fog élni. Kívánjuk neki is, amint kívántuk az évekkel elébb elköltözött nagy mesternek: legyen könnyű neki a föld. A hely, ahol ő alszik, szent lesz minekünk, szent lesz, mint barátjáé, a zene nagy művészéé, Wagneré. (Ekkor a polgármester két koszorút tett a sírra e szavakkal.) Fogadó , elköltözött lélek, utolsó kegyadományunkat. Nyugodjál nálunk csöndesen, lelked pedig szálljon fel a túlvilági kórusba, melynek zenéjét számunkra te hoztad alá. Drága mester! Még egy koszorú, ezt küldi neked hű Bécsed!« A polgármester után Krause, a lipcsei Lisztegylet elnöke beszélt, majd Reuss karlsruhei tanár búcsúzott a tanítványok nevében, végül Gille weimari üdv. tanácsos (Liszt öreg barátja) rebegett búcsúszavakat, de zokogása elfojta hangját. A polgármester beszéde alatt Kozima asszonyt el kellett vinni a sírtól, úgy elalélt. Kisérték lányai is. De mikor vissza akartak térni, a néptömegtől nem férhettek a sírhoz. Csak mikor hangosan kezdtek zokogni, nyitott nekik utat a nép, hogy göröngyöt vethessenek nagyatyjuk érc koporsójára. * Ki hitte volna! — mondták a hazatérők. Valóban szívesen hitték tisztelői, hogy ez a lángelme, kinek teste acélból látszott lenni, legalább is fölviszi a Michel Angelo koráig. Hisz aggkorában is többet tudott dolgozni, fáradni, mint sok fiatal. Nézzük csak, három évvel ezelőtt, mikor már hetvenkét éves volt, mire volt még képes. April közepén elhagyva Budapestet, 19-dikén Weimarba érkezik; 30-dikán már Brüsszelben van, hol az »Erzsébet« oratóriumot adják elő; május 9-dikén tér vissza ; jan. 23-án Dornburgba megy a nagyherceg születésnapjára; 26-dikán Jénába az egyházi hangversenyre, hol a »Strassburgi harangok« címü zenekölteményét maga igazgatja; 30-dikán Freiburgban hallgatja az »Esztergomi misé«-t és az »Ideálok« cimü szinfoniai művét; néhány nap múlva a zürichi zeneünnepen éljenzik; július végén Bayreuthban »Parsifal«-t hallgatja, melynek neki adott kéziratára Wagner, a ki őt »Herzensfranz«-nak szerette nevezni,) ezt írá: »Oh barátom, Ferencem, te az egyetlen és legjobb. W. R.« Augusztusban menyegzőn (Bülow nagyobb leányáén) van ismét Bayreuthban. Szept. 24-én Arnstadtban hallgat orgona-hangversenyt, október 22-én Weimarban üli meg 72-dik születésnapját, november 11-dikén Velencében van. És nem fárad el, pedig közben tanít, próbál, ír. Javítgatja régi műveit is, azt mondva: »Az aggkor feladata a javítás és a javulás!« Aki annyit járt, kelt, mintha szűk lett volna neki a világ, milyen csöndes ember lett hét lábnyi üregben. »Die Trauer-Gendel« a címe utolsó munkájának, mely a németországi műpiacon megjelent, zongorára. Utoljára a »St. Stanislaus« oratóriumon dolgozott, melyből egyes részeket a nagy német zeneegylet idei ünnepén Sondershausenben adtak elő. Az utolsó levelet Bécsbe Bösendorfernek irta. Bayreuthban kelt s azt mondja, hogy az ünnepi játékok befejeztével Kissingenbe kell mennie nyomorúságos kúrára, aztán Halléba, Gräfe szemorvoshoz, a szemén teendő műtét végett. De — fájdalom! — egyikre sem került már a sor! * Külső alakja híven marad az utóvilágra, mert nagy képírók és szobrászok másolták dantel fejét. Fiatal korában lefestő jó barátja: Ingres, férfikorában Kaulbach és Lenbach, elaggva, az idén, Munkácsy. Van mesteri dombormivü medaillonja d’Angerstől s két évvel ezelőtt készült mellszobra Tilgner Viktortól.* Jó szivének hű emléke is meg lesz a tömérdek alapítványban és jótéteményben. Mi, pestiek, tudhatunk erről sokat mondani. A múlt évtizedben tizennégy nyilvános hangversenyt adott itt, mind jótékony célra, az elsőt 1871 március 24-dikén, az utolsót 1879 márc. 29-dikén. Mikor itt megülte első nyilvános fölléptének félszázados jubileumát, volt is nagy hódolati ujjongás: a redoute-ban a »Krisztus« oratórium legelső előadása Richter János vezetése alatt; egy közteremben ünnepi lakoma, fényes vendégekkel, ragyogó toaszokkal; a hattéren fáklyás zene. Hát mikor 1875-ben Wagner Rikhárddal együtt hangversenyeztek a redoute-ban! Mily esték, ünnepek! Csak tizenegy éve — és ez a mi langyos vérű zenevilágunk hogy elfeledte, évről-évre mind jobban ! Van-e itt szó most is gyászünnepről ?* Pozsony megszégyeníti Budapestet: ott lesz gyászünnep már szombaton. E határszéli városhoz Lisztet és e várost is Liszthez meleg hála közé. Valaha (1818-ban) ott támadt a három magyar grófban (Amadé, Apponyi és Szapáryban) a nemes áldozatkészség, hogy adnak e csodagyermeknek hat éven át hat-hatszáz forint ösztöndíjat, képzésére Bécsben, Párisban. Soha nem feledte el ezt Liszt s mióta Budapesten is volt lakása, minden évben meglátogatta Pozsonyt. Játszott is ott gyakran (először 1843-ban) s vagy tízezer forintot adott jótékony célra, az egyházi zeneegylet, a dalegylet, Hummel-emlék stb. javára. De ez egyletek is igyekeztek kimutatni hódolatukat, előadva hol egy nagy oratóriumát, hol miséjét s igen gyakran karénekeit. Sopron is, hol legelőször lépett föl s hol ötvenéves jubileumakor szintén adott hangversenyt, kimutatta gyászát, középületeire gyászlobogókat tűzve ki s a polgármester tanácsi megbízásból részvét-sürgönyt küldve Kozima asszonynak. Sopron városa 1873-ban (a félszázados jubileumkor) díszpolgárnak választá meg Lisztet. Pest még fiatal férfikorában megválasztá annak, valamint Arad is, az 1846. nov. 8-dikán ott, a »Fehér keresztiben tartott nagy hangversenye után, melylyel rendkívüli elragadtatást idézett elő.* Végrendeletéről volt szó, de ilyen nem igen van. Legalább sem a családtagok, sem a jó barátok nem tudnak róla. Nem szokott volt ő a halál gondolatával foglalkozni, bár nem félt tőle. Vallásos lelkületű lévén a természettől, nyugodtan nézett bármely sors elé. S nem csak vénkorában lett remete. Schilling, ki 1844-ben írt könyvet róla, beszélt a 15 éves Lisztről, hogy a párisi tömjénfüst közt is minden áldott reggel elment egy közeli templomba imádkozni és misét hallgatni. A biblia folyvást asztalán volt s naponkint olvasott belőle egy-egy fejezetet. Sőt midőn még nagyobb lett is, atyját nyugtalanitá az a körülmény, hogy egykor csak kezdte elhanyagolni a zongorát s aszkétikus könyveket (»Les péres du désert«, a sivatag atyái,) olvasgatott s vágya támadt egészen lelki világot élni.* És mégis mily csábitó lett! Valószínűbb, hogy gyakran lett elcsábított. Még ott is, hol a nőhöz erős, mondhatni családias kapcsok köték. Kozima asszony 1873-ban elhunyt anyjáról van szó. Ez Flavigny Zsófia grófnő volt, a forradalomban emigrált Flavigny vicomte és Bethman frankfurti bankár lányának a gyermeke. Gyönyörű hölgy, magastermetű, szőke, vörösbe játszó göndör hajú, álmodozó szemmel, finom arcbőrrel, remek metszésű orral és ábrándos, izgatag lélekkel. Lánykorában szeretett egy tábornokot, ki nem nyilatkozott s ezért 23 éves korában férjhez ment hirtelen a 43 éves d’Agoult grófhoz, ki gazdag ember és az udvarnál is kedvelt katonatiszt volt. Nem szerelem közé e frigyet. A grófnak sem kellett más, mint szalonjába egy gyönyörű, szellemes hölgy. E szalon nevezetessé vált. Járt oda Liszt is zongorázni. Hat évvel volt fiatalabb a grófnénál, csak huszonhárom éves, de már rég híres és sokat olvasott ifjú. Három nő versenyzett akkor szívéért: Belgiojoso hercegnő, Georges Sand és d’Agoult grófnő. Liszt sejté a balvégzetet és a ki legjobban hatott rá, a grófnőt kerülte. Él eltünt Párisból, de megint csak visszatért. A grófné is küzdött s midőn három gyermeke közül az egyik meghalt, már-már a lemondás erénye vett uralmat rajta. De csak kevés ideig. Midőn 1835-ben Liszt Svájcba vonult, e nő is utána ment. S ez nagy feltűnést okozott Párisban; nem csak a nőt, a fiatal művészt is elitélték a szalonokban. Liszt, midőn már gyermekei voltak, mindenkép helyre akarta ütni e hibát s kész volt az áldozatra is, hogy hitet változtat, csakhogy a grófnét nőül vehesse. S ekkor hallá tőle a szót, hogy »Egy d'Agoult grófné nem lehet Mme Liszt.« Ez tőrdöfés volt az önérzetes művésznek, de ismerte egyéb kötelességeit s mivel a grófnénak évenkint csak az a húszezer frankja volt, melyet hozománya után férje pontosan kifizetett, a művész lába elé tette összes keresményét (néha évenkint háromszázezer frankot),de ez a szellemes asszony»pénzevő gép« volt,kiért az emlékül kapott gyémántokat is el kellett adni.Liszt mindent tett e nőért, úgy hogy a grófi férj is azt mondta róla: »ez mégis becsületes ember!« Vagy tizenkét év múltán szakadtak ki; a grófné regényeket irt. »Emlékiratait« is kiadta s a nagy porosz 1566 .