Fővárosi Lapok 1886. szeptember (242-271. szám)
1886-09-12 / 253. szám
rik. Nem is gondolta volna senki, aki vele találkozott, hogy valami bűnvádi eljárásról legyen szó. Midőn Réner Józsi a Kállay-féle curia kapuján belépett, a vicispán már ott állott a tornácon és alkalmasint várt az érkezőre. Pár perc múlva úgy állott a két ember szemben egymással, mint két hímoroszlán, melyek a pusztán találkoznak. Kállay István arca egészen kivörösödött, mint a hozzá közel álló hajdú nadrágja; a nyalka mészároslegény arca halványabb volt ugyan a szokottnál, de szemeiben fenyegető tűz égett. — Hát te gazember, — kezdi a vicispán úr, — miféle döghúst küldöttél mára az asztalomhoz ; holott nyilván megmondottam neked, hogy a legjobbat küldjed, a melyet csak kaphatsz s felül számíthatod még a limitált áron is ! — Olyat küldöttem, tekintetes vicispár uram, a milyen épen a vágóhidra került; ha egy kissé gyengébb volt a szokottnál, én nem tehetek róla. Egyébiránt annyit csak mégis megmondok, hogy a gazember titulus én reám nem illik és hogy a vágólegényeket még a maiszterjök sem szokta tegezni. E hetykeség még jobban kihozta sodrából a vicispánt, ki most már dühében habot túrt a szája szélén. — Hát veszett lánchordra teremtette, még neked áll fölebb, mikor engemet, a vármegye vicispánját, a főispán és az egész vármegye előtt kompromittáltál, csúfolódás tárgyává tettél ?. . . Aztán micsoda titulust emlegetsz te, a mi neked dukál ? Van talán nemes leveled ? — Az nincs, tekintetes vicispán uram, — mond önérzetesen a legény, — de hiszem istenemet, hogy lesz ! — No, amig azt megszereznéd, — mond kevélyen Kállay István, — rendén lesz, hogy szófogadatlanságodért és hányavetiségedért meglakolj a deresen . . . Húzzátok le ! — ordít fékevesztett haraggal a hajdúkra. — Tekintetes ur! — mond a legény, fejét magasra emelve, — az istenre kérem, ne tegye rajtam azt a szégyent: ha a hús rossz volt, elengedem az árát s fizetek, ha kell, még egyszer annyit a nagy kereszt lámpájára. — Húzzátok le, ha mondom! — rivall Kállay István hajdúira. A hajdúk közeledtek a mészároslegény felé. Ez pedig megsodorta vékony bajuszát mind a két oldalról és odaszólt az idősebb hajdúnak . — Rám ne tegye kend a kezét, Pista bácsi, mert ebből a dologból nem lesz jó! — Mit, te még fenyegetőzni mersz ! — kiáltja a vicispán a tornácról lelépve s a határozott tekintetű mészáros legényhez közeledve. (Folyt. köv.) Marie. (Francia elbeszélés.) Irta Henri Riviére. (Folytatás.) — Ő nem hazudik, uram, — viszonzá Denise, — mert ő nem az többé, a ki volt. Kérem, hallgasson meg engem. Hiszen én magam is megváltoztam. Én csaknem ellensége voltam önnek s most remegve állok ön előtt. Nem fejtegetem, minő varázsa volt a marquisenak, mikor mi őt megismertük; de szemének, mosolyának a bűbája s egész lénye megigézett minket, Severint és engem. Severin meg én, bármily különös legyen is az, miután mi jegyesek vagyunk, de egészen varázsának a hatalma alatt álltunk; édes szava, nyájas pillantása megzavarta a fejünket s mert nem tudtunk mást tenni, vakon követtük parancsait. Ön megmentette őt velünk, s ő ígéretet tett, hogy a öné lesz. De mi jól láttuk, hogy sem az öné, sem a másé nem akart lenni. Ő csak önmagának, szépségének élt, és hogy öntudatlanul végzetes szerencsétlenségeket idézzen elő. Néha úgy tetszett nekem, mintha ő az ég angyalaihoz hasonlítana, anélkül, hogy valami égies rejtőznék fényes öltözéke alatt; mintha a pokol démona küldte volna a földre, hogy itt kísértetbe hozza a férfiakat és nőket egyaránt. Bocsássa meg its nekem, ha mindent elmondok, amit gondolok, de én azt hiszem uram,hogy ez által jót cselekszem. Ö, ismérem, nem a régi többé. Mi történt vele, önnek a távozás óta ? Megértette-e, mióta ön elhagyta, minő lehet így nőnek a szerelme valamely férfi iránt? Vájjon nayon szerencsétlennek érezte-e magát, midőn elhatászta, hogy férjéhez visszatérjen ? Oly kérdések, melyekre nem tudok felelni ; annyi azonban bizonyos, hogy én láttam őt sírni őszinte könyeket, öt, akisoha el nem érzékenyült. Most természetes lénynél mutatkozik, ki busul és szeret. Severint és engem nem bűvöl többé el; de mindamellett szeretjük őt tiszt szívből, mint szeretetreméltó úrnőnket s ha értté meg kellene halnunk, készek volnánk a halálra csak így mint azelőtt, sőt még inkább. Most is, midőn fölzólított, keressem fel önt, pillanatig sem haboztam. A marquise nem akadályozza önt elutazásában, de lfni óhajtja még egyszer, bocsánatot kérve ama keverőségekért, amelyeket önnek okozott. Uram, ugyy mondtam el önnek mindent, a mint tudtam s higyjj meg, a marquiseban van érző szív. Denise elhallgatott. Egyszeű beszéde, őszintesége, jóindulata mélyen meglátották Móricnak a lelkét. Hiszen azt, amit e leány neki beszélt, ő is átgondolta már. De mikép törtéhetett a marquisenak e hirtelen átalakulása ? Hieti-e ő azt, hogy a szerelem végre fölébredt e nő sivében s hogy épen ő a szerelmének a tárgya ? Lehtséges-e ez ? Marie új színben merült föl előtte, midőn legutóbb látta. Visszaemlékezett, mily bágyadt, szomorú volt az arca. Móric a vágytól és kétségtől remegett; pillanatra újjáéledt s ismét föltámadt szivében a remény. Látni akarta Mariét, hogy önmaga győződhessék meg a dolgok állásáról s hogy a marquise őt nem ámítgatja. Akkor aztán, ha meggyőződést szerzett, feledi a múlt keserűségeit meg a jövő veszélyeit s egyedül a viszonzott szerelem örömének fog élni. — Denise, — mondá a fiatal leánynak, — jelentse a marquisenak, hogy meglátogatom. Abban állapodtak meg, hogy e látogatás még aznap este a kertek fái alatt történjék. Marie és Marie találkoztak. Marie odafutott a fiatalemberhez, kebelére veté magát s átölelte nyakát. Az öröm és bánat könyeit sírta. Hátrahajtott szép fejét megvilágította a hold. Arca kellemes gyöngédséget, áldozatkészséget fejezett ki. Soha sem látta őt Maric még ilyennek. — Valóban, — szólt Marie mosolyogva, — én szeretlek téged és soha sem fogok mást szeretni mint téged. — És miért kellett e szeretettel oly soká késni, — szólt Móric, — holott én téged oly végtelenül szerettelek ? — Nem az én hibám ez. — Egyszerre ébredt az föl: mikor már nem voltál többé körömben, akkor értettem meg szerelmedet s akkor kezdtem érezni, hogy nővé lettem. — Hát eddig nem az voltál ? — kérdé a fiatal ember a kíváncsiság kifejezésével. — Nem, — viszontá Marie, — oly leány voltam, kit nem kormányoztam és a ki engem oda vezetett, ahová akart. Ez a leány eltűnt s én most érzem, hogy tied vagyok. Oh, mily boldog vagyok, hogy láthatlak. Ha te elutaztál volna, meghaltam volna. — Marie, — szólt Móric a szenvedély elragadtatásával — most, midőn újra találkoztunk, ne hagyjuk el többé egymást, meneküljünk együtt. A marquise szomorúan bontakozott ki az ifjú karjai közül. — Egykor ez megtörténhetett, de ma lehetetlenség volna. Nem vagyok többé az a nő, ki el tudja hagyni kedvesét férjéért s férjét kedveséért. Én nem a régi önző, csak szeszélyesnek élő nő vagyok többé. Oly nő vagyok immár, ki szerette megszűnni engem szeretni, és én halálig terjedő szerelmet óhajtok. — Halálig ? — ismétlé a fiatal ember, kit meglepett az a hang, melylyel a fiatal asszony az utóbbi szavakat mondta: — Bizonynyal. Hiszen tudod, mennyire ösztömeszett. Tanulmány-készletem megnyerte tetszését; a tragoedia terve, melyet magammal vittem, sehogy sem volt ínyére mig szándékomat, melyet előtte kifejtettem, rendkívüli módon helyeselte. Pályázni akartam az akadémia költői díjáért. — A kitűzött tárgy: a könyvnyomtatás feltalálása egy kissé komoly ugyan, de legalább nincsen elcsépelve. Azután meg az is buzdít a pályázatra, hogy a pályadíj elnyerése esetén egy kötelékkel ismét több lesz köztem és atyám között... — Igaza van, pályázzék! — felelt gyorsan. Én is akadémiai pályázással kezdtem egykor. — És nem nyerte el a pályadíjat. . .tettem hozzá nevetve. — Nem és pedig méltán. Ez a tárgy volt kitűzve : a tanulmány előnyei. Az a bohó ötletem támadt, hogy Jean-Jaques példájára egy paradoxont csinálok ... és egy gunyoros költői levélben magát a tanulmányt támadtam meg! — E levél minden sora kedves, mind megannyi közmondássá lett! — Ismeri ön ? — Idézhetek is belőle, például ezt a sort: — Az ostobák Ádám óta nagy többségben vannak ! Jós sohasem voltam képes megérteni, hogy miért nem nyerte el a díjat. — Oh, heves harc folyt bírálóim között! Lemercier mellettem küzdött. De azt vetették szememre, hogy kevés tisztelettel viseltettem a tudós társaság iránt, a midőn nem vettem komolyan a tárgyat és Lebrun Péter művének ítélték a jutalmat, amely ma — általában véve — nagyobb becsű, mint az enyém. Ne kövesse példámat, ne támadja meg a könyvnyomtatást és látogassa meg Lemerciert; látogassa meg három okból: barátja volt az ön atyjának, szívesen emészsze meg őket, amennyire csak teheti. De különösen nagy prózaíróinkat ajánlom önnek. A próza a költészet dajkája. Végre, hogy egy szóval mindent megmondjak: mentői behatóbban tanulmányozzon másokat, hogy a maga saját egyéniségét mentői világosabban fölismerhesse. Tehát egy év múlva ! Sok év lefolyt már a beszélgetés óta és mennél jobban megöregedtem, annál jobban érzem, hogy minő mély és nagy igazság rejlik e szavakban. Mentöl behatóbban tanulmányozzon másokat, hogy a maga saját egyéniségét mentöl világosabban fölismerhesse ! Paradoxonnak látszik ez a tanács, pedig nagy költői igazság van benne. Volt idő, midőn ez volt a vezérelv és nem minden alap nélkül. »Hogy egyéniségünket kifejtsük, önmagunkba kell elmélyednünk ? De ma már, midőn ez a csendes elmélyedés alig lehetséges többé; midőn minden elvan, hogy úgy mondjam: minden elrabol bennünket önmagunktól; midőn a környező eszmék a pórusokon is beveszik magukat szívünkbe és a fejünkbe; midőn a tudományos felolvasások, hírlapok, folyóiratok, könyvek, kiállítások, a sok társalgás és utazás állandóan a legellentétesebb vélekedéseket keltik fel bennünk, ma már az egyéniség a maga érintetlen természetességében meg nem maradhat többé. A magunk felismerésére, a másokkal való érintkezés, a másokkal való összehasonlítás vezet a legbiztosabban. Ha azt akarjuk, hogy senkit se utánozzunk, mindenkit tanulmányoznunk kell. A szakadatlan érintkezés a különböző mesterekkel, a vak előszeretet helyébe az okos lelkesedést ülteti belénk és a rokonszenv vagy az ellenszenv által, melyet bennünk felkelt, arca tanít meg, hogy mi vagyunk és mi lehetünk. Az ember az, amit szeret. A fügelme kivételt képezhet e szabályok alól, de a tehetség nem mellőzheti azokat, is E bölcs szavaknak másik érdeme a szigorú őszinteségben rejlik. Régen lett már ama jeleseink korszaka, akik a legelső, fizelegni tudó iskolás gyermeknek költői diplomát adtak és bámultatták őket, csakhogy maguknak bálálókat szerezzenek! Felette nehéz szerepe van a kölőnek, akitől tanácsot kérnek. Az őszinteség nagy kockázattal jár. Lamartine rendesen roppant nagyítással bújt ki a felelősség alól. Olyan dicséretekké halmozta el az illetőt, hogy azt maga sem hihette el. Beranger őszinte volt. De mégis láttam egyszer, hogy minő szellemdúsan gúnyolt ki egy unalmas lifiút, akit nyilatkozatai szüntelen elkedvetlenítettk. Alig vette Beranger a kéziratot kezébe, a nélkül hogy elolvasta volna, igy szólt a szerzőhöz: — Elbűvölő szép! ! — De hisz Beranger úr, még nem is olvasta! — Ezt nem, de olvastat a többit és ismerem önt! Bizonyos vagyok benne , hogy olyan mint a többi ! — Szíveskedjék mégis átcvasni, egy hét múlva eljövök a feleletért. — Felesleges! Egy hét múlva is csak azt mondanám, amit ma : elbűvölő szék ! Vigye tehát vissza és ne is hozzon többet hozzám.itt kinek olyan személyes értéke van, mint önnel és a ki olyan hasonlíthatatlan verseket ir... az ne írjon senkitől sem tanácsot, nehogy eredetiségét meghamisítsa. — Ah, kedves mester! Öl túlhalmoz... És sugárzó arccal távozott. Delavigne Kázmér tanácai nem vesztek kárba rám nézve; egy év alatt lefordittam Eschyles Agamemnonját és Shakespeare Roseo és Júliáját; végig olvastam, kezemben trónnal próa-irodalmunk remek- s műveit és a határidő leteltével meglátogattam a nagy