Fővárosi Lapok 1886. október (272-302. szám)
1886-10-23 / 294. szám
Szombat, 1886. október 23. 294. szám. Huszonharmadik évfolyam. Félévre....................................8 frt. Negyedévre ...... . frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Vadak közt. (Elbeszélés.) Írta Karczag Vilmos. (Folytatás.) A rőthaja szólt: — Van itt valaki ? A szobagazda felelt : — Mit akar, kit keres ? A külső hang: — Kerekes Jánosnak szeretnék egy-két szót szólani, ha itt van. Kerekes figyelni kezdett és felállt. A szobagazda szólt hozzá: — Eredj ecsém! Beszélni akarnak veled. Oda állj szorosan az ablak alá. Oszt lassan feleli, hogy az őr az ajtó előtt meg ne hallja a szavadat. Kerekes szót fogadott: — Itt vagyok. Ki szólít ? — Én, az asszonyságtól hozok üzenetet. — Ki az az én ? — Sós Gábor vagyok, a harmadik szomszéd. Arra kért a felesége, jönnék el egy üzenettel. — Hogy van a feleségem ? — Jobban van. — Fekszik-e még ? — Lábbadozik, holnap már tán föl is kelhet. Kerekes majd elszédül az örömtől, a falhoz támaszkodik. — Mit üzent ? — Mindjárt felelek. Erre jönnek, várjon , viszszajövök. Az öreg szobagazda, meg a többi rab majd megpukkadtak a pokróc alatt nevettükben. Kerekes visszafojtott lélekzettel várta, míg a bangót ismét meghallhatja. — Itt vagyok. Hallja ? — Hallom. — Hát azt üzente a felesége, hogy sohase búsuljon ő miatta. — Szeret ? megbocsát ? — Egyre csak magára gondol. Szereti. Hitvesit hűséggel várja haza. Holnap délbe ő fog egy kis magafőzte ebédet küldeni. Amit itt adnak, akár el is ajándékozhatja másnak. Na, az Isten áldja meg! — Csak egy szóra még! — No? — Eljön holnap megint ? — Eljövök. Az örömtől reszkető léptekkel siet vissza fekhelyére Kerekes. Oh hiszen nem is olyan dohos, penészes itt a levegő, mint ő gondolta: talán aludni is lehet, és ezek az emberek se mind gonosz lelküek, mert milyen szépen, zavartalanul kihagyták őt beszélni. Bizonynyal nekik is van szivök. Átérzik azt az édes érzést, melylyel a szív megtelik, ha szeretteiről jó hirt hallhat. Szereti, megbocsát neki. Lesz hát egy vigasztaló gondolata a hosszú fél esztendőn át. És hírt fog hallani róla sokszor... .holnap is, jaj csak reggel lenne már! A nagy öröm ép úgy nem engedi aludni az embert, mint a nagy fájdalom. Mikor az első napsugár beköszöntött,lám tegnap ezt se vette észre, a sötét helyre, már felkelt, jó kedvvel ugrott fel: — Ez a nap is hosszú lesz. Tán még hosszabb, mint a tegnapi. De se baj. Üzenetet kapok tőled kis feleségem. III. Igazán, ma nem olyan ijesztő, rideg, komor ez a börtönszoba. Kerekes lázas léptekkel jár benne fel és alá ; a kőpadlózat ma nem olyan kísérteties kongással adja vissza a hangokat; a magas ablak párkányzatán egy veréb tollászkodik és csiripel ; a napsugár mindenféle árnyékot rajzol a padlóra. Magát is meglátja, megáll és elnézegeti, mint otthon szokta, mikor holdvilágos estén kis feleségével kiültek a ház elé a padkára és tréfálgatva rajzolták a homokba kettőjük árnyékát »Ni, a te nagy mamlasz fejed«, — szólt hamisan Erzsiké.. .Merengve néz egy szögletbe oda képzeli a »verkzeig« padot, felette egy állvány, sok kalapács, véső, fúró és más szerszámok ; a padon a sok rozsdás lakat hever, félig kész kulcs. (A folyosón a börtönör megcsörrenti kulcsait.) Most jó haza az inas a generális kulcsokkal, valahol egy zárat nyitott fel. Összeszidja, hogy hol töltötte az időt olyan sokáig. A fiú pityeregni kezd. Bejön az asszony, az ő szép kis felesége. Egy nagy karéj kenyeret ad az inas piszkos fekete markába : »Nesze a fzüstök.« Kimenet utána lopózik a feleségének, átkarolja hirtelen és megcsókolja gömbölyű arcát. Erzsike duzzogva törülgeti kötőjével ajkait: »Jaj, már megint olyan utálatos piszkos vagy!« Folyómunka tovább, délig! »Klipp, klopp, klipp, klopp!« A fúvónak majd kiszakad a tüdeje, úgy dolgozik és a szikra csak úgy pattogzik mindenfelé. Csak dél volna már — aztán este! Délben türelmetlenül, izgatottan várja az ő kis felesége főztét. Az ebédjét elajándékozza. A rabok roppant jól mulattak vad tréfájuk felett s bele röhögnek a leveses csajkájukba: — Na, ezt a szamarat jól rászedtük. Elmúlik dél, elmúlik egy óra, két óra, az ő ebédjét nem hozzák. Mindenféle rossz sejtelem kezdi borzongatni. A szobagazda megvigasztalja, hogy bizonyosan nem engedték beadni az ételt, oszt az a nagy torkú őrmester falta fel. És hozzáteszi: — Egyébiránt majd megtudjuk estére! Igen, igen estére. Törődik is ő az ebéddel, csakhogy estére megint hírt hallhat a feleségéről. És a meggyötört ember estére megint játéktárgya lett az embertelen komédiának. A rőt hajú beszél a pad alatt. — Kerekes János! Alig tudja visszatartani magát Kerekes, hogy lassan szóljon. A féktelen prémnek nagy hangja van, olyan mint a tengernek, ha keblében vihar csapong és hulláma locscsanva verődik a partokhoz. Nem lehet azt fékezni. — Itt vagyok. A szobagazda oda szól hozzá: — Suttogva beszélj, ecsém! „Germinal.“ (Zola Emil: Germinal. Regény két kötetben. Fordította Adorján Sándor. Budapest, Révai testvérek kiadása.) Germinal: a tavasz. Minek tavaszát tünteti fel, vagy legalább jósolgatja Zola ez újabb regényében ? Egy veszedelmes, széles körben elharapódzott s kárhoztatásnál egyébre nem méltó új tanét, a radikális szocializmusét. E tan a munkásnép érdekeinek örve alatt hadat üzen a tőkének, vagyonközösséget hirdet s olyféle társadalmi rendszert akar létesíteni, minőt például az »Ember tragédiájá«-nak falanszter jelenetéből ismerünk. »Egész nagy fekete sereg, bosszú után lihegő férfiak tömege (bányászok) képezik oda lent a csirát, mely a jövő századra kibúvik a földből (Germinal) s aratása meg fogja reszkettetni a világot.« Ezek a regény végső szavai. Itt s számos más helyen Zola Emil határozottan kijelenti, hogy el kell jönni a kornak, midőn a nép, a munkás elem diadalát üli s a szocializmus eszméje megvalósul. Íme egy nagy író nagy megtévelyedése, az örökösen salakban kutató szellem elvakulása. Annyit foglalkozott a gyárak, bányák, pinceodúk lakóinak legalantasabb rétegével; ezek nyomorának, elaljasodásának festésébe már annyira belelovalta magát, hogy a sok költött nyomor, undorító romlottság önkénytelen a szocializmus gondolatára vezette. Fellázadtak humánus érzelmei, meggyőződéssé érlelték benne, hogy a testet-lelket ölő sanyarúság, melyet regényeiben megirván, maga is szellemileg átélt s ez átélés alatt az egész munkásosztályra általánosított, hogy ez nem tarthat örökké igy, ennek meg kell változnia; a munkásnép, az erő, előbb-utóbb harcot kezd a hatalommal s el fogja azt irgalmatlanul söpörni, nem hagyva a régi társadalomból követ kövön. Ez az első percre oly természetesnek, helyesnek látszó felfogás a lehető legnagyobb csalódáson alapszik s csak olyanok bukkannak rá, kik egyre megállapított tendenciával vizsgálják a munkások viszonyát társadalmunk egyéb osztályaihoz ; hogy Zolának különben oly világos és józan szelleme is rátévelyedett, azt működése fent említett egyoldalúságának tulajdoníthatjuk. Sem tér, sem valami hálás alkalom nincs arra, hogy itt a szocializmus tanainak cáfolgatásába bocsátkozhatnánk, csak arra a régi, ismert érvre szorítkozunk, mely némi machiavellizmusától eltekintve, fején találja a szeget. E szerint a szocialisztikus társadalmi rendszer már csak azért sem valósulhat meg, mert mindenekelőtt műveltséget, teljes felvilágosultságot tételez fel, (amit pedig a Zola által festett néposztály aligha fog egyhamar elérni), mert az e nélkül fellázadt tömeg egy-két vezéremberétől megfosztva, önkényt meghódol, még ha elérte a műveltség ama fokát, hol öntudatosan ítélve, változtat a társadalom rendjén, akkor sem fogja választani a szocialisztikusat, mint az egyént leginkább korlátozót. Az a meggyőző hang, melylyel hamis tanát a regény hirdeti, könnyen tévútra vezeti az elfogulatlan vagy épen műveletlen olvasót. Tények bizonyítják ezt. Az újabban felmerült, nagyszabású, belga munkászavargások alkalmával a strikeolók legtöbbjénél megtalálták a »Germinal« egy-egy példányát. A könyv itt ugyanazt a szerepet játszotta, mint hőse, Etienne Lantier, a benne leírt lázadásban. Új és szent eszmék apostolaként jelenik meg, emleget sohasem létezett jogot, meg nem engedhető szabadságokat. A helyzetjavulást, fizetésfelemelést egyedül a strike által véli elérhetőnek. A jóhiszemű tömeg lépre megy s megszünteti a munkát. Fele elvész éhen, másik fele börtönbe kerül, vagy kénytelen még súlyosabb körülmények között újra munkát vállalni, az izgató pedig bántatlan, ép bőrrel megy tovább. Az említett konkrét eset eléggé mutatja a regény eszélyes hatását, mert az egyszerű, tanulatlan népre nem hatnak a terjedelmes, komoly és száraz azuuianis uiuniai, neui venzeueiines fviarx könyve, hanem annál veszedelmesebb az ilyen, mely észrevétlenül lopja lelkükbe a tetszős és igaznak látszó tant. Csakugyan, mintha ez a könyv is a hírhedt »Rougon-Macquart«-ok egyik mételyhintő tagja lenne. Nemcsak külső hatása káros, de belső mivolta, egész lényege is gáncsolandó. Annyi benne az akaratlan démonizmus és a szellemszegénység, mint a nagy család bármelyik tagjában. Feltűnő hanyatlást mutat korábbi testvéreihez (az »Assomoir«-hoz s »Az élet örömé«-hez) képest. Nemcsak mint regény, mint szépirodalmi alkotás silányabb ezeknél, hiszen e szempontot Zola követendőnek tartja a »jövő regényének« elméletéből, de mint tudományos alapon készült, fiziológiai »éssai humaine« is messze mögöttük marad. Zola szigorúan tudományos alapon építette föl rendszerét. Ami e rendszerben új és Zola eredeti gondolata, az a darwinisztikus véröröklési elmélet bevitele a tárgyalásba. A naturalisták szerint az ember jelleme, egyénisége két tényezőtől függ: egyike a születéssel nyert vér, ennek hajlamai és szenvedélyei, másik a környezet (milieu), melyben felnövekszik, vagy élete java részét tölti. Zola néhány ifjúkori munkája után (La confession de Claude«, »Madeleine Ferat«, »Théréze Raquin« sat.) óriási terv kidolgozásába fogott. Oly regénykört akart megírni Balzac »Comedie humaine«-jének mintájára, melyben a véröröklés tanát, annak kérlelhetetlen következetességét szándékozott feltüntetni, így kezdődött meg a »Rougon-Macquart« regényciklus, melynek eddig tizenöt önálló része jelent meg; köztök »Germinal« az utolsó előtti, legújabb pedig a híres »L’oeuvre.« E regények címlapján a francia eredetiben mindig ott áll a rész neve fölött általános cím gyanánt : »Les Rougon-Macquarts. Histoire naturelle et sociale d’une famille sous le second empire.« Teljes értelmét magyarul csak körülírással adhatjuk. Egy