Fővárosi Lapok 1886. november (303-331. szám)

1886-11-08 / 309. szám

Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: MA Hétfő, 1886. november 8._______________309. szám. Huszonharmad­ik évfolyam. Félévre.....................................8 frt. Negyedévre..........................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. A nagymama. (Jellemkép.) Elmondja egy Atyafi. (Folytatás.) — Ragyogó fantáziával ? Hát még mivel ? —• Igen bizony, lelkesül minden szépért, a ter­mészetért, a költészetért, szereti a zenét, maga is pompásan zongorázik! — Pompásan zongorázik ? — El voltam ragadtatva már az első pillanat­ban, a­mint megláttam, de szép lelkét ismerni, ér­teni, méltányolni csak később, otthonában tanultam meg. Különösen az utolsó évben. A legjobb férjet és atyát gyászolva, egészen visszavonulva éltek. Egy kis kör, néhány ismerősből, válogatott nagynénékből és nagybácsikból gyűlt össze a kis család körül; az volt szórakoztatójuk, vigasztalójuk. Leirhatlan boldog na­pok voltak ezek nagymama! Szapolczayné mindig na­gyon jól fogadott, Aranka is szíves volt hozzám. Már nem egyszer történt, hogy föl is olvasott egyet mást naplójából. — Neked a naplójából ? Ugyan ugye ? — Nem a nagymamának, hanem én nekem, — mondja Zoltán nevetve, de egyszerre úgy megijedt attól, a­miket mondott, hogy zavarában a szivarját a nagymama feje fölött dobja ki az ablakon. A nagymama mezőn néz rá, ő pedig elhalavá­­nyult arccal emelkedik föl fekhelyéről. Még soha életében ennyire nem ijedt meg. Még gyermekkorá­ban sem, mikor a nagymama gonosz csínyeiért meg­megbüntette. Nyugtalanul lépeget néhányszor föl s alá a szobában, félve pillant néhányszor a nagy­mama elkomolyult arcára, s halkan mondja : — Hanem annyit mondhatok, kedves nagy­mamám, hogy kiállhatatlan meleg van ebben a szo­bában. — Ha meleged van, menj ki a fris levegőre. Itt jobbat kapsz, mint a ti drága Pesteteken. Zoltán ki is megy a tornácra, onnét le a kertbe. Ott sok mindent elgondol. Egek, mi volt ez ? Mit cselekedett! Megharagí­totta a nagymamát, megharagította annyira, hogy az porolni sem tudott vele. Egy pillantás azokba a szik­rázó szemekbe, arra a haragtól kipirult arcra, azokra az erősen összeszorított ajkakra elég volt, hogy Zol­tán a legszebb álmokból a legsanyarúbb valóra ébredjen. A nagymama haragja soha, semmi körül­mény közt sem örvendetes dolog, de a jelen esetben valóban rémítőnek és rettenetesnek volt mondható. Hová lett egyszerre az ő körmönfont beszéde, híres eszélyessége és politikája, melylyel akaratát mindig érvényesíteni tudta, fenntartva a látszatot, hogy a nagymama csak parancsol, ő meg csak engedelmeske­dik ? Milyen régen dolgozott már tervén, hogyan fogja őt szépen behálózni, körülfonni, hogy ügyének megnyerje, és ime ő maga tette semmivé egyszerre saját tervét, ő maga fonta be magát a hálóba, de úgy, hogy nem tudja mikor, hogyan bontakozik ki belőle. Nem kétségbeejtő-e, hogy ő, a­ki minden csekélység­ben oly óvatos a nagymamával szemben, épen most felejtkezett meg minden elővigyázatról. De hát nem csupán ő a vétkes, Aranka is vétkes. Azaz, hogy csu­pán csak Aranka a vétkes. Mert nem lehet még csak rágondolni sem anélkül, hogy az ember mindjárt el­ragadtatásba ne essék ! És minthogy az ember kény­­­telen mindig rá gondolni, elkerü­lhetlen az is, hogy az ember mindig magán kívül legyen. Oh Aranka, nélküled nem létezik semmi ezen a világon. Nélküle sivatag az élet! Aranka tartja egész lételét, egész jövőjét parányi kezeiben. De a múltja meg a nagy­mamához fűzi elvárhatatlanul, szakadatlan kötelékkel. De hiszen miként is lehetne az, hogy a nagymama és Aranka ellenségek legyenek ? A gonosz ellensége a jónak, a bűn az erénynek, a sötétség a világosságnak, hanem a nagymama és Aranka nem lehetnek ellen­ségek. Zoltán sebesen jár a kertben, melynek utai gondosan be vannak szegélyezve hasznos növények­kel ; az egyik széles mentával, a másik fodros mentá­val, a harmadik levendulával, a negyedik zsályával, aztán van egy itt kék liliommal, egy pecsenyevirággal, egy meg tárkonynyal. Századok óta mind jóhangzásu nevei a növényvilágnak és a nagymama kiváló figyel­mének, gondozásának tárgyai, a­ki nem habozik, da­colva az általánosan elfogadott véleménynyel, nyíltan bevallani, hogy neki a levendula, az ő rendben sora­kozó kis kék kelyhecskéivel, jobban tetszik mint pél­dául a lobélia, hogy a kék liliom az ő égszínű tafota zászlóival különb virág, mind a tarkabarka gladiolus; és hogy bizony a bársonyos, hol hamvas, hol élénk­zöld levelű zsályával kevés fölkapott gizgaz vetélked­­hetik, nem is tekintve azt, hogy az ő kegyeltjei virá­gaikkal, leveleikkel, száraikkal és gyökereikkel, törve, zúzva, szárítva, főzve és forrázva b­eáll és boroga­tásul, külsőleg és belsőleg, milyen nagy mértékben jó tevői a szenvedő emberiségnek. Zoltán már többször sétált föl s le a levendulás után, ugyan­annyiszor a zsályás, mentás és liliomos ösvényen és még mindig nem tudja, hogyan fogja legyőzni a nagymama ellenkezését, melyet oly botorul előidézett. Az éj mindinkább előhalad, mindig nagyobb a csönd, a némaság, sehol semmi életjel, minden elnyu­godott, csak egy denevér röpdös előtte, mely szint oly vadul száguldoz ide-oda a kertben, mint az ő nyug­talan tépelődése. Lehet hogy ez is szegény nézetelté­résbe jutott valakivel. A nagymama pedig még mindig csöndesen ül asztalánál, munkája fölé hajolva és forr benne az indulat az ellen a hóbortos unoka ellen, a­kinek valaki tetszik az ő nagymamájának tudta és beleegyezése nélkül. — No csak tovább! Csak folytasd — szól oda rekedt, fojtott hangon a belépő Zoltánnak. — Miről is beszéltünk utoljára ? — kérdi ez, a legsikerültebben tettetve a közönyt. — Vagy ne is folytasd, úgy is tudom, hogy mit akarsz mondani. Hogy én mindjárt menjek el ahhoz a drága angyali kisasszonykához és alázatosan kérve könyörögjem ki, hogy kegyeskedjék neki a te fele­ségednek lenni. — Hahaha! Téved édes nagymama. Higgye el, hogy azzal nem fárasztanám. Megtenném én azt ma­gam is. Csakhogy nem kell ám annak épen most mindjárt megtörténni és nem is kell ám annak a drága kisasszonykának épen a Szapolczay Arankának Penny-ado­m­á­n­y. (Karacs Teréz példamutatása.) Az angoloknál szokásban van a penny-ado­­mány, mert ott tudják, hogy sok kicsi nagyra nő. Ná­lunk a jótékony célokra gyűlő adakozásoknál az az elv: vagy forintokat vagy semmit. S mivel forintokat nem valami sokat adhatnak, a legtöbben nem adnak semmit. Szokásba kellene tehát hozni nálunk is a fil­lér-adakozást, a­mire ép most a mi tisztelt veterán írónőnk, Karacs Teréz szép példát mutatott az erdé­lyi közművelődési egyesülethez intézett következő leve­lében, melyet az egyesület buzgó titkára, Sándor Jó­zsef küldött meg szerkesztőségünknek közlés végett. »A 79 éves nő — írja Sándor József, — félol­dalán mozdulhatatlanságig hűdve, békési magányá­ban él emlékeinek, gyűjti temetési költségét s gyö­nyörködve olvassa az erdélyi kulturegylet számadá­sait. Egykor Kolozsvár városa leányiskolájának jóhírű vezetője, a magyar nőnevelés úttörője, most élő em­lék nemzeti ébredésünk idejéből, nagy küzdelmeiből, mintegy a megszentelt múlt biztatásait küldi az or­szág jelen közmivelődési törekvései felé. Egyszersmind az áldozatkészség példáját is adja. Megható, hogy csekély filléreiből egyet minden napra fölajánl. Ez oly megható, mint ama 90 éves agg végrendelete, melyben közelebbről ezer forintot hagy az egylet lo­bogójára. A napenyészet üdvözli a hajnalt!« Buzdító például szívesen közöljük a Karacs Te­réz egész levelét. A­ki oly régen él és folytonosan figyelemmel kisérte ama törekvéseket, küzdéseket, melyekkel a hazánk közművelődését előmozdítni akaróknak har­­colniok kellett, régebben a tapasztalat szerzé meg, hogy a maradi párt többnyire visszaverte a lelkese­ket, vagy a mostoháskodó idegen kormány gyanúst­­otta és nemes céljukban meggátolta őket. Bécsben igen sokáig azt gondolták, hogy ha Magyarország önálló nagyobb műveltséggel bír, nem lesz kedve el­fogadni tovább is a járszalagot, melyen vezették. Akadtak, a­kik célszerűnek látták hazánk sok­nyelvű népével azt hitetni el, hogy a magyar nyelv terjesztése annyi, mint a másnyelvű nemzetiségek el­nyomása. Mennyi zavar és viszály támadt ebből. Ma sem akarják még megérteni, hogy a nemzetiségi nyel­vet híven meg lehet őrizni akkor is, ha a mellett a magyart is megtanulják. Erdély lelkesei komolyan fogtak kezet, hogy a művelődés által mind testvérekké rokonuljunk s kö­­zös­akarattal igyekezzünk a haza javát s ez által az egyéni jólétet előmozdítani. Az ég áldja meg a közmivelődés lelkes előmoz­dítóit , legyen eredménye nagy törekvésüknek. Már a kezdet is sikert ígér, mint azt a szám­adásokból látom. Hajdan az ilyen kezdeményezőket rossz szem­mel nézte az idegen kormány s atyailag gondoskodott arról, hogy a hit alattvalók valami rossz fát ne tegye­nek a tűzre, mert azt hitte, hogy minden művelődési törekvésből afféle francia forradalom támadhat. Vajda Pétert is, ki a természettudományi társu­lat indítványozója volt, mint gyanúsították azért a kicsiségért is, hogy egykor piros nyakkendőt viselt, a­melyet jegyesétől kapott. Titkos társulati jelnek gon­dolták s megidézték, vallatták, zaklatták. Mátyás király szobrára előkelőink nagyobb része azért nem mert aláírni, mert voltak balgák, kik azt az élő ural­kodó elleni tüntetésnek tekinték. Minő más idő van most, midőn magyar a kor­mány s a koronás király meg tudja érteni népét s an­nak törekvéseit, jól tudva, hogy mennél erősebb a nemzet, melyen uralkodik, annál ragyogóbb az ő ko­ronája is. Az én nézetem az, hogy a közművelődési egy­leteknek különösen föl kell karolniok a nőnevelés áta­lánosítását. Arra kell törekedni, hogy leányaink he­lyes, hazaias nevelésben részesüljenek s szeressék mindenekelőtt anyanyelvöket. Ha az anya­ nem bírja hazája nyelvét, hogy juttassa azt ivadéka birtokába ? A magyar műveltség legszomorubb idői voltak azok, midőn az anyanyelvet mellőzték, az anyák ne­velését elhanyagolták, vagy tévesen vezették s a ve­zérszerepet vivő kiváltságosak, előkelők leányait ide­genek nevelésére bízták. Mert igy aztán a példaadó hölgyek előítéletből, álszeméremből vagy fitogtatás­­ból idegen nyelvet használtak s azzal álisteneknek és nem hazájuknak áldoztak. E haza népének igazi egygyéforrását csak az anyanyelv átalánosítása eszközölheti. S erre a nő még erősebben hathat, mint a férfi. Tiszteljük tehát a nőt, azaz neveljük hazafias szellemben, hogy erősek legyenek hivatásuknak meg­felelni és az anyanyelv terjesztése által e haza mil­lióit egymás megértésére képessé tenni. Ez amaz esemény, melyre az erdélyi közműve­lődési egylet is törekszik s ezért méltó áldozatokkal gyámolitani. A­mit én, egy igen szegény, 79 évet élt nevelőnő tehetek, csekélység ama nagyszerű összeg­hez képest, mely már begyült az erdélyrészi közmű­velődés javára, de azért bátor vagyok ime ez alkalom­mal ígéretet tenni, hogy régi szokásomhoz híven, (mert 1836 óta krajcáros adóval járultam a nevelési ügyhöz is), naponként egy krajcárral fogok a jövő hó elsőtől fogva a nevezett egylet pénztárába adózni. Ez évenként 3 frt 65 krt tesz s ez összeget az utolc év napján (midőn az én kis kegydijamat is fizetik), min­denkor pontosan befizetem. Nagyon örülnék, hogy ha e hazának legalább százezer leánya példámat követve, megtakarítható krajcárját félre tenné s szintén beküldené. Évenként ez a 365 krajcár 365,000 frtot tenne. Karacs Teréz.

Next