Fővárosi Lapok 1886. augusztus (211-241. szám)
1886-08-05 / 215. szám
csenek sem Szliácson, sem a mehádiai Herkules-fürdőben, e két legdrágább magyar gyógyhelyen. A konyha egyébiránt kifogástalan, s a szolgálat igen figyelmes, mindenre kiterjedő, s a szállóház tulajdonosa a svájci hotelek mintájára vendégei részére nélkülözhetővé tesz kaszinót, karszalont és kávéházat, adván nekik rendelkezésükre zongorát és olvasótermet sok újsággal. Van table d’hote is, amelynél 3 márkáért lehet részt venni, de mert a borok drágák ez az aránylag kicsiny tétel is könnyen növekszik meg másfél márkával. De azért nem lehetne mondani, hogy Schandau drága hely. Mert csak azok a fürdők drágák (s Szliács már jóformán ilyen), amelyekben olcsón nem is lehet élni. Schandau-ban pedig lehet, s különösen a hoszszabb séjour-ra érkező vendég, aki pension-ba megy, tisztességesen élhet meg kevésből. Megemlítem még a következő geográfiai adatokat : Schandau az Elba partján fekszik s Drezdától 41 kilométernyire van. Budapestről 22 órát jön az ember vasúton, s ha e hosszú utat egy tour-ban teszi meg, akkor meglehetősen változatosan teszik. Mert az elutazás napján otthon ebédelhet, Bécsben vacsorálhat, másnap pedig Prágában reggelizhet és Schandauban ebédel. Ez nagyban előmozdítja a modern orvosok által oly igen követelt anyagcserét, s én már most is — pedig csak pár napja, hogy megkezdtem élvezni nyári szabadságomat — sokkal jobban érzem magam, mint amikor indultam. A légváltozás, a fenyvesek, a sok sétálás és az, hogy nincsenek ismerősök! Miskó Izidor: Bozzai Pál. (Irodalmi hagyományait kiadta Lévay József, 1886.) Lévay József költőnk elismerésre méltó munkát végzett, mikor e korán elhunyt fiatal költő műveinek kiadására vállalkozott. Nevét bizonyára ma már kevesen ismerik az olvasók közül, de sokan egy dalára még emlékezni fognak, mely a maga korában népszerű volt. Ez a »Holdas éjek.« De aki ismeri is e költeményt, szerzőjéről alig tudott valamit. Pedig Bozzai Pál mint ember is igényt tarthat részvétünkre, s mint költő szintén figyelmet érdemel. Petőfi egyszer azt mondta róla: »Ettől a gyermektől sokat várok.« Báró Eötvös József pedig azt írta, hogy az »elhunytnak művei, melyek jeles tehetségének világos bizonyítványait foglalják magukban, bizonyosan másokra is ép oly mély benyomást fognak hozni, mint reám, s ez egyik fő oka, miért óhajtanám, ha e hagyományok egészben jöhetnének ki.« Eötvös ez óhajtását teljesítette most Lévay József, mikor Bozzai irodalmi hagyományainak kiadása által közelebb hozta e gyászos sorsú költőt a közönséghez. A kötetet bevezető előszó rövid vonásokban rajzolja annak a huszonhárom éves életnek történetét, mely tele volt becsvágygyal, lelkesedéssel és erővel, de csak virágot hozhatott, mert a gyümölcsérés idejét nem érhette meg. Amint írá: »Nem esztendők hozzák az időt! Megagg az ember, mint a nyár, Meleg szivvel, forró kebellel, Ha az idők viharja jár.« 1829 január 10-dikén született Zalamegye Kővágó-Bőrs községében. Édesanyja a saját élete árán adott neki életet. Az anyai szeretet hiánya, a család zilált anyagi viszonyai s az apa ridegsége már gyermekkorát is zordonná tették.Iskoláit Pozsonyban, majd Késmárkon végezve, jogi gyakorlatra szülőmegyéjébe ment, majd Pestre került és részt vett az itt már erősen fölpezsdült irodalmi életben. Erdélyi János ajánlotta kiadásra némely verseit, melyek 1847-ben és 1848-ban a Frankenburg, majd Jókai által szerkesztett »Életképek«-ben meg is jelentek. Mint 18 éves ifjú a honvédek sorába lépett és végig szenvedve forradalmunk viszontagságait, testben 1564 — — De Pali nőtt, nőtt. S igy nyomról nyomra nem kisérhetem — egy forró nyári délután, hosszas kérdezősködés után s barangolás után, Arzén atya kapuja előtt állott. Gondolatban átfutá még egyszer mondókáját, s mély lélekzetet véve, a kalapácscsal félénken az ajtóra ütött. III. Tágas udvaron ment keresztül, majd boltozatos folyosóra jutott, melyet valamikor, kevésbbé biztos időben, menedékül használtak. Balra a lépcső csigaszerűn emelkedett, s messze, messze, egy négyszögű világos köd libegett: a kijárat. Jobbra, a pópa magánlakása volt. Arra tartott! — Isten hozott fiam, hát te vagy az uj kántor ? Borsics Pál a neved ? Na jól van. Nem sok dolgod lesz. Azért az előadásokra is eljárhatsz rendesen. Van-e szép hangod? Van? Na jó. A beszédet egy ősz szolga belépése szakította félbe, ki nagy csizmáival össze-vissza kopogott, köhögött, morgott, suttogott, ,majd harsányan kiabált, hangját s a helyet, melyen állott, folyton változtatva. — Na jól van. Hát itt vagytok báránykáim ? mindannyian itt vagytok ? Nézzétek, ez az új kántor. Gyönyörű hangja van, akár a sípnak. Hogy fogja énekelni a goszpodi-pomilujt! Mit mondtok,nem hiszitek ? Kezd rá csak Palika. Pál, zavartan nézett körül. Az ősz szolga újra kezdte a köhögést, mozgást, lábrugdalást, nagy bagama csizmáival, s két kézzel biztatta, hogy kezdje már. Énekelt. Először elfogadtan, de csakhamar egész teljében, vékonyka, kellemes hangjával. A lebocsátott redőnyök alatt napsugarak hatoltak be, s ráestek az ősz pap sovány, figyelő arcára. Szemei alól két nehéz könycsepp küzdte ki magát. Most látta Pál megrendülve : e szemek nem láttak, a pópa vak volt. — Hgy-e báránykáim, régen nem hallottatok ily fris hangot ? Az öreg csillárok is reszketni fognak az örömtűl, ha ezt hallják. Fris és könnyű, mint a most esett hó. Az előbbi furcsa zaj még fokozódott. Az ősz szolga megcsókolta a pópa kezét, aztán az ajtóig ment, meg újra visszajött, megint megcsókolta, miközben, mint azok az oláh dudások, kiknek hátán a nagy dob, könyökükön a cintányér, szájukban a duda van s az egész zenekart képezik egy személyben: egész zsibvásárt rögtönzött s annyi zajt fejtett ki, mintha az elég tág szoba, melyen a sugarak világos sávokban ide-oda vándoroltak, húsz nyugtalan embert fogadna magában.A magát ekként kitüntető ezermester észrevette Pál meghökkenését s mentében füléhez hajolt. — Csitt. Hát nem tudja ? Mi vagyunk az egyházközség. Itt kevélyen szegte hátra fejét, s még túl a küszöbén kezdte el isten igazában a csoszogást, tüszszögést, köhécselést. Végre csendes lett minden. (Folyt. köv.) HHÜHNHiHHn A honvágy. (Francia elbeszélés.) Írta Oscar Météllier. (Folytatás.) — Azt kérdezem először is, minő szerencsés véletlennek köszönhetem, hogy ebben az órában e lakásban meglátogatott a munka embere, a kit foglalkozásai egész nap egy másik városnegyedben kötnek le ? — Ez valóban különös véletlen ! Alig remélhettem, önt itthon találhatni, tudva, hogy önnek minden idejét igénybe veszik a pőrei. — Oh, ne is beszéljünk az én ügyeimről, oly unalmas tárgy ez! — Oh, épen nem uram! No de, először is, felelek önnek a kérdésére. Épen egy barátomtól jöttem, aki ma reggel irt nekem, hogy szeretne velem értekezni... — A házasságáról ?— Nem, a haláláról. Villennes kissé összerezzent, de arcának egyetlenegy izmán sem látszott az meg. — És minő tanácsot adott ön neki ? — kérdé Fernandtól, közönyösséget színlelve. — Kérdezősködni kezdtem tőle, mert én nem tartozom amaz emberek közé, akik mindjárt készen vannak egyegy szóvirággal, melyet minden körülményben alkalmazni szoktak. Nos, azt kérdeztem tőle, hogy nincs-e többé semmiféle vonzalom, semmiféle kötelesség, ami őt e földhöz kösse ? — S mit felelt ő önnek ? — Tagadólag válaszolt. Ekkor megtapogattam az ütőerét. — És miképen vert az ? — Nyugodtan, nagyon nyugodtan ! Az én barátom nem volt tébolyult, az én barátom gyáva volt! Albert az ajkát rágta. — És megmondta ön ezt neki ? — Természetesen, egész őszinteséggel. — Ejh, mily szókimondó ön! — Hja, ha valaki a vízben fuldoklik, a keztyü felesleges, míg fölhúznék, sok időt vesztegetnénk el. Azok az emberek, akik nyilvános helyen akarják magukat vízbe fojtani, kislelkűek. Az e fajta emberek azt akarják, hogy kihalászszák őket! — Nem mondok ellent ez állításnak. — viszonzá Fernand. — Ily esetben, ugye, én máskint cselekednék ? — Valóban. — Minő eljárást követne ön? — kérdé Fernand hihetetlen hidegvérrel. — Ezerféle módja van annak; a hallgatás elég, hogy szándékunkat elpalástolhassuk. — Ön úgy beszél, mint aki már valaha szakítani akart az élettel! — Nem állítom, hogy nem! — íme, ha nem csalódom, ez oly beszéd, mely nem méltó az ön jelleméhez, hiszen ön nem tartozik azok közé, a kiket a szegénység öngyilkosságra vezet. — Valamennyi indítóok nyomorúságos, — szólt Albert, — ha az öngyilkosok mindnyájan tébolyultak vagy gyávák! Ön azt tartja, hogy az egész csak egy pillanattól függ. — Nem épen , vannak önkéntes halálok, melyek némi kápráztató hatással vannak. Ilyen például Moor Károlyé a Schiller tragédiájában. .. Werther azonban szánalmas alak, noha Göthe váltig iparkodott iránta érdeklődésünket fölébreszteni. — Én nem tudom, — szólt Albert, — arra nézve, hogy alapos ítéletet vonhassak, a Sarolta kedvesének kellene lennem. — Ejh! — kiáltott föl Fernand. — Az a nő, aki minket valóban szeret, soha sem szánja rá magát, hogy más férfihoz menjen nőül; az a nő pedig, akit mi szeretünk, a nélkül hogy ennek szerelmét birnák, nem méltó arra, hogy életünk értté föláldozzuk. — Én is sokat gondolkoztam e fölött, — szólt Albert egykedvűen, — de én talán sohasem szerettem volna Saroltát. E válasz tönkre tette Raynalnak a számításait s még nagyobb bizonytalanságban volt Albertnek lelki állapota felől. — Nos, úgy látszik, ez az ember nem akar szerelemből meghalni, — gondolta magában. — De hát, akkor miért óhajtja a halált ? Végre, így szólt Alberthez: — Most elhagyom önt, de ígérjen meg nekem valamit. Látogassa meg atyámat, ő nagyon öregszik, gyöngül s mint mindnyájan, ő is nagyon kedves emlékezetében tartja önt, lélekben megtörve, besorozva, mint »géppé kényszerített osztrák közkatonát« a Bánságon, Horvátországon, Stájerországon, Ausztria és Morván keresztül Csehországba szállították. Hiába törekedett ő és hiába áldozott apja, hogy e tűrhetetlen állapotból megmeneküljön, a szabadságot csak gyógyíthatatlan betegsége árán vásárolhatta meg. »Most is előttem áll, — írja Lévay, — mikor akkor Pesten bekopogtatott hozzám az én szerencsétlen ifjú barátom, egy szánandó élőképe a nyomornak, hitvány, rendkívül kopott katonaköpenyegben, foltos, rongyos bakancsban! Halvány, szenvedő arcán a szabadulás s viszontlátás öröme derengett, szeméből pedig egyre omolt a könyv, úgy hogy szóhoz jutni nem birt egyhamar. Nem egy 23 éves ifjút, de egy összetört aggot öleltem keblemre, a kinek nem régen szép barna haja most már csaknem egészen hófehérré változott!« Üdülésre a Balaton vidékére ment, de elfogyott életerejét vissza nem nyerhette és 1852 junius 24-dikén meghalt. Életének e szomorú története nemcsak érdekes, hanem egyszersmind világot vet költészetére is. Bár azt mondja Lévay, hogy verseit nagyobb részt serdülő ifjúságában irta, a számadatok tanúsága szerint utolsó éveiben is irt nem egyet. Az egész gyűjtemény még sem mutatja sem küléletének, sem szivének történetét s ha Lévay József nem pótolja azt a költő életrajzával és néhány hozzá intézett levelével, e költeményekből kevés fogalmat alkothatnánk írójukról. Legrövidebben e versszakban jellemzi magát és életét: »Költő vagyok és katona ! Úgy rendelek az istenek, Hogy szivemre és vállainra Nehéz terhek feküdjenek. Szivemben a dal, Kezemben fegyver, Ezzel s amazzal Az isten megvert.« Hazafias érzelme erősen kifejlett, politikai meggyőződése demokratikus volt. Lantját, a költészetet.