Fővárosi Lapok 1886. október (272-302. szám)
1886-10-10 / 281. szám
Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. ,2. I. emelet. Előfizetési dij: PPPIP Vasárnap, 1886. október 10. 281. szám. Huszonharmadik évfolyam. mtrrt.......................................8 frt. ■etyedévre............................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. n Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Műkedvelők prológja. *) E deszkákon műkedvelők vagyunk csak, És nem babér, nem hír után törünk ; Nem mesterekből, nem apostolokból. Szerény hivekből áll a mi körünk. De mint a hívek buzgó szeretettel Terjesztik az apostolok szavát, Úgy terjesztjük mi a nemest, a szépet, Úgy hat bennünket a művészetet. És jobb nekünk, hogy nem vagyunk művészek ! »Művész hazája széles e világ.« Bármerre megy, tündöklő idegen föld Mesgyéin is babérra, kincsre hág ; Akárhová megy koszorús fejével Egész világ lesz véde, támasza ; De fájna nékünk innen elszakadni, A mi világunk legyen a haza ! S bennünket nem bánt a művészek átka: Irigység, dölyf, egymást tipró vetely; Mi csak a színpad kellemét érezzük ; Szelíd tüzünk nem lángzó szenvedély, Mely másokat nemes hévségre gyújtván Túlságival magát emészti föl; Mi a sikerben osztozunk, minékünk A taps ajándék, ártatlan gyönyör. Jó kedvvel játszunk és a képzeletnek Szép alkotásin enyhülést lelünk ; Festett világunk az igazság tükre, Mig a való csalfán játszik velünk. S kiket a lét viszás küzdelme, gondja Egymástól elvon, más-más körbe vet: Itt egy érzésbe, egy eszmébe forrunk, És jelszavunk : barátság, szeretet. Álljon soká e nyájas, enyhe fészek, Honnan száműzve minden, a mi bánt, Hol túlszárnyalni egymást nem kívánjuk, Csak szárnyunkat próbáljuk egyaránt. E kis fészekben jöjünk össze gyakran, S künn a világ legyen mogorva bár : Itt játszszunk és csevegjünk, mint viharban A rejtekén dalolgató madár. Ábrányi Emil. *) Szavalja dr. Visontai Soma Gyöngyösön, az ottani műkedvelők estélyén, melyet tiz évi fennállásuk megünneplésére tartanak. Az őszi műtárlat, i. (Magyar szobrok. — Külföldi képek.) (II.) Kiállításainkban eddig a plasztikai művek mindig elenyésző kisebbségben szerepeltek a festvények mellett. Csak néha találkoztunk egy-egy jelentősebb szoborral, képmással vagy csoporttal, mely szerényen meghúzta magát a díszes folyosón, mert benn a termekben csak zavarta volna a képek hatását, mert hisz alkalmatlanabb, bántóbb háttér vagy szomszédság nincs, mint egy-egy fehér márvány- vagy gipsz-figura. Szobrászaink csak legújabban dolgoznak sűrűbben a mi szalonaink számára. Jó ideig a »Búsuló juhász«-on, Izsó Miklós e legjobb művén kívül, mely a külföldön is hamar elterjedt, alig volt más kályhavagy szoba-sarokdísz. Plasztikai művészeink rendesen az épületek homlokzatait látták el többé-kevésbbé sikerült alakokkal s ha alkalom volt rá, a monumentális iránynak siettek hódolni egy-egy pályavázlattal, mely Eötvöst, Petőfit, Deákot, vagy az aradi vértanukat lett volna hivatva dicsőiteni. Még szerencse, hogy a nemzeti múzeum számára megrendeltek egy csomó mellszobrot, különben kevés haladást tudnánk felmutatni a szerencsétlen Ferenczy István óta. Néhány év óta örvendetes fordulat állt be ezen a téren is. Kiss György egyetlen művével, az »Irgalmas szamaritánus«-sal, utána annyi derék szobrával kelte föl a közönség érdeklődését a plasztika iránt s a »Csirkefogó«-val, »Lókötő«-vel a genreszobrászat hivatott mivelőjének is mutatta magát. Utána s vele együtt aztán a többi fiatalabb művészek versenye indult meg s ma már oly lendületnek örvendhetünk, hogy a képzőművészeti társulat újonnan alapított két szobrászati pályadíját minden évben ki fogja adhatni. Az egyik díjat, (kétszázötven forint) közéletünk egy-egy kiváló alakjának mellszobrára tűzték ki; a másik (ötszáz forint) magyar népéleti genre-csoportnak jut. Azonkívül a társulat két nagy díjáért (hatszáz és négyszáz forint) szintén pályázhatnak szoborművek. A plasztikának kisebb műfajai ekkér hamar fejlődésnek indulhatnak nálunk, ahol a szalonokat nagyobbára idegen, rossz gipszöntvények éktelenítik, melyeknek a magyar szellemhez, a magyar kultúrához, a magyar közélethez semmi közük. Mint a pályaművek nagyobb részét általában, a versenyszobrokat is a második sorozatban fogjuk látni, de már a tárlat ez első felében is egész sora vonja magára a figyelmet. A díszes folyosón kizárólag Stroll Alajos uralkodik, ki nem kevesebb, mint tíz művet állított ki. Mindenekelőtt feltűnik a »Fandango« tánc allegóriája, mely azonban nem képzelt, sőt nagyon is ismert alak, az életből vette, mert reálisan hű képmása F. Hegyi Aranka asszonynak. A redoute nagy termét évek óta szobrokkal akarja díszíteni a főváros, még pedig az egyes nemzeti táncok jelképes alakjaival. Szerencsés ötlet az, hogy ez allegóriákhoz mintául egy-egy művésznő portraitját veszik a szobrászok s tudtunkkal épen a népszínház primadonnái részesülnek abban a kitüntetésben, hogy még életükben örökítteti meg őket a főváros, mégpedig legdíszesebb helyiségében. Mert Hegyi Aranka asszonyon kívül Blaha Lujza és Pálmai Ilka asszonyok is egy-egy tánc allegorikus alakját fogják képviselni. Strobl Alajos merész újítást kockáztatott, amikor színezve állita ki ez alakját. Élénk, kecses mozdulatot téve áll előttünk a táncosnő, spanyol jelmezben,kék harisnyában,rövid rózsaszínű szoknyában,fekete bársonymellényben, fátyollal fején s két kezében a castagnettet csattogtatva. Piros rózsa disziti a ruhát. A haj holló fekete, a szemek sötétek, az arcbőr kreol-szín. Nem lehet hatásosabb, festőibb alakot képzelnünk, mint e szobrot, melyen azonban távolról sem a szokatlan színezés, hanem a plasztikai felfogás, a mintázás bevégzettsége művészi. E kísérlettel fölvető Strobl Alajos a régóta vitatott kérdést: várjon türi-e a szobrászat a koloritot ? A hatás a mellett szól, hogy e pittoreszk képmások hamar divatosakká válhatnak. Az arc még hivebb F. Hegyi Aranka asszony egy szintén színezett mellszobrán. Rendkívül életteljesek Mészöly Géza, továbbá gróf Zichy Jenő és Trefort Ágoston miniszter portrait i. Deák Ferencnek a nemzeti múzeum számára készült bronzszobra pedig az ottani kis pantheonnak egyik ékessége lesz. Egyszerű és természethű Széchy Antal két márványmellszobra, mely Sachslehner Andrást és nejét ábrázolja. Különösen a női képmás felfogása jellemzetes. Szintoly találó, s jól mintázott Szász Gyula egy gipszöntésű portraitja, mely Freund Vilmos építészt tünteti föl. E művek azt mutatják, hogy a plasztikai arcképezés a magánosoknál is hódít. * A tárlat külföldi képei közül csak a javát emeljük ki. A nagy terem széles falának jó részét Chigot Jenő nagyméretű képe foglalja el, mely »Márius menekülésé« ábrázolja. Fiatal festőnek nagy becsvágygyal s nem mindennapi erővel alkotott kompozíciója ez, melynek összhatása igen szerencsés. A katalógus szerint háromezer frank az ára, amin valóban csodálkozunk, főkép ha a feliratot olvassuk, mely szerint a párisi »salon«-ban a »mention honorable« kitüntetésében részesült. Ez azt mutatja, hogy a nagy stílben festett képek Parisban sem nagyon kapósak. Magánember nem tudja elhelyezni a terjedelmes vásznat, s a közképtárak számára csak hírneves művésztől vásárol a kormány. Chigot festvényén széles bárkában ül Marius, hívei körében, kik aggódva nézik : vájjon siet-e a hajó, hogy Sulla zsoldosainak dárdavető távolából elmeneküljön. A hős római le- Rákhel története. (Beszély.) Irta Vereskövi. Most hatvan esztendeje annak, hogy az öreg Abris zsidó a tálunkba jött lakni. Furcsán történt az. Nekem még nagyapám beszélte, aki akkor ott szántogatott két csajfaszarvú tinócskáján a Déroldal alatt. Amint ott szántogat, egyszerre csak látja, hogy a Nagy-Bikk felől egy hórihorgas vén zsidó megy a falu felé. Ott ment végig az utcán , látták sokan. Nagy, görbe hátán alig tudta cipelni felrakott batyuját. Nem nézett sem erre, sem arra, csak haladt előre a nagy, veres szakállát és haját, mint egy zászlót, úgy lengette utána a hűvös őszi szél. De a zsidó nem csak maga volt. Utána tíz-húsz lépésnyire haladt egy kis copfos zsidógyerek. Össze volt szakadva az istenadtán a ruha, de különösen a cipője volt igen rongyos, úgy, hogy minden tizedik lépésre meg kellett állnia szegénynek, hogy kifitult, kiveresedett lábát beleillessze a madzaggal összetákolt kérges cipő rongyai közé. E miatt aztán az öregtől nagyon hátramaradt, és siralmasan kiabálta utána: — Tátikám ! édes tátikám ! De bizony az öreg nem hallgatott rá; hátra sem nézve, haladt lefelé a patak mentén ; a kőrisfák, a leszálló köd eltakarták, és nem is látták többé soha. Ki volt ? mi volt ? Honnan jött és hová ment ? — senki sem tudta megmondani. A kis fiú egészen a patak partjáig futott utána; itt lerogyott s lehajtva fejét, bús sirással keseregte : — Tátikám, édes tátikám ! Keserves sírására aztán Nyulasiné, meg Tekenős Mártonné nénémasszonyék meg nem állhatták, hogy le ne menjenek a kis fiúhoz. Kérdezgették, tudakolták a kis fiút, de bizony ő nem tudott mit mondani, hiszen olyan kicsiny volt még! Nénémasszonyék ott ápolták egy darabig s már arról tanácskoztak, hogy hova kellene éjszakára vinni az istenverte gyerekét, mikor az ereszbevert képü zsidó oda jött, s felvevén a kis gyermeket ölébe, hazavitte, s abba a nagy kémé-nyes pálinkaházba, mely még most is ott áll az utca végén. Itt növekedett fel Abris, bizony eleintén nagy nyomorúságban. Mert csak a falu bolondjának tartották , a gazdája is, a falu népe is csak ütötte, verte, ahogy az ilyen akadt gyermekkel szokták tenni. De később, mikor Abris legénynyé cseperedett, egészen másként lett minden. Gazdája, az ereszbevertképű zsidónak a leánya, a fekete Rebus, beleszeretett. Azt el is vette, s mikor az öreg meghalt, Ábris ült bele a pálinkaházba. Aztán kiárendálta a Köblösi úr birtokát, s most, — ahogy a falu népe mondja, — annyi a pénze, hogy megvehetné akár Pusztaszikszót. Minden pénzénél többet ért azonban az ő kis leánya, a szépséges Rákhel. Hogy az ótestamentumi Rákhel szép lehetett, azt megengedem, de hogy az Ábris zsidó Rákhelénél szebb lehetett volna még az is, azt már kötve hiszem. Nem én mondom, de mondta az egész környék. Miért járt az a sok szolgabíró, tisztartó, és valamennyi nadrágos ember volt akkor a környéken, az Abris zsidó korcsmájába ? Talán azért a rossz borért ? bizonynyal inkább a Rákhel szép szemeiért, göndör fekete hajáért és halovány szép arcáért. Mert mindig halovány volt az istenadta. Szuhai Palkóné nénémasszony mindig is tréfált vele, ha egy garasára cérnáért átszaladt hozzájuk. — Hej ! Rághely, Rághely ! Mindig olyan fehér maga, mint akit a sírból húztak ki. Nem is hiszem, hogy valami szívbeli fájdalma nem volna. Alighanem a váraljai zsidó Nácira cseppent be, mert mindig itt látom csavarogni. Nem ilyen halottképű volt maga kiskorában. Persze, hogy az ember pirosabb is szokott lenni, míg gyermek. Kivált az olyan, mint Rákhel, ki egész gyermekkorát ott töltötte el, a parasztgyerekekkel az utca porában, a Bikk halmai között, ibolyát, szarkafiút, turbulyát s kucsmagombát szedve sokszor késő estig, az öreg Ábris nagy bosszúságára, ki alig győzte rajta az összetépett ruhát esténként összevarratni.