Fővárosi Lapok 1886. november (303-331. szám)
1886-11-22 / 323. szám
Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. az. I. emelet. Előfizetési dij: Tttm......................ittt Kstyedévre...............................4 frt. «Pf ^ '* " ? " VW c Hétfő, 1886. november 22.___________ 323. szám. Huszonharmadik évfolyam. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. A szegény Janka. (Rajz.) Irta Fanghné Gyújtó Izabella. (Vége.) — Az isten szerelméért! — szóltam közbe — mit jelent mindez, mi történt ? — Hát azt, — felelt Ida — hogy amint kilépett a színpadra a Hunyadiak hódolatát fogadni, — mert megmondtam neki ezerszer, hogy hagyjon fel e hóbortos kísérletekkel, ne blamirozza magát, nevét, családját ... — De Ida kérlek, nem látod, hogy tűkön állok ? — Oh ne félj, elég korán lesz még hallanod. Tehát, amint énekelni kezdett — közbe legyen mondva, a félelem, a lámpaláz olyan gyámoltalanná tette, hogy alig tudott a lábain állni, soha még olyan szánalomraméltó királyt nem láttam... — De kérlek, mondj már valami lényegest, hiszen kínpadra feszítesz. — Na hát mondom hát na, ha olyan kiváncsi vagy reá. Hát kezdetben alig hallatszott a hangja, aztán kissé hangosabban folytatta, de hamisan és egyszerre egy magas hanggal olyan fixert vágott, hogy a színpad recsegett bele, a közönség közt zúgás, hahota támadt, mire ő felsége László király kereket oldott s a mint látom, teljes királyi díszben végig szaladt az utcán s meg sem állott hazáig; ezzel nemcsak a színpadon tette magát lehetetlenné, hanem világ csúfjává is lett. Aztán folyt tovább a gúny, szitok, ócsárlás ajkairól, hogy így megmondta, úgy megjósolta, mígnem lassan kint a fejem zúgni kezdett, a szavak összezavarodtak elmémben, erőm elhagyott és elvesztem eszméletemet.* Mikor magamhoz tértem, ott találtam magamat falun, leánykori szobámban. Minden úgy volt ott, mint ahogy annyi sok éven át állott, már már azt hittem, egy gonosz álom volt az egész múlt, amint rápillantva az Ida szigorú arcára, aki ott ült az ágyam mellett, mint valóság állt előttem egyszerre életem minden keserűsége. Kérdezősködésemre rövid, száraz feleleteket adott. — Légy csendesen. — Nincs már semmi baj.— Ne beszélj, nem szabad. — Ne kérdezz, úgy se felelek, míg egy kissé meg nem erősödőt. — Majd annak idején mindent meg fogsz tudni. Sóhajtva hunytam le szemeimet, éreztem, hogy zsarnokom lett újra, aki vaskezekkel intézi sorsomat. Mikor egészen jobban lettem, elmondta, hogy tönkre jutottam, az adósság meghaladta a vagyon értékét s ha ő nincs, hogy rendbe hozza a dolgot, oda lenne nemcsak az ősi birtok, de még a becsület is. Azt is tudtomra adta, hogy nekem most már semmim nincs, de ne féljek, mert amíg neki lesz, nem fogok szükséget látni, gondoskodik, hogy élethossziglan úri kényelemben élhessek mellette. Értettem mindent. Világos volt előttem jövő életem. — És Emil ? — kérdem halkan. — Amint megtudta, hogy semmid sincs, tovább állott, de hiszen azt előre lehetett tudni. Én rögtön megindítottam a válópert nevedben, de mivel mindketten katholikusok vagytok, végleges elválást, sajnos nem remélhetünk. És aztán kezdődött elől a régi élet. Vagyok ismét a Makart-bokréta egy száraz virágszála, dacára a pünkösdi királyságnak, melynek az én asszonyi voltom tekinthető, amelyet — kíméletből-e ? rosszakaratból-e ? — soha senki sem említ előttem. Ha valaha, úgy most igazán uralkodik Ida felettem, ha valaha, úgy most igazán rabszolgája vagyok, s a »szegény Janka« név soha jobban rám nem illett. Emilt soha se láttam többé. Mondják, hogy vagyona némi maradványaival falura vonult, kutyatenyésztésre adta magát és végkép felhagyott művészi törekvéseivel. Az idővel — nem hogy csökkenne — még fokozódik az Ida mozgékony, nyugtalan természete. Alig melegszünk meg egy vidéken, városban, sietünk tovább. S mivel Európát már egészen beutaztuk, legújabban Egyptomba s azután Amerikába készülünk, és így, ha isten még egy pár évig éltet, remélhető, hogy az egész világot beutazzuk. És mindenütt azt keresi, hol legtöbb az ember, legzajosabb az élet, ahol élvezni, mulatni lehet és vonszol magával engem, minél inkább látja, mennyire terhemre van. Hanem a gondviselés mégse hagyja el egészen, akik benne bíznak, a legelnyomottabbnak is ad a kezébe fegyvert, hogy védekezhessék. Nekem is van ilyen fegyverem, mégpedig nem egy, de kettő. Csekélyek ugyan, hatásuk csak olyan, mint a tüszulás, de hisz tűkkel is lehet, ha ölni nem is, de érzékenyen sérteni. Egyik fegyverem, hogy a mikor alá kell írni a nevünket s ő leírja: Cselényi Ida és más semmi sem, én merészen alá kanyarítom : Homodi Emilné;né, mert jogom van viselni e nevet, nem vagyok törvényesen elválasztva és nem is fogok, bár mindent elkövet, hogy rábírjon, nem. A másik fegyverem: könnyűségem. Ő ugyanis szörnyen elhízott, ami majdnem megfoghatatlan mozgékony életmódja mellett és nagyon elnehezedett; én, én megmaradtam karcsúnak, könnyűnek és repülök most is, mint a fecske. S nekem olyan elégtétel, ha mikor együtt járunk, (pedig sokat járunk, már csak féltében is, hogy jobban el ne hízzék, mindig járkálna) meg-megelőzhetem. Szinte hallom hangos lélekzését, amint velem lépést tartani igyekszik. Azt persze a hiúsága nem engedi, hogy lassúbb járásra szólítson fel. Mikor aztán veszem észre, hogy jól elmaradt mögöttem, megfordulok és csodálkozva szólok hátra: »Ugyan hol maradsz, Ida?« s nagylelkűen bevárom, míg ő pipacs vörösen, zihálva, pusztogva, mint egy gőzgép, utánam vonszolja magát. Őh a legyőzötteknek, az elnyomottaknak is megvannak a maguk apró diadalaik. Az utolsó. (K.) A múlt pénteken még ketten éltek a budai játékszín tagjai közül, kik 1837 nyarán átjöttek Pestre, hogy megalapítsák a fölépült nemzeti színház művészeti hírnevét. A férfi-tagok, kik közt egy Lendvay (az első,) egy Szentpéteri, egy Bartha, egy Megyery, egy Egressy volt, mind sokkal hamarabb tűntek el az élet színpadáról, mint az a két primadonna, kiknek egyike, a hősnő, most fekszik a ravatalon, másika pedig ez idő szerint könynyel áldozik emlékeinek. Ő maradt utolsónak, hogy bezárja majdan sorát ama híres színművészeti nemzedéknek, melyet már az ötvenes évek végén »régi gárdá«-nak nevezett el a közkegyelet. Az öreg Lendvayné, (lánynevén Hivatal Anikó), idősb Jókainénál, s három év óta neje volt már Lendvaynak, ama kor feledhetetlen színpadi hős szerelmesének s még több év óta a naiv szerepkör primadonnája akkor, midőn Jókainét, mint felnőtt leányt, először mutatták be a budai színpadon. De sokkal előbb is, az ötvenes évek második felében, harminc évvel ezelőtt vonult nyugalomba. De egykor együtt ragyogtak, nem mint vetélytársak, hanem mint különböző szakmák tüneményei. Az egyiket a »tragédia szemefényé«-nek nevezték el, a másikat a »naivitás múzsájá«-nak. Egyik arra volt hivatva, hogy a méltóságos pathosz, a hatalmas indulat, a mintaszerű magyar dikció mesternője legyen, a másik, hogy a játsziságot, szellemet képviselje. Amaz Lady Macbeth-nek, ez pedig Júliának született. Amennyire meg tudta döbbenteni amaz minden nézőjét, néha két-három szóval is, — például ha mint Czibak Margit azt dörgé: »Gritti Lajos, verjen meg az isten!« , és úgy elbájolt ez mindenkit, ha az erkélyről leszólt Rómeójához: »Jó éjt, jó éjt! Oly édes gyötrelem Az elválás ! Szeretnék szüntelen Jó éjszakát kívánni — reggelig !« Aki ma látja az agg színésznőt, alig képzeli el, micsoda bájt árasztott egykor a színpadról. De költők tanúskodnak a múltról. Petőfi 1843-diki költeményei közt van egy két versszakos: »Lené.« Ez ő neki szólt. Azt írja benne a költő, hogy oda adná húsz éves életének tavaszát, oda adna túlvilági üdvösségéből egy drága századot, ha a mindenható visszahozná a pillanatot, midőn e hölgy a szerelemnek első tüzére gyuladott: »Midőn ajkán a vallomásnak Első, szent hangja reszkete, S ott én legyek, kit csókra hí fel Édes kedves tekintete.« Garay János pedig úgy énekelt róla: »A szíven, e száz húrú hangszeren, Magas játékod mesterré teszen.« Frankenburg, a veterán korában elhunyt író, még győri gimnazista volt, midőn — mint »Őszinte vallomásai«-ban írja — rajongott az akkor ott játszó fiatal lányért. Később az »Athenaeum« nagyjainak: Vörösmartynak és Bajzának volt kritikai kedvence. Mind e költők, kritikusok, emlékírók rég nincsenek többé, de az, akiről lelkesedve írtak, és ma is, megaggva, de még mindig fris fogékonysággal, ki ha csak teheti, minden este eljár a nemzeti színház egy zártszékére s élvezi és bírálja az utána következett, nem tudjuk már hányadik nemzedék játékát. Elegen lehetnek, akik körülre ülnek, akik már nem is tudják, hogy ki és mi volt. Pedig ugyane házban, ezelőtt negyvenhárom évvel, (1843-ban), midőn e nő hosszas betegeskedés után megjelent színházi páholyában, az egész közönség zajosan tapsolt és éljenzett, így tüntették ki, amikor nem is játszott. Most, midőn egy Dicsőültet gyászolunk, jól énekli a költő: »Csak a Dicsőség leng a holt felett Fényben s babérral, mint éltében födte : Tapsoljatok és ne könnyezzetek ! Őt fölvevék a kegyes istenek, Kiben Janó szállt játszani a földre ! Jól énekli, mert Janó az Olymp királynője. A mi színházi Olympunkban a másik, az »utolsó«, a játszi Psyche volt. Vajha együtt maradtak volna élni legalább a jövő nyárig, hogy együtt éljék meg a nemzeti színház félszázados jubileumát! De 1887 augusztus 22-dikén annak, aki 1837 aug. 22-dikén, a megnyitó előadáson oly kitűnően játszotta Schenk »Belizár«-jában a hősnőt, már csak sírjára tehetünk koszorút. Emlék lesz már ő is csupán, mint többi nagy társa, kivéve az »utolsó «-t. Ez még köztünk maradt egy fényes korszak élő bizonyságául. A fogékony elevenségből, mely egykor játékát jellemezte, aggságában is sok megmaradt. Ma is nagyon hat rá a szép, az eszményi. Mikor az országos kiállítás volt, minden nap kiment nézni pompás tarkaságait. Rosszul esik neki az est, melyen nem láthat előadást. Érdekli minden új jelenség a színpadon és irodalomban. Olvas könyvet s lapot, s midőn hangzik a buzdítás az »Erdélyi közművelődési egylet «javára: elhozza hozzánk száz forintját, hogy küldjük alapítványul Kolozsvárra, ahol őt egykor szívesen fogadták. Ma, midőn egy nagy tragikai művésznő koporsójánál gyászolunk, ki az életben a »régi gárda« utolsó előtti élőjének maradt, rá kellett gondolni arra is, aki még mint utolsó él, hogy a jövő nyáron a nemzeti színház félszázados jubileumát az utódokkal ünnepelje. Az akkoriak közül nincs már több, csak ő.