Fővárosi Lapok 1886. december (332-361. szám)
1886-12-03 / 334. szám
No csakhogy megtaláltam valahára. Itt van már, a papíromat is elrontotta egészen. Tele rajzolta körökkel. Nene, valami név van a körökbe beleírva. »Margit néni!« Aká tudom már, mi baja volt az urfinak Margit nénivel. Itt vannak az urfi cukros ujjainak természeti lenyomatai is. Persze, hogy a cukrot tőle kapta. Hogyne, hiszen a múltkor is mondta, hogy kapott. Márpedig Margit néni okosabbat is tehetne, minthogy ezt a gyereket cukorral tömi. A cukor rontja a fogakat meg a gyomrot is. És pénzbe kerül. Jobban megbecsülhetné a pénzt, ha éjfélekig kell dolgozni érte. Szegény leány! Nem tudom mi bajom van ma. Nem megy a dolog sehogysem. Pedig álmos sem vagyok .... III. .... Géza töredelmes vallomást tett, hogy valóban szokott cukrot kapni Margit nénitől. Megkorholtam, s megparancsoltam neki, hogy többet el ne merjen fogadni semmiféle cukrot. Erősen megfogadta, de azért azt hiszem, ha most megkínálnák őt, két kézzel kapna utána. Pedig a szegény embernek vigyáznia kell a fogaira, mert sok kemény falatot kell megrágnia egy egész, hosszú életen keresztül. Most megy Géza az iskolába. Az ablakon át nézek utána. Egészen nagy legény már! S milyen büszkén lépdegél azzal a kis borjúval. Majd hordasz még te, igazi borjút is. S lépdegélsz dobszóra. Hej, de csak addig is sok pár cipőt szakgatsz még te el. Boldog gyermek! Még csak hét esztendő múlva nyilvánítják érettnek, az élet nyomorúsága elviselésére. A boldog emlékek egész raja tódul elém. Mikor még én tettem le az »érettségit.« A boldog mámor első napjaiban milyen büszkén, boldogságtól ragyogó arccal jártam, keltem. Azt hittem, most már az egész világ az enyém, s mindenki csak az én nagyságomnak alázatos bámulója. Mikor azután a mámor elmúlt, s kezdtem belátni, hogy talán mégsem vagyok én olyan nagy ember még, minden bizalmamat a jövőbe vetettem, hogy majd leszek még. Szebbnél szebb terveket kovácsoltam, s mindegeikben benne volt a hírnév, boldogság, gazdagság. S mikor feljöttem ide a fővárosba,, azzal a tudattal szálltam le a vasúti kocsiról, hogy ez lesz az a hely, ahol követelni fogom a sorstól reményeim nagy bankójának aprópénzre való beváltását. Hej, de rossz pénzváltó a sors. A nagy bankókat szépen elszedegette egyenként, de az aprópénzt visszafizetni esze ágában sem volt. Először követtem, azután kértem, volt idő mikor fenyegettem is holmi Dunába ugrással, de ez sem használt. Most azután se nem kérem, se nem fenyegetem, hanem rajzolok anatómiai ábrákat meg járok kondicióra. (Folyt, köv.) most kissé megrongált, de dús javadalmú nagyváradi püspöki székre. Nem pompával, hanem jótékonysággal vonult be s azóta rendezett székhelyén érdekes kiállítást, épen most nőipari szakiskola alapításán fáradozott s a nagyobbodott hatáskörben, nagyobb anyagi erővel még jelentékenyebb sikerű munkásságot várhattunk a jeles férfiútól minden irányban. A sors nem akarta, hirtelen véget vetett a legnemesebb életek egyikének. Halála váratlanul következett be. Délelőtt még látogatást tett a szemináriumban s onnan visszatérve dolgozó szobájába vonult. Midőn innen szokatlanul sokáig nem jött az ebédhez, titkára benyitott hozzá — s holtan elterülve találta. Szivszélhüdés oltotta ki életét. Nagyváradon villámgyorsan terjedt el a lesújtó hír s általános a gyász. A város összes harangjai megkondultak, hirdetve a jeles egyháznagy, tudós iró, lángoló hazafi elhunytát. Nemcsak Nagyváradnak hirdetnek gyászt. A gyász egész Magyarországé! Festőnek az új műtárlaton. (II.) A jubiláris kiállításban, mely művészeinknek a legélénkebb versenyre adott alkalmat, a festőnök is a rendesnél ambiciózusabb képekkel jelentek meg. Meglepő, hogy hazai csendélettel egyik sem szerepel, pedig a díjak egyikét e sokat gúnyolt műfajtól se vonnák meg, csak akadna jutalmazni való. De az egyetlenegy virágképet is idegen művésznő küldte. A portrait igenre s a tájkép különben jobban is próbára teszi a tehetséget, s női ecsetforgatóink buzgón próbálkoznak s egyik-másik jó sikert is mutathat föl. Sőt a nagy stílben, a valóságos históriai képben is találunk egy kísérletet »Dido« címmel. Angyalffy Erzsi merészet és nagyot gondolt, mikor az epedő királynét nagyszámú kíséretével be akarta mutatni. Lotz Károly tanítványa, s bir is érzékkel a nagyobb arányok iránt, van formaérzéke s ért hozzá, mint s csoportosítsa az alakokat. De a feladat nehézségeivel távolról sem birt sikerrel megküzdeni. Didó maga unalmas s rózsaszinü teste épen nem igaz. A szerecsen és más (épen nem királynői színnel megáldott) alakok jobbak. Az egész históriai jelenet arra adott alkalmat, hogy a tehetséges festőnő egy és más jóravaló képességét bemutassa. S ha mesterénél nemcsak ambíciót, hanem technikai ügyességet is elsajátít, még jó dolgokat láthatunk majd tőle. Konek Ida egy újabb művében »A lábbadozó«ban ismét tartalmasságra törekszik. Ha a »Tiroli korcsmajelenet«-ben megelégedett azzal, hogy jó modell-tanulmányokat egymás mellé sorozzon, anélkül, hogy az alakokat bensőbb összeköttetésbe hozza egymással, mostani képén már megkísérli, hogy a megfestett jelenetbe életet is öntsön. Minden kompozíció csak akkor köti le a figyelmet, ha a festő érdeklődést tud bennünk kelteni alakjai iránt, de hogyan törődjünk velük, ha ez alakok maguk nem látszanak egymást tudomásul venni a vásznon ? Ez a beteg szoba s benne a három alak azért képvisel haladást a művésznőnél, mert a lábbadozó beteg lányt s a két nőt, kik mellette vannak, igazi viszonyba tudta hozni egymással. A támlásszékben, vánkosai közt ülő szőke páciens rokonszenves profilt mutat. Fáradtan lehanyatló kezei csakugyan egy betegéi. Oldalt az asztal mellett, háttal a néző felé, vörös hajú nő ül s könyvből felolvas, hogy a beteget szórakoztassa, a háttérből pedig fiatal nő közeledik, csészével a kezében. Mindezt egyszerűen, hatásvadászat nélkül tüntette föl a művésznő s tud is vele hangulatot kelteni. De hiányzik még e jelenetből az igazi lendület s az alakok mélyebb jellemzése. Meglepő azonban a technikai kivitel. A szoba hátterének félhomálya pontos megfigyeléseket mutat s a kemény fa bútorok s a zöldelő pálma, a vázában ékeskedő virág, az asztal vörös térítője, a keleti szőnyeg s a csillár sárgás, fehér színei összhangzatos koloritot alkotnak s a beteg szobát a legjobb interieure-ök egyikévé teszik. Képirónőink közül Parlaghy Vilmával, ki újabban Berlinben települt le, legtöbbet foglalkozott a napisajtó s e festőnő hamar ismertté is tette nevét. Első nagyobb képén, mely a saját portrait-je volt, legjobban meglepte festőtársait (kik tehetségét s tanulmányait ismerték) az atlasz-ruhának virtuóz feltüntetése. A szövet fénye, vibrálása s a színezés: mesteri kezeket árultak el s némelyek ráismerni véltek Kaulbach Frigyes barátságos és korrigáló ecsetére. A szenzáció azonban meg volt s hírének növelésére jól szolgált az alkalom, midőn Kossuth Lajost festé a művésznő. Hónapokon át tartott a híresztelés s Magyarország forradalmi kormányzója udvarias sajátkezű levelet írt a művésznőnek s e levél nem maradt kiadatlanul. Az országos kiállítás művészeti bizottságában kabinetkérdés is keletkezett abból: vájjon elfogadják-e az arcképet. Mikor nem fogadták el, a műcsarnokot egymagának kívánta a kép festőnője, ami viszont rendkívüli üléseket, tanácskozásokat, vitákat és különvéleményeket idézett elő , míg végre a Bulyovszky Lilla asszony villájában láthatta meg a közönség »Kossuth Lajos arcképé«-t. Ez a sokat emlegetett kézmás most ott függ a nagyteremben, szerényen, jó magasan s jóformán egészen elenyészik a többi művek közt. Fekete karosszékben, fekete ruhás, fekete házisapkás öreg úr ül, egyik kezében könyvet tart, másik kezét a támlásszékben nyugtatja. A fekete háttértől élénken válik el a szelíd, halavány arc s a fehér szakál. A vonások hívek, hasonlók, legalább megegyeznek azokkal, melyek a legújabb fotográfiákon láthatók. De a kifejezésben bajos hinni. Ki fedezné föl ez igénytelen alakban a minden idők egyik legnagyobb forradalmi szónokát, a nevezetes száműzöttet, az egykori országkormányzót, ki most már nyugszik s a tudománynak és emlékeinek él ? S a festőnő e képmásért nem kevesebb, mint tízezer forintot kér. Ha meggondoljuk, hogy Benczúr Gyula, a mester hatezer forintért Budavár visszavételét festi meg a főváros számára, oly számos alakkal s oly nagy történeti kompozícióban, hogy •■ f J — 2441 — Egy család vége. (Francia elbeszélés.) Írta Hippolyte Yerly. (Folytatás.) Tréville úr, mint az ő világába tartozó emberek csaknem kivétel nélkül, a saját házában ép oly előzékeny és nyájas volt, mint a mily tartózkodó a házon kívül. Szinte túlzásig ment az udvariasságban s a társalgás a közhelyek talajától csakhamar érdekesebb tárgyakra siklott át. Megtudtam tőle, hogy ő a császári udvarnál tekintélyes tiszteletbeli állást foglal el s mivelhogy én is némi összeköttetésben álltam az udvarral, beszélgetésünk eléggé élénk és érdekes volt. Elképzelhető, hogy fölhasználni iparkodtam az alkalmat bővebb fölvilágosítást kérni a gróftól a szénégető családjára nézve, úgy színlelve, mintha kételkedném annak főúri eredete fölött. — Önnek nincs igaza, midőn a fölött kételkedik, — szólt a gróf, — mert ő oly igazán Montcalm, mint a hogy én Tréville vagyok. Mindenki ismeri őt itt s habár foglalkozására nézve szénégető, a vidék nemessége mégis mint nemes embert tiszteli őt. Különben is rendkívül becsületes ember, ki noha szegény — mert őse a haza szolgálatában szegényedett el, — ép oly magasan hordhatja homlokát, mint bárki más. Ő független a saját szerény légkörében s nem kér semmit senkitől. Sőt vonakodott az uralkodó jótéteményeit is elfogadni, ki neki a saját pénztárából nyugdíjat ajánlott föl. Montcalm nem mindennapi ember, erről legyen ön meggyőződve. — Valóban szánalmas sorsa van neki. — Bizonynyal; pedig, fájdalom, nem egyedüli példaként állt ; az ön vidékén, — mert úgy tetszik, ön azt mondta, hogy az ország északi vidékéről való, — idézhetem az utolsó Henrn grófot, ki jelenleg házfelügyelő Cambraisban s a Lannoyknak, ez előkelő főuraknak, — kik aranygyapjas rend vitézei voltak, — egyenes ágon leszármazott egyik ivadékát, ki Lille egyik gyárában egyszerű mintarajzoló. Montcalm legalább szabad, független maradt; ő uralkodik az erdő fölött. — De, sajnos, ő nem egyedül van a nélkülözéseknek kitéve: ott van a leánya, e szép leányka... — Valóban, kedves, szép kis vadoncos oly jó mint a természet. Ő okoz némi gondot a derék Montcalmnak, ki eleget aggódhatik a fölött, mi lesz a leányából, ha ő meghal ? Nemrég egy előkelő aszszonyság is tett Montcalmnak ajánlatot, hogy a szép Ninát magához veszi s őt finom modorra szoktatja. E tisztes asszonyság fia, ki az udvarnál szolgálva, a császár kíséretében volt, mikor ez a szénégetőt meglátogatta, megpillanta a szép leányt s nagyon megtetszett neki. Ám én e dán Juan felől nem a legjobb, híreket hallottam s értesítettem a leányka atyját. — Szegény emberek! ... De, úgy hallottam, egy fia is van Montcalmnak. — Van; ez nevének az örököse s a nyugati, hadseregben, mint őrmester szolgál. Derék fiú, ki okvetetlen emelkedni fog pályáján, ha valamely gonosz golyó föl nem tartóztatja útjában. Apjának a büszkesége ő, kit ez ama meggyőződésben nevelt, hogy egy Montcalm nem lehet más, mint munkás vagy katona. — Minden nagyon szép, de eléggé bizonytalan jövőt nyújt. — Kétségkívül. Azonban nem hiányzanak jó barátjai; én magam is, biztosítom önt arról,, hogy amíg élek, Montcalmnak a leánya nem lesz elhagyatva s kitéve a bizonytalan sorsnak. A feleségem is egy értelemben van velem s tökéletesen osztozik eme jó szándékomban. Még egy ideig társalogtunk együtt s aztán kocsin tértem vissza Pierrefondsba, miután elbúcsúztam a gróftól, ki az egész régiségkutató társaságot meghívta általam. Mi csupán egy hetet szándékoztunk a »Hotel du Lac«-ban tölteni, de egész hónapig maradtunk ott. Tréville gróf gondoskodott szórakozásainkról s több oly szomszédjával ismertetett meg minket, akik különféle kelta, gall, római és frank telepeknek általunk ismeretetlen maradványaihoz utasítottak. Ám, ami engem leginkább érdekelt és maradásra ösztönzött, az a szénégető marquis volt, akivel én barátságot kötöttem.