Fővárosi Lapok 1886. október (272-302. szám)

1886-10-23 / 294. szám

Szombat, 1886. október 23. 294. szám. Huszonharmadik évfolyam. Félévre....................................8 frt. Negyedévre ...... . frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Vadak közt. (Elbeszélés.) Írta Karczag Vilmos. (Folytatás.) A rőthaja szólt: — Van itt valaki ? A szobagazda felelt : — Mit akar, kit keres ? A külső hang: — Kerekes Jánosnak szeretnék egy-két szót szólani, h­a itt van. Kerekes figyelni kezdett és felállt. A szobagazda szólt hozzá: — Eredj ecsém! Beszélni akarnak veled. Oda állj szorosan az ablak alá. Oszt lassan feleli, hogy az őr az ajtó előtt meg ne hallja a szavadat. Kerekes szót fogadott: — Itt vagyok. Ki szólít ? — Én, az asszonyságtól hozok üzenetet. — Ki az az én ? — Sós Gábor vagyok, a harmadik szomszéd. Arra kért a felesége, jönnék el egy üzenettel. — Hogy van a feleségem ? — Jobban van. — Fekszik-e még ? — Lábbadozik, holnap már tán föl is kelhet. Kerekes majd elszédül az örömtől, a falhoz tá­maszkodik. — Mit üzent ? — Mindjárt felelek. Erre jönnek, várjon , visz­­szajövök. Az öreg szobagazda, meg a többi rab majd megpukkadtak a pokróc alatt nevettükben. Kerekes visszafojtott lélekzettel várta, míg a bangót ismét meghallhatja. — Itt vagyok. Hallja ? — Hallom. — Hát azt üzente a felesége, hogy sohase bú­suljon ő miatta. — Szeret ? megbocsát ? — Egyre csak magára gondol. Szereti. Hitvesi­t hűséggel várja haza. Holnap délbe ő fog egy kis magafőzte ebédet küldeni. A­mit itt adnak, akár el is ajándékozhatja másnak. Na, az Isten áldja meg! — Csak egy szóra még! — No? — Eljön holnap megint ? — Eljövök. Az örömtől reszkető léptekkel siet vissza fek­helyére Kerekes. Oh hiszen nem is olyan dohos, penészes itt a levegő, mint ő gondolta: talán aludni is lehet, és ezek az emberek se mind gonosz lelküek, mert milyen szépen, zavartalanul kihagyták őt beszélni. Bizony­nyal nekik is van szivök. Átérzik azt az édes érzést, melylyel a szív megtelik, ha szeretteiről jó hirt hallhat. Szereti, megbocsát neki. Lesz hát egy vigasz­taló gondolata a hosszú fél esztendőn át. És hírt fog hallani róla sokszor... .holnap is, jaj csak reggel lenne már! A nagy öröm ép úgy nem engedi aludni az em­bert, mint a nagy fájdalom. Mikor az első napsugár beköszöntött,­­lám teg­nap ezt se vette észre, a sötét helyre, már felkelt, jó kedvvel ugrott fel: — Ez a nap is hosszú lesz. Tán még hosszabb, mint a tegnapi. De se baj. Üzenetet kapok tőled kis feleségem. III. Igazán, ma nem olyan ijesztő, rideg, komor ez a börtönszoba. Kerekes lázas léptekkel jár benne fel és alá ; a kőpadlózat ma nem olyan kísérteties kon­­gással adja vissza a hangokat; a magas ablak pár­kányzatán egy veréb tollászkodik és csiripel ; a nap­sugár mindenféle árnyékot rajzol a padlóra. Magát is meglátja, megáll és elnézegeti, mint otthon szokta, mikor holdvilágos estén kis feleségével kiültek a ház elé a padkára és tréfálgatva rajzolták a homokba kettőjük árnyékát »Ni, a te nagy mamlasz fejed«, — szólt hamisan Erzsiké.. .Merengve néz egy szögletbe oda képzeli a »verkzeig« padot, felette egy állvány, sok kalapács, véső, fúró és más szerszámok ; a padon­­ a sok rozsdás lakat hever, félig kész kulcs. (A folyosón a börtönör megcsörrenti kulcsait.) Most jó haza az inas a generális­ kulcsokkal, valahol egy zárat nyitott fel. Összeszidja, hogy hol töltötte az időt olyan sokáig. A fiú pityeregni kezd. Bejön az asszony, az ő szép kis felesége. Egy nagy karéj kenyeret ad az inas piszkos fekete markába : »Nesze a fzüstök.« Kimenet utána lopózik a feleségének, átkarolja hirtelen és megcsó­kolja gömbölyű arcát. Erzsike duzzogva törülgeti kötőjével ajkait: »Jaj, már megint olyan utálatos piszkos vagy!« Folyómunka tovább, délig! »Klipp, klopp, klipp, klopp!« A fúvónak majd kiszakad a tüdeje, úgy dolgozik és a szikra csak úgy pattogzik min­denfelé. Csak dél volna már — aztán este! Délben türelmetlenül, izgatottan várja az ő kis felesége főztét. Az ebédjét elajándékozza. A rabok roppant jól mulattak vad tréfájuk felett s bele röhög­nek a leveses csajkájukba: — Na, ezt a szamarat jól rászedtük. Elmúlik dél, elmúlik egy óra, két óra, az ő ebédjét nem hozzák. Mindenféle rossz sejtelem kezdi borzongatni. A szoba­gazda megvigasztalja, hogy bizonyosan nem engedték beadni az ételt, oszt az a nagy torkú őr­mester falta fel. És hozzá­teszi: — Egyébiránt majd megtudjuk estére! Igen, igen estére. Törődik is ő az ebéddel, csak­hogy estére megint hírt hallhat a feleségéről. És a meggyötört ember estére megint játéktár­gya lett az embertelen komédiának. A rőt hajú beszél a pad alatt. — Kerekes János! Alig tudja visszatartani magát Kerekes, hogy lassan szóljon. A féktelen prémnek nagy hangja van, olyan mint a tengernek, ha keblében vihar csapong és hulláma locscsanva verődik a partokhoz. Nem le­het azt fékezni. — Itt vagyok. A szoba­gazda oda szól hozzá: — Suttogva beszélj, ecsém! „Germinal.“ (Zola Emil: Germinal. Regény két kötetben. Fordította Ador­ján Sándor. Budapest, Révai testvérek kiadása.) Germinal: a tavasz. Minek tavaszát tünteti fel, vagy legalább jósolgatja Zola ez újabb regényében ? Egy veszedelmes, széles körben elharapódzott s kár­­hoztatásnál egyébre nem méltó új tanét, a radikális szocializmusét. E tan a munkásnép érdekeinek örve alatt hadat üzen a tőkének, vagyonközösséget hirdet s olyféle társadalmi rendszert akar létesíteni, minőt például az »Ember tragédiájá«-nak falanszter jelene­téből ismerünk. »Egész nagy fekete sereg, bosszú után lihegő férfiak tömege (bányászok) képezik oda lent a csirát, mely a jövő századra kibúvik a földből (Germinal) s aratása meg fogja reszkettetni a világot.« Ezek a regény végső szavai. Itt s számos más helyen Zola Emil határozottan kijelenti, hogy el kell jönni a kornak, midőn a nép, a munkás elem diadalát üli s a szocializmus eszméje megvalósul. Íme egy nagy író nagy megtévelyedése, az örö­kösen salakban kutató szellem elvakulása. Annyit foglalkozott a gyárak, bányák, pinceodúk lakóinak legalantasabb rétegével; ezek nyomorának, elaljaso­­dásának festésébe már annyira belelovalta magát, hogy a sok költött nyomor, undorító romlottság önkény­telen a szocializmus gondolatára vezette. Fellázadtak humánus érzelmei, meggyőződéssé érlelték benne, hogy a testet-lelket ölő sanyarúság, melyet regényei­ben megirván, maga is szellemileg átélt s ez átélés alatt az egész munkásosztályra általánosított, hogy ez nem tarthat örökké igy, ennek meg kell változnia; a munkásnép, az erő, előbb-utóbb harcot kezd a ha­talommal s el fogja azt irgalmatlanul söpörni, nem hagyva a régi társadalomból követ kövön. Ez az első percre oly természetesnek, helyesnek látszó felfogás a lehető legnagyobb csalódáson alap­szik s csak olyanok bukkannak rá, kik egyre megálla­pított tendenciával vizsgálják a munkások viszonyát társadalmunk egyéb osztályaihoz ; hogy Zolának kü­lönben oly világos és józan szelleme is rátévelyedett, azt működése fent említett egyoldalúságának tulaj­doníthatjuk. Sem tér, sem valami hálás alkalom nincs arra, hogy itt a szocializmus tanainak cáfolgatásába bocsátkozhatnánk, csak arra a régi, ismert érvre szo­rítkozunk, mely némi machiavellizmusától eltekintve, fején találja a szeget. E szerint a szocialisztikus tár­sadalmi rendszer már csak azért sem valósulhat meg, mert mindenekelőtt műveltséget, teljes felvilágosult­­ságot tételez fel, (a­mit pedig a Zola által festett néposztály aligha fog egyhamar elérni), mert az e nélkül fellázadt tömeg egy-két vezéremberétől meg­fosztva, önkényt meghódol, még ha elérte a műveltség ama fokát, hol öntudatosan ítélve, változtat a társa­dalom rendjén, akkor sem fogja választani a szocia­­lisztikusat, mint az egyént leginkább korlátozót. Az a meggyőző hang, melylyel hamis tanát a regény hirdeti, könnyen tévútra vezeti az elfogulatlan vagy épen műveletlen olvasót. Tények bizonyítják ezt. Az újabban felmerült, nagyszabású, belga mun­kászavargások alkalmával a strikeolók legtöbbjénél megtalálták a »Germinal« egy-egy példányát. A könyv itt ugyanazt a szerepet játszotta, mint hőse, Etienne Lantier, a benne leírt lázadásban. Új és szent eszmék apostolaként jelenik meg, emleget sohasem létezett jogot, meg nem engedhető szabadságokat. A helyzetjavulást, fizetésfelemelést egyedül a strike által véli elérhetőnek. A jóhiszemű tömeg lépre megy s megszünteti a munkát. Fele elvész éhen, másik fele börtönbe kerül, vagy kénytelen még súlyosabb körül­mények között újra munkát vállalni, az izgató pedig bántatlan­­, ép bőrrel megy tovább. Az említett konkrét eset eléggé mutatja a regény e­szélyes hatását, mert az egyszerű, tanulat­lan népre nem hatnak a terjedelmes, komoly és száraz azuuianis uiuni­ai­, neui venzeueiines fviarx könyve, hanem annál veszedelmesebb az ilyen, mely észrevét­lenül lopja lelkükbe a tetszős és igaznak látszó tant. Csakugyan, mintha ez a könyv is a hírhedt »Rougon-Macquart«-ok egyik mételyhintő tagja lenne. Nemcsak külső hatása káros, de belső mivolta, egész lényege is gáncsolandó. Annyi benne az akaratlan démonizmus és a szellemszegénység, mint a nagy család bármelyik tagjában. Feltűnő hanyatlást mutat korábbi testvéreihez (az »Assomoir«-hoz s »Az élet örömé«-hez) képest. Nemcsak mint regény, mint szépirodalmi alkotás silányabb ezeknél, hiszen e szempontot Zola követendőnek tartja a »jövő regé­nyének« elméletéből, de mint tudományos alapon ké­szült, fiziológiai »éssai humaine« is messze mögöttük marad. Zola szigorúan tudományos alapon építette föl rendszerét. A­mi e rendszerben új és Zola eredeti gondolata, az a darwinisztikus véröröklési elmélet bevitele a tárgyalásba. A naturalisták szerint az em­ber jelleme, egyénisége két tényezőtől függ: egyike a születéssel nyert vér, ennek hajlamai és szenvedélyei, másik a környezet (milieu), melyben felnövekszik, vagy élete java részét tölti. Zola néhány ifjúkori munkája után (La confession de Claude«, »Madeleine Ferat«, »Théréze Raquin« sat.) óriási terv kidolgo­zásába fogott. Oly regénykört akart megírni Balzac »Comedie humaine«-jének mintájára, melyben a vér­öröklés tanát, annak kérlelhetetlen következetességét szándékozott feltüntetni, így kezdődött meg a »Rou­­gon-Macquart« regényciklus, melynek eddig tizenöt önálló része jelent meg; köztök »Germinal« az utolsó előtti, legújabb pedig a híres »L’oeuvre.« E regények címlapján a francia eredetiben mindig ott áll a rész neve fölött általános cím gya­nánt : »Les Rougon-Macquarts. Histoire naturelle et sociale d’une famille sous le second empire.« Teljes értelmét magyarul csak körülírással adhatjuk. Egy

Next