Fővárosi Lapok 1886. szeptember (242-271. szám)
1886-09-11 / 252. szám
Szombat, 1886. szeptember 11. 252. szám. Huszonharmadik évfolyam. Félévre. 8 írt. Negyedévre..........................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Az alispán tragédiája. (Történeti elbeszélés.) P. Szathmáry Károlytól. (Folytatás.) A főispáni ebéd. Az a történet, melyet itt elbeszélek, egy főispáni ebéddel kezdődik, melyet a szokott megyegyülés alkalmával adott Bánffy Pál uram ő nagysága. A megyegyüléseknek ama későbbi fontossága sem volt meg még ekkor, mely későbbi időkben a megyéket, mint mondani szokták, az ország védbástyáivá tette. A francia háborúk folytak és I. Ferenc kormánya, nem sokat törődve az ország alkotmányával, kivetette a szükséges adó vagy újonc mennyiséget és semmit sem törődött azzal, protestálnak-e a megyék vagy nem, csak hogy behajtsák azt, ami részekre ki volt vetve. A nagy reform-eszmék, melyek a harmincas években születtek meg,még csendesen pihentek a nemlét semmiségében és az ujjító egyértelmű lett volna a Jakobinussal vagy forradalmárral, kivel, mint Martinovics és Kazinczy példája mutatják, röviden szokott elbánni a bíróság és a hóhér. Ily körülmények között csak a megyék közönséges igazgatási ügyei forogtak szóban , és az egyetlen nagyobb lendületet okozó tevékenységet a tisztujítások képezték. De ezekre azután össze is gyűlt az egész vármegye. Megjelentek a Bánffyak, Bethlenek, Kornisok a főúri rendből; a nemesség részéről a Viskyek, Gencsyk, Gútyak, Gazdák, Erdőtelekyek, Ajtayak, Bideskútyak, Veressek, Kállayak, Kabósok és mindazon kisebb-nagyobb birtoku középnemesség, melyeket később nagy részben más nemzedék szorított ki és unokáikat nagy mértékben alászállott állapotban alig lehet a vármegyében föltalálni. Megtörtént a tisztujitás, győzött Kállay István pártja s az újból is megválasztott vicispán alig fért szűkre szabott asztrakános dolmányában a dicsőségtől. A főispáni asztalnál is látni lehetett azt a kicsattanással fenyegető pirosságot arcán, mely a hatalmas úrnak derült kedélyét szokta jelezni; lehet, hogy a főispáni bornak is volt ebben némi része, melyet a vicispán úr bőven fogyasztott; mert hiszen a pohárköszöntők akkor is divatoztak és az erős szilágysági borból legalább is annyi pohárral kellett kiinnia, a hány tagból a tisztviselői kar állott. A borral meg is volt a tekintetes vicispán úr elégedve, de annál inkább hánykolódott az ebéd ellen, melyből különösen a húsfélék sehogy sem tudták az ő tetszését megnyerni. Midőn a sorozatból már kifogytak, a tekintetes vicispán úr még egyszer felállott és körülbelül ilyenforma szónoklatot eresztett meg: — Nagyságos liber báró losonci Bánffy Pál főispán uram és tekintetes vármegye ! Az ősi szokáshoz képest ebéd végeztével, mielőtt az istennek megköszönnök, illendőnek tartom tiszttársaim nevében is nagyságos házi gazdánknak is köszönetet mondani. Bőven voltunk itt ellátva a nagyságos báró és báróné kegyelméből mindennel, mi csak szemünknek, szánknak tetszett; a mi egyaránt bizonyítja főispán urunk ő nagyságának vendégszeretetét és a báróné ő nagyságának ügyes gazdasszonyi gondoskodását, csupán egyben volt hiányosság, mely csak annyit bizonyít, hogy Nagyfalu nem Somlyó és a falu nem város, hogy ilyen ünnepi alkalomra is a nagyságos főispán urnák dignitásához méltó marhahúst tudnának benne kiszolgáltatni. Azért midőn ő nagyságaiknak szives gráciájokért alázatos reverentiával mindnyájunk háladatosságát declarálom és ő nagyságaik hosszú és boldog életéért emelem poharamat, egyúttal alkalmat veszek magamnak arra nézve, hogy a mai hiányosság pótlására ő nagyságát és az egész tekintetes vármegyét nagy tisztességtétel mellett szegény kunyhómba a holnapi ebédre meghívjam. Most pedig uraim, ürítsünk még egy utolsó poharat e nagyságaik egésségére. Erre természetesen mindnyájan fölkeltek és poharaikat összekocintották ; a »vivat« kiáltásoknak sem volt vége-hossza; de a főispán arca elborult a vicispán csípős megjegyzésére és attól kezdve szokása szerint fészkelődött székén, mely rossz kedvét jelenté a sértés miatt, melyet nemcsak ő, hanem különösen azok is észrevették, a kik a főispánnak belső emberei, vagy épen hízelgői szoktak lenni. Ezek közül a város hadnagya — mert igy hívták akkor a törvényhatósági joggal nem biró mezőváros főtisztviselőjét — mindjárt a pipázóba belépés után közelébe férkőzött a főispánnak és alázatos hajlongás után, mintha az ebédet köszönné, odasugott neki: — Nagyságos báró uram, ha parancsolja, megtréfálhatják a tekintetes vicispán ur hányavetiségét. Én tudom, melyik mészárszékből szokott a tekintetes úr húst hordatni és ha nagyságod a tréfába beleegyezik, megrendelem neki, hogy holnap a leghitványabb húst szolgáltassa konyhájára. Bánffy Pál arca ez ajánlatra kigömbölyödött és ajkai mosolyra vonultak. — Csak tegye meg, hadnagy uram, legalább jót nevetünk rajta és nem is leszek érette háládatlan. A hadnagy, a ki nagyon meg volt a válaszszal elégedve, nem sokkal azután elhagyta a vármegye házát és menet közben a piacra beszállott ahhoz a székálló legényhez, kit az egész városon »szép Józsinak« szoktak hívni, mely nevet daliás termetéért és uras vonásu arcáért, gyönyörű fekete hajáért meg is érdemelt. — Hallja kend Józsi — mondja a legénynek, ki csak egyedül volt mészárszékében, — a tekintetes vicispán ur a mai ebédnél az egész vármegye füle hallatára kicsúfolta a főispáni ebédre felhordott húsneműt , és hogy szégyent tegyen ő nagyságán, holnap az egész vármegyét magához hivta ebédre, azzal a dicsekedéssel, hogy majd megmutatja ő, milyen húst Delavigne Kázmér. (Legouvé Ernő emlékirataiból.) III. (Fr.) Minden nagy művész pályáján van egy pont, mely határozott sikerének kiindulási pontja, oly nap ez, a melyen valamely újabb műve egyszerre kiemeli a hasonlók közül a hasonlók fölébe, és hírnevét egy szempillantás alatt dicsőséggé változtatja. Ezt tette Jocelyn Lamartine-nal, Notre-Dame de Paris Hugo Viktorral, Eugénie Grandet Balzac-kal, Eugenois Meyerheerrel, Nuits Musset-tel, L’école des Viellards Delavigne Kázmérral. Nagy diadal és bizonyos revanche rejlett már magában abban a tényben is, hogy neve a Theatre-Frangais színpadján szerepelt. Közbeszéd tárgyát képezte, hogy a komité néhány évvel ezelőtt a Vépres siciliennes szerzőjét visszautasította és ez az Odeonhoz menekülve, három mű fényes sikerével boszulta meg magát a Theatre- Français-n és most mint győztes jelent meg újra előbbeni, megszégyenített és bűnbánó bírái előtt. Ez a legenda egy kis helyreigazításra szorul. A valóság az, hogy a Vépres siciliennest nem utasították vissza; érdemét a színészek nem ismerték félre; csakhogy benyújtásakor 1818-at írtunk és a szövetséges seregek az országot megszállva tartották. Félni lehetett, hogy egy oly mű színre hozatala, melynek tárgya Franciaország és az idegenek közötti küzdelem, tényleges veszélylyel jár magára a mű szerzőjére nézve is; a komité tehát egy másik mű színrehozatala által ígért a szerzőnek teljes kárpótlást. Ezt az elnapolást, mely visszautasításnak nem nevezhető, pompásan kiaknázta Delavigne Kázmér. Picard, az Odeon akkori igazgatója, bátrabb volt, mint a Richelieu utca-beli társai; magához édesgette tőlük a művet és szerzőjét, és az Odeon fiatal közönsége annyival is inkább nagyobb lelkesedéssel fogadta mind a kettőt, mert rá nézve Delavigne Kázmér megtapsolása egyértelmű volt a Theatre-Frangais kifütyölésével. De bármint történt is, a L’école des Viellards általános lelkesedéssel fogadtatott és felolvasása alatt olyan incidens történt, mely még inkább jelezte sikerét. Delavigne Kázmér a főszerepet idősb Baptist-nak szánta. De amint a felolvasás után távozott, lépteket hall háta mögött és hangot, mely nevén szólítja. Hátra fordul... Talma áll előtte. — Delavigne úr, — mondja ez. — Danvillet, a főszerepet én fogom játszani, mert Danville, az én vagyok! Valójában úgy volt, egy idő óta házasságban élt egy gyönyörű szép és nála sokkal fiatalabb nővel és nemcsak halálosan szerette, de őrült féltékeny is volt rá. Talma vállalkozása nagy zajt csapott a színháznál. Damas, a legelső vígjátéki színész, beadta lemondását.Természetes, hogy az efféle átcsapások teljesen felbontottak minden rendet.Az első tragikai művész vígjátéki szerepet játszik. Orestes nyárspolgárrá változott. Mars k. a. és Talma egy és ugyanazon egy darabban. Mindez nagymérvben költötte fel bizonyos írók féltékeny izgatottságát, és a közönség szenvedélyes, feszült várakozását. A színház a premiere estéjén háborgó volt, mint valami tenger. A függönyt felhúzzák, a háttér ajtaja feltárul és a legelső személy, aki megjelenik a színen .... Talma! A nevető Talma! Talma belép, karonfogva egy komikus színészszel, Devignyvel. Fején ősz paróka volt, a többitől elütő, ezüst színűbb fürttel, mely homlokára illeszkedett ; kék kabát arany gombokkal, fehér mellény, fekete selyem rövidnadrág és fehér selyem harisnya képezte öltözékét. Átváltozása teljes volt. Orgánuma, arckifejezése, mozdulata, járása csupa öröm, természetesség, jószívűség volt. Alig képzelhető kedvesebb vígjátéki alak, mint minőt ebben a szerepben nyújtott. De azért a hatás még nem nyilvánult azonnal. A kétféle felsőbbség kivívását sohasem lehet könynyű szerrel elérni. Mennyi idejébe került Lamartinenak, a költőnek, amíg mint szónok sikert tudott elérni ? ! De már a második felvonásnál a közönség már lágyulni kezdett... a harmadik felvonás első jeleneténél pedig egészen felmelegedett.. . E jelenet-nél egy sajátságos jelenségre kell utalnom. A L’école des Viellards harmadik felvonásának első jelenete a legpontosabban azt adja elő, amit Ernani ugyancsak a harmadik felvonásának első jelenetében találunk. Mind a kettőben két öreg szerelmes jön elő, az egyik tizennyolc éves fiatal jegyeséért, a másik húsz éves fiatal nejéért rajong és mindakettő azért esdekel bocsánatért, hogy szerelmes m ilyen ősz hajjal, Hugo Viktor Gomiere remek alkotás és Delavigne Kázmér Danville-je méltán sorakozik mellé. Mind akettő szerelme, aggodalma, féltékenysége egyaránt megkapó. Festésük természetes alapokon nyugszik és rámutat arra a nagy igazságra, hogy az emberi szív örök rejtély, minden időben és minden életkorban. Mennél mélyebbre hatolunk benne, annál több és több érthetetlen rejtély tárul élőnkbe. Talma utánozhatatlan volt Danville szerepében. Aki őt ebben a darabban látta, sohasem fogja elfelejteni! Még most is, hatvan év múlva is, fülembe cseng e keserű kitörése: »Szenvedek /« A siker e felvonás után teljesnek ígérkezett, pedig a negyedik felvonás nagy veszély csiráját rejte magában. Abban az időben roppant vakmerőség volt olyan jelenetet megírni, melyben egy fiatal ember éjnek idején egy fiatal nő szobájába lopódzik és ott szerelmi vallomást tesz. Szerző nagyon félt e vállalkozása miatt és ebben igaza volt. Valóban, midőn a herceg a terembe lépett, oly fenyegető csend vett erőt a közönségen, melyet mi drámaírók nagyon is jól ismerünk és nagyon is félünk. De szerencséje volt a szerzőnek, hogy a két játszó művész nem ismerte a félelmet és farkasszemet nézett a veszélylyel. E két művész : Mars k. a. és Armand voltak. Mars kisasszonynak egy jellemző tehetsége volt a természettől. Dacára, hogy hangja nem a legerőteljesebb volt, utolérhetetlen sikereket vívott ki. Ezt annak köszönhette, hogy finom érzékével mindig meg tudta találni ama néhány szót, melyen valamely jelenet egész értelme, összes jellemző ereje összevonva van. Mademoiselle de Belle-Isle-ben ez az egyetlenegy mondat: »Ön hazudik, herceg!« — tel-