Fővárosi Lapok 1886. november (303-331. szám)
1886-11-08 / 309. szám
Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: MA Hétfő, 1886. november 8._______________309. szám. Huszonharmadik évfolyam. Félévre.....................................8 frt. Negyedévre..........................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. A nagymama. (Jellemkép.) Elmondja egy Atyafi. (Folytatás.) — Ragyogó fantáziával ? Hát még mivel ? —• Igen bizony, lelkesül minden szépért, a természetért, a költészetért, szereti a zenét, maga is pompásan zongorázik! — Pompásan zongorázik ? — El voltam ragadtatva már az első pillanatban, amint megláttam, de szép lelkét ismerni, érteni, méltányolni csak később, otthonában tanultam meg. Különösen az utolsó évben. A legjobb férjet és atyát gyászolva, egészen visszavonulva éltek. Egy kis kör, néhány ismerősből, válogatott nagynénékből és nagybácsikból gyűlt össze a kis család körül; az volt szórakoztatójuk, vigasztalójuk. Leirhatlan boldog napok voltak ezek nagymama! Szapolczayné mindig nagyon jól fogadott, Aranka is szíves volt hozzám. Már nem egyszer történt, hogy föl is olvasott egyet mást naplójából. — Neked a naplójából ? Ugyan ugye ? — Nem a nagymamának, hanem én nekem, — mondja Zoltán nevetve, de egyszerre úgy megijedt attól, amiket mondott, hogy zavarában a szivarját a nagymama feje fölött dobja ki az ablakon. A nagymama mezőn néz rá, ő pedig elhalaványult arccal emelkedik föl fekhelyéről. Még soha életében ennyire nem ijedt meg. Még gyermekkorában sem, mikor a nagymama gonosz csínyeiért megmegbüntette. Nyugtalanul lépeget néhányszor föl s alá a szobában, félve pillant néhányszor a nagymama elkomolyult arcára, s halkan mondja : — Hanem annyit mondhatok, kedves nagymamám, hogy kiállhatatlan meleg van ebben a szobában. — Ha meleged van, menj ki a fris levegőre. Itt jobbat kapsz, mint a ti drága Pesteteken. Zoltán ki is megy a tornácra, onnét le a kertbe. Ott sok mindent elgondol. Egek, mi volt ez ? Mit cselekedett! Megharagította a nagymamát, megharagította annyira, hogy az porolni sem tudott vele. Egy pillantás azokba a szikrázó szemekbe, arra a haragtól kipirult arcra, azokra az erősen összeszorított ajkakra elég volt, hogy Zoltán a legszebb álmokból a legsanyarúbb valóra ébredjen. A nagymama haragja soha, semmi körülmény közt sem örvendetes dolog, de a jelen esetben valóban rémítőnek és rettenetesnek volt mondható. Hová lett egyszerre az ő körmönfont beszéde, híres eszélyessége és politikája, melylyel akaratát mindig érvényesíteni tudta, fenntartva a látszatot, hogy a nagymama csak parancsol, ő meg csak engedelmeskedik ? Milyen régen dolgozott már tervén, hogyan fogja őt szépen behálózni, körülfonni, hogy ügyének megnyerje, és ime ő maga tette semmivé egyszerre saját tervét, ő maga fonta be magát a hálóba, de úgy, hogy nem tudja mikor, hogyan bontakozik ki belőle. Nem kétségbeejtő-e, hogy ő, aki minden csekélységben oly óvatos a nagymamával szemben, épen most felejtkezett meg minden elővigyázatról. De hát nem csupán ő a vétkes, Aranka is vétkes. Azaz, hogy csupán csak Aranka a vétkes. Mert nem lehet még csak rágondolni sem anélkül, hogy az ember mindjárt elragadtatásba ne essék ! És minthogy az ember kénytelen mindig rá gondolni, elkerülhetlen az is, hogy az ember mindig magán kívül legyen. Oh Aranka, nélküled nem létezik semmi ezen a világon. Nélküle sivatag az élet! Aranka tartja egész lételét, egész jövőjét parányi kezeiben. De a múltja meg a nagymamához fűzi elvárhatatlanul, szakadatlan kötelékkel. De hiszen miként is lehetne az, hogy a nagymama és Aranka ellenségek legyenek ? A gonosz ellensége a jónak, a bűn az erénynek, a sötétség a világosságnak, hanem a nagymama és Aranka nem lehetnek ellenségek. Zoltán sebesen jár a kertben, melynek utai gondosan be vannak szegélyezve hasznos növényekkel ; az egyik széles mentával, a másik fodros mentával, a harmadik levendulával, a negyedik zsályával, aztán van egy itt kék liliommal, egy pecsenyevirággal, egy meg tárkonynyal. Századok óta mind jóhangzásu nevei a növényvilágnak és a nagymama kiváló figyelmének, gondozásának tárgyai, aki nem habozik, dacolva az általánosan elfogadott véleménynyel, nyíltan bevallani, hogy neki a levendula, az ő rendben sorakozó kis kék kelyhecskéivel, jobban tetszik mint például a lobélia, hogy a kék liliom az ő égszínű tafota zászlóival különb virág, mind a tarkabarka gladiolus; és hogy bizony a bársonyos, hol hamvas, hol élénkzöld levelű zsályával kevés fölkapott gizgaz vetélkedhetik, nem is tekintve azt, hogy az ő kegyeltjei virágaikkal, leveleikkel, száraikkal és gyökereikkel, törve, zúzva, szárítva, főzve és forrázva beáll és borogatásul, külsőleg és belsőleg, milyen nagy mértékben jó tevői a szenvedő emberiségnek. Zoltán már többször sétált föl s le a levendulás után, ugyanannyiszor a zsályás, mentás és liliomos ösvényen és még mindig nem tudja, hogyan fogja legyőzni a nagymama ellenkezését, melyet oly botorul előidézett. Az éj mindinkább előhalad, mindig nagyobb a csönd, a némaság, sehol semmi életjel, minden elnyugodott, csak egy denevér röpdös előtte, mely szint oly vadul száguldoz ide-oda a kertben, mint az ő nyugtalan tépelődése. Lehet hogy ez is szegény nézeteltérésbe jutott valakivel. A nagymama pedig még mindig csöndesen ül asztalánál, munkája fölé hajolva és forr benne az indulat az ellen a hóbortos unoka ellen, akinek valaki tetszik az ő nagymamájának tudta és beleegyezése nélkül. — No csak tovább! Csak folytasd — szól oda rekedt, fojtott hangon a belépő Zoltánnak. — Miről is beszéltünk utoljára ? — kérdi ez, a legsikerültebben tettetve a közönyt. — Vagy ne is folytasd, úgy is tudom, hogy mit akarsz mondani. Hogy én mindjárt menjek el ahhoz a drága angyali kisasszonykához és alázatosan kérve könyörögjem ki, hogy kegyeskedjék neki a te feleségednek lenni. — Hahaha! Téved édes nagymama. Higgye el, hogy azzal nem fárasztanám. Megtenném én azt magam is. Csakhogy nem kell ám annak épen most mindjárt megtörténni és nem is kell ám annak a drága kisasszonykának épen a Szapolczay Arankának Penny-adomány. (Karacs Teréz példamutatása.) Az angoloknál szokásban van a penny-adomány, mert ott tudják, hogy sok kicsi nagyra nő. Nálunk a jótékony célokra gyűlő adakozásoknál az az elv: vagy forintokat vagy semmit. S mivel forintokat nem valami sokat adhatnak, a legtöbben nem adnak semmit. Szokásba kellene tehát hozni nálunk is a fillér-adakozást, amire ép most a mi tisztelt veterán írónőnk, Karacs Teréz szép példát mutatott az erdélyi közművelődési egyesülethez intézett következő levelében, melyet az egyesület buzgó titkára, Sándor József küldött meg szerkesztőségünknek közlés végett. »A 79 éves nő — írja Sándor József, — féloldalán mozdulhatatlanságig hűdve, békési magányában él emlékeinek, gyűjti temetési költségét s gyönyörködve olvassa az erdélyi kulturegylet számadásait. Egykor Kolozsvár városa leányiskolájának jóhírű vezetője, a magyar nőnevelés úttörője, most élő emlék nemzeti ébredésünk idejéből, nagy küzdelmeiből, mintegy a megszentelt múlt biztatásait küldi az ország jelen közmivelődési törekvései felé. Egyszersmind az áldozatkészség példáját is adja. Megható, hogy csekély filléreiből egyet minden napra fölajánl. Ez oly megható, mint ama 90 éves agg végrendelete, melyben közelebbről ezer forintot hagy az egylet lobogójára. A napenyészet üdvözli a hajnalt!« Buzdító például szívesen közöljük a Karacs Teréz egész levelét. Aki oly régen él és folytonosan figyelemmel kisérte ama törekvéseket, küzdéseket, melyekkel a hazánk közművelődését előmozdítni akaróknak harcolniok kellett, régebben a tapasztalat szerzé meg, hogy a maradi párt többnyire visszaverte a lelkeseket, vagy a mostoháskodó idegen kormány gyanústotta és nemes céljukban meggátolta őket. Bécsben igen sokáig azt gondolták, hogy ha Magyarország önálló nagyobb műveltséggel bír, nem lesz kedve elfogadni tovább is a járszalagot, melyen vezették. Akadtak, akik célszerűnek látták hazánk soknyelvű népével azt hitetni el, hogy a magyar nyelv terjesztése annyi, mint a másnyelvű nemzetiségek elnyomása. Mennyi zavar és viszály támadt ebből. Ma sem akarják még megérteni, hogy a nemzetiségi nyelvet híven meg lehet őrizni akkor is, ha a mellett a magyart is megtanulják. Erdély lelkesei komolyan fogtak kezet, hogy a művelődés által mind testvérekké rokonuljunk s közösakarattal igyekezzünk a haza javát s ez által az egyéni jólétet előmozdítani. Az ég áldja meg a közmivelődés lelkes előmozdítóit , legyen eredménye nagy törekvésüknek. Már a kezdet is sikert ígér, mint azt a számadásokból látom. Hajdan az ilyen kezdeményezőket rossz szemmel nézte az idegen kormány s atyailag gondoskodott arról, hogy a hit alattvalók valami rossz fát ne tegyenek a tűzre, mert azt hitte, hogy minden művelődési törekvésből afféle francia forradalom támadhat. Vajda Pétert is, ki a természettudományi társulat indítványozója volt, mint gyanúsították azért a kicsiségért is, hogy egykor piros nyakkendőt viselt, amelyet jegyesétől kapott. Titkos társulati jelnek gondolták s megidézték, vallatták, zaklatták. Mátyás király szobrára előkelőink nagyobb része azért nem mert aláírni, mert voltak balgák, kik azt az élő uralkodó elleni tüntetésnek tekinték. Minő más idő van most, midőn magyar a kormány s a koronás király meg tudja érteni népét s annak törekvéseit, jól tudva, hogy mennél erősebb a nemzet, melyen uralkodik, annál ragyogóbb az ő koronája is. Az én nézetem az, hogy a közművelődési egyleteknek különösen föl kell karolniok a nőnevelés átalánosítását. Arra kell törekedni, hogy leányaink helyes, hazaias nevelésben részesüljenek s szeressék mindenekelőtt anyanyelvöket. Ha az anya nem bírja hazája nyelvét, hogy juttassa azt ivadéka birtokába ? A magyar műveltség legszomorubb idői voltak azok, midőn az anyanyelvet mellőzték, az anyák nevelését elhanyagolták, vagy tévesen vezették s a vezérszerepet vivő kiváltságosak, előkelők leányait idegenek nevelésére bízták. Mert igy aztán a példaadó hölgyek előítéletből, álszeméremből vagy fitogtatásból idegen nyelvet használtak s azzal álisteneknek és nem hazájuknak áldoztak. E haza népének igazi egygyéforrását csak az anyanyelv átalánosítása eszközölheti. S erre a nő még erősebben hathat, mint a férfi. Tiszteljük tehát a nőt, azaz neveljük hazafias szellemben, hogy erősek legyenek hivatásuknak megfelelni és az anyanyelv terjesztése által e haza millióit egymás megértésére képessé tenni. Ez amaz esemény, melyre az erdélyi közművelődési egylet is törekszik s ezért méltó áldozatokkal gyámolitani. Amit én, egy igen szegény, 79 évet élt nevelőnő tehetek, csekélység ama nagyszerű összeghez képest, mely már begyült az erdélyrészi közművelődés javára, de azért bátor vagyok ime ez alkalommal ígéretet tenni, hogy régi szokásomhoz híven, (mert 1836 óta krajcáros adóval járultam a nevelési ügyhöz is), naponként egy krajcárral fogok a jövő hó elsőtől fogva a nevezett egylet pénztárába adózni. Ez évenként 3 frt 65 krt tesz s ez összeget az utolc év napján (midőn az én kis kegydijamat is fizetik), mindenkor pontosan befizetem. Nagyon örülnék, hogy ha e hazának legalább százezer leánya példámat követve, megtakarítható krajcárját félre tenné s szintén beküldené. Évenként ez a 365 krajcár 365,000 frtot tenne. Karacs Teréz.