Fővárosi Lapok 1886. október (272-302. szám)

1886-10-18 / 289. szám

Hétfő, 1886. október 18. 289. szám. Huszon­harmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félívre ...............................3 írt .n ngyedévre............................4 írt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfiz­etések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Modern emberbarát. (Beszély.) Vértesi Gyulától. (Folytatás.) Mikor a kis menyecske meglátja, alig bir el­nyomni egy mosolyt. Rigó Imre csak úgy gyönyörködik szép kis fe­leségében. Maga is rég látta ilyen szépnek. Hiába, sokat tesz az, mikor egy asszony azzal az elhatározással kezd öltözni, hogy ma szép akar lenni. Hogyne, mikor egy ilyen nagy úr vendége van. Mosolygó kis piros ajka, ragyogó szeme, fehér homlokára kacéran odasimuló apró göndör fürtöi, mintha mind azt mondogatnák : van-e szebb a mi ked­ves kis­gazdánknál ? Rigó Imre e percben is letenné rá a hitet, hogy nincs; Kait­er pedig műértő szemekkel vizsgálgatja a szép teremtés hajlékony, könnyű termetét, hófehér nyakát i­s magában számlálgatja, hogy mennyi ál­dozatot érdemes hozni ezért a h­armánt jószágért ? S arra a meggyőződésre jut, hogy nagyon sokat. No de sebaj, a »Kali és Társa« cég bívja. Etelka megmutogatja azután vendégének a kis virágos kertet, az árnyas lúgost, az Imre kedves pi­henő­helyét, s a rózsafákat, melyeket ő ojtott be; az­után bemennek a szobába, s Etelka nem győzi eléggé bizonyítgatni, hogy milyen pompásan megférnek ebben a két szobában. Kait úr mindent nagyszerűnek, remeknek talál, de magában nem mulasztja el megjegyezni, hogy kár a szép asszonyért, hogy ilyen unalmas libácska, és hogy talán a két szobának sem ártana, ha valamivel nagyobbacskák lennének. D­e azért ebéd alatti toasztjában Kait úr ezt az egész lakást paradicsomnak nevezi, s Etelkát benne Évának. A kis menyecskén meglátszik a pezsgő hatása. Arca egészen ki van pirulva s a szeme csak úgy ra­gyog. Nevetve szakítja félbe Kait urat. — De hiszen lettem volna csak Éva, bizony nem eszem abból az elátkozott fa gyümölcséből. Kait ur megengedi, hogy hát nem volt Éva, hát valamelyik angyal volt. Ebbe azután bele­nyugszik Etelka. Ebéd után Kait ur sétát indítványoz. A kis menyecske eleintén szabadkozik s úgy veszi észre Kait ur, hogy azért, mert a rajta lévő, különben elég tisztességes ruhában restel kimenni, s másik aligha van. — Ez biztató jel, — gondolja magában Kait ur, — tehát hiú. Ez a véleménye azután még jobban megerősödik később, mikor látja, hogy a szép asszony milyen epedő tekintettel nézegeti a fényes kirakatokat, a csillogó ékszereket, a divatos finom ruhakelméket. Este mikor haza mennek, alig is bírja Rigó Imre megvigasztalni az ő elszomorodott kis feleségét, a­ki azt panaszolja, hogy ma is úgy nézett ki, mint egy szolgáló. De mikor azután a szerető férj keblére vonja a zokogó asszonyt, s nevetve csókolgatja a kis panaszos ajkakat, egyszerre megszakad a sírás : — Te csúnya ember, miért is szeretlek én úgy tégedet. Kait­er pedig odahaza nyugtalan hánykolódva puha párnái között, épen arról gondolkozik, hogy azzal a finom ruhával-e, vagy avval a smaragd ék­szerrel, debuttirozzon a szép asszonynál ? III. Abban a kis külvárosi lakásban azóta gyakran megfordult Kait úr. Eleintén mindég a férj társasá­gában jött, lassanként azután »egyedül is bátorkodott tiszteletet tenni, remélve, hogy Etelka nagyság­át úgy tekinti, mint a családhoz tartozót, s vele szemben nem mindenben alkalmazkodik a rideg etiquette szabályaihoz.« Nem, Etelka egyáltalában nem ragaszkodik. Sőt sokszor annyira bizalmas Kait úrhoz, hogy Kait úr ilyenkor természetes naivságát félreérti, s boldog gondolatokba ringatja magát; míg a következő perc­ben azután az asszonyka nem tesz megint valami olyan együgyű ártatlan lélekről tanúskodó megjegy­zést, hogy Kait úr bosszúsan gondolja magában: erre a falusi libára kár vesztegetni az idejét. És a pénzét. Mert azok a drága ékszerek, a­melyekkel Kait úr olykor-olykor meglepi a szép asszonyt, az a sok színházi jegy, a­mit elküldöz nekik, az mind tisztes­séges összegbe kerül. És az eredmény ? Az, hogy az asszonyka örül az ékszereknek, kacéran felaggatja magára, s nem győzi eléggé kö­­szöngetni. Azután egész délutánokat elülnek a kert­ben, mialatt Etelka a férje élete történetével mulat­tatja Kati urat, s lelkesedve beszéli el, hogy az milyen derék, becsületes, szeretetreméltó ember. — Nagyon szereti a férjét ? — Kimondhatatlanul! Az ördögbe, ez elég röviden volt definiálva, gondolja magában Kait úr. De hát utóvégre is azért járjon ő oda, hogy hallgassa annak a szép asszonynak az unalmas tré­­cselését, a férjéről meg az apjáról, hogy az is, meg ez is milyen okos, milyen becsületes ember volt ? Azért vitte az fel az írnokságig, ez meg valami rongyos falusi kántorságig. Csak volna abban az asszonyban egy mákszem­­nyi cll­, egy kis életrevalóság! De kétségbeejtőleg együgyü. Kait úr el is határozta már sokszor magában, hogy feléje sem megy annak az asszonynak. De mikor olyan nagyon szép! Sokszor azután ahhoz a gyógymódhoz akarna folyamodni, hogy elhiteti magával: az az asszony nem is olyan nagyon szép. Keres benne mindenféle hibát. De egyszer a mogorva társ úr ezzel is lefőzte, mert mikor előtte is gáncsolgatni kezdte, az holmi aesopusi mesét kezdett el citálni a rókáról meg a savanyu szöllőről, Szent Terézia tiszteletére. (A búcsú.) (S. J.) Se vége, se hossza a panasznak. Sopánkodik ur és szolga, gazdag és szegény, tudós, művész, iparos, kereskedő, szóval mindenki. Senki sincs megelégedve a világ folyásával. Egyiknek ez, a másiknak az nem tetszik. »Rosz világ, gonosz világ!« — hangzik minduntalan. »Nincs jövedelem, az üzlet pang, ma­holnap tönkre jutunk!« — sóhajtanak a kereskedők. »Nem lehet megélni!« — sopánkodik a nép. Mindenki panaszkodik s mégis — csodálatos! — mindenki mulat, csak egy kis alkalom kínál­kozzék. Igazán furcsa természettel van megáldva ez a fővárosi nép. Egész héten át kesereg, szidja ezt a »cudar világ«-ot, de ha elérkezik a vasárnap délután, a világ legboldogabb népének érzi magát. Ünnepi ruhába öltözik, máskor fanyar ajka mosolyra nyílik, szeme csillog s mulat, ahogy csak mulatni lehet. Hát még ha nagy ünnepet jelent a kalendárium! No ak­kor a koldusgyerek is kalácsot eszik, a legszegé­nyebb is összekuporgatja ez alkalomra pénzét, in­kább napokon át nem eszik egyebet kenyérnél, csak­hogy mikor fölvirrad az ünnep napja, legyen mivel ünnepelni. Ilyen »nagy« ünnep a búcsú is, a régi svábos nyelvjárással: a »kiritág.« Már napokkal azelőtt élénk a hangulat a Terézvárosban, mert e városrész »kiritág«-ja a leg­élénkebb. A mézesbábosok nyakra-főre készítik a mézes sziveket, rengeteg alakban tükörrel s cifra versecskékkel díszítve ; jól tudják, hogy a­hány sze­relmes mesterlegény van Magyarország fővárosában, mind mézes kalácsból készült szívvel lepi meg e na­pon imádottját. A többi élelmes emberek sem tétlenek. A »Kirszág« áldás teljes nap szokott lenni. Csak be­szélni kell tudni a nép nyelvén. A Terézia napját követő vasárnapon van a búcsú. A nagymező-utcai templom egész nap telve van ájtatoskodókkal, jönnek-mennek a hívők, de a tulajdonképeni búcsú ott künn a Terézváros utcáin folyik le. Főszínhelye a nagymező-utca. Hogy teljesen jó időben milyen ez a búcsú, el­beszélem. Méltóztassanak csak követni, elvezetem a nagymező-utcára önöket. De azt előre kijelentem, hogy nem fog egészen simán menni a dolog; oldalba és hátba lökés, lyúkszemtaposás s ezekhez hasonló kellemetlenségek elszenvedésére készeknek kell len­nünk. Persze nem leszünk kötelesek adósak maradni. Szemet szemért, fogat fogért, oldallökést oldallö­késért. Tehát előre! Seregeknek ura, mily embertömeg! Az egész Terézváros talpon van. A Király­ utca elejétől egész a városligeti fasorig sürög-forog a nép. Lépten-nyomon mézes-bábos sátrak és panorámák. Hála az ég urának, itt vagyunk már a nagy­mező-utca sarkán. Jaj, de hiszen itt megsiketülünk. »Csak három krajcár a legújabb, legszebb, leg­­bámulatraméltóbb lapda!« »Tessék venni szép Csi­­csónét!« »Ide, ide, itt van a jó mézeskalács!« »Hohó, holla, hohó, jó füge, nagyszerű füge, négy krajcár egy méter mázsa füge.« »Trallala, trallala, bum, bum, 5 krajcár a belépti dij !« s a jó ég tudja, még mi minden hangzik siketben össze-vissza. E mellett síp, dob, füttyszó vegyül a zajba, oly pokoli zsivaj köze­pett vagyunk, melyhez képest a Wagner zenéje bölcsődal. Menekülnénk, de nem lehet. Egyre bel­jebb sodor bennünket a népár. Most már akarva, nem akarva, néznünk kell a búcsú tarka képét. Legelőször is a mézesbábosok sátrai tűnnek szemünkbe. A nép ostrommal veszi körül. A papa óriási lovas huszárt vásárol pici fiának, ki egyik ke­zében már egy hatalmas mézes kardot villogtat s megvetően néz a kis húga karján nyugvó mézes bá­bura. Bábu és kard! Mily különbség! Ah, dicső az a lovas huszár, ha kalácsból készült is. Vérvörös arccal veszi át Panni is imádójától, a kifent bajszú »frajter«-től, a most vásárolt édes szi­vet, pirulva olvassa a rápingált, szerelemtől duzzadó verset, szentül hiszi, hogy az ő drága frajterja szivé­be is ezek az örök hűségről, lángoló szerelemről tanúskodó sorok vannak beírva. De ime jó velek szemben a szomszédok Zsuzsija. A »bű fzátter« — úgy látszik — ismeri a leányzót, mert mosolygó pillantást vet reá, a­mit Panni észrevevén, olyan hatalmasan megcsípi karját, hogy elmegy a kedve min­den mosolygástól. — Panni! — Lajcsi! — Mi lett ? — Láttam. — Mit? — A szemed járását. — Ugyan eredj ! — Azt mondom: vigyázz magadra. Mert bi­zony. . . Panni nem fejezte ki gondolatát, hanem olyan pillantást vetett imádójára, hogy az, minden hősies­sége dacára, jónak látta egy forró kézszorítással bé­­kíteni ki féltékenykedő barátnőjét. A szerelmes pár elsiet, hogy helyet adjon másnak. Együtt van az egész »wurstl-práter«. A város­liget ismert alakjai e napon a nagymező-utcán állí­tották fel sátraikat. A templomtól balra találjuk a jövendőmondó asszonyt, az ő mindentudó kis ördögé­vel. Nagyon szerény teremtés, csak öt krajcárt kér s e kis összegért elmondja magyar, német, tót és cseh nyelven a hozzáfordulónak múltját, jele­nét, megjósolja a jövőjét, sőt arcképpel is szolgál, mely a jövendőbeli hitves­társat tünteti fel. Csalha­tatlan nyerőszámokkal is megajándékozza a kiván­csit. Hát lehet-e ennél többet kívánni ? Csak öt kraj­cárt kér ezért a szegény kis ördög. Uraim és höl­gyeim fessenek, tessenek szerencsét próbálni! Örömzaj tölti be a léget. Egy pajkos suhanc szétmetszette a színes léggömböcskéket összetartó zsinórt s a léggömbök ott fenn szállnak a magasban.

Next