Fővárosi Lapok 1886. december (332-361. szám)

1886-12-03 / 334. szám

No csakhogy megtaláltam valahára. Itt van már, a papíromat is elrontotta egészen. Tele rajzolta körökkel. Nene, valami név van a körökbe beleírva. »Margit néni!« Aká tudom már, mi baja volt az urfinak Margit nénivel. Itt vannak az urfi cukros ujjainak természeti­ lenyomatai is. Persze, hogy a cukrot tőle kapta. Hogyne, hiszen a múltkor is mondta, hogy kapott. Már­pedig Margit néni okosabbat is tehetne, minthogy ezt a gyereket cukorral tömi. A cukor rontja a fogakat meg a gyomrot is. És pénzbe kerül. Jobban megbecsülhetné a pénzt, ha éjfélekig kell dolgozni érte. Szegény leány! Nem tudom mi bajom van ma. Nem megy a dolog sehogysem. Pedig álmos sem vagyok .... III. .... Géza töredelmes vallomást tett, hogy va­lóban szokott cukrot kapni Margit nénitől. Megkorholtam, s megparancsoltam neki, hogy többet el ne merjen fogadni semmiféle cukrot. Erősen megfogadta, de azért azt hiszem, ha most megkínálnák őt, két kézzel kapna utána. Pedig a szegény embernek vigyáznia kell a fo­gaira, mert sok kemény falatot kell megrágnia egy egész, hosszú életen keresztül. Most megy Géza az iskolába. Az ablakon át né­zek utána. Egészen nagy legény már! S milyen büszkén lépdegél azzal a kis borjúval. Majd hordasz még te, igazi borjút is. S lépdegélsz dobszóra. Hej, de csak addig is sok pár cipőt szakgatsz még te el. Boldog gyermek! Még csak hét esztendő múlva nyilvánítják érett­nek, az élet nyomorúsága elviselésére. A boldog emlékek egész raja tódul elém. Mikor még én tettem le az »érettségit.« A boldog mámor első napjaiban milyen büsz­kén, boldogságtól ragyogó arccal jártam, keltem. Azt hittem, most már az egész világ az enyém, s m­indenki csak az én nagyságomnak alázatos bá­­mulója. Mikor azután a mámor elmúlt, s kezdtem be­látni, hogy talán még­sem vagyok én olyan nagy em­ber még, minden bizalmamat a jövőbe vetettem, hogy majd leszek még. Szebbnél szebb terveket kovácsoltam, s mindeg­­­eikben benne volt a hírnév, boldogság, gazdagság. S mikor feljöttem ide a fővárosba,, azzal a tu­dattal szálltam le a vasúti kocsiról, hogy ez lesz az a hely, a­hol követelni fogom a sorstól reményeim nagy bankójának apró­pénzre való beváltását. Hej, de rossz pénzváltó a sors. A nagy bankókat szépen elszedegette egyenként, de az aprópénzt vissza­fizetni esze ágában sem volt. Először követtem, az­után kértem, volt idő mikor fenyegettem is holmi Dunába ugrással, de ez sem használt. Most azután se nem kérem, se nem fenyegetem,­­ hanem rajzolok anatómiai ábrákat meg járok kondi­­­­cióra. (Folyt, köv.) most kissé megrongált, de dús javadalmú nagyv­áradi püspöki székre. Nem pompával, hanem jótékonys­ág­gal vonult be s azóta rendezett székhelyén érdekes kiállítást, épen most nőipari szakiskola alapításán fá­radozott s a nagyobbodott hatáskörben, nagyobb anyagi erő­vel még jelentékenyebb sikerű munkássá­got várhattunk a jeles férfiútól minden irányban. A sors nem akarta, hirtelen véget vetett a legnemesebb életek egyikének. Halála váratlanul következett be. Délelőtt még látogatást tett a szemináriumban s onnan visszatérve dolgozó szobájába vonult. Midőn innen szokatlanul sokáig nem jött az ebédhez, titkára benyitott hozzá — s holtan elterülve találta. Szivszélhüdés oltotta ki életét. Nagyváradon villámgyorsan terjedt el a lesújtó hír s általános a gyász. A város összes harangjai meg­­kondultak, hirdetve a jeles egyháznagy, tudós iró, lángoló hazafi elhunytát. Nemcsak Nagyváradnak hirdetnek gyászt. A gyász egész Magyarországé! Festőnek az új műtárlaton. (II.) A jubiláris kiállításban, mely művészeink­nek a legélénkebb versenyre adott alkalmat, a f­estő­nök is a rendesnél ambiciózusabb képekkel jelentek meg. Meglepő, hogy hazai csendélettel egyik sem szerepel, pedig a díjak egyikét e sokat gúnyolt mű­fajtól se vonnák meg, csak akadna jutalmazni való. De az egyetlenegy virág­képet is idegen művésznő küldte. A portrait i­genre s a tájkép különben jobban is próbára teszi a tehetséget, s női ecsetforgatóink buz­gón próbálkoznak s egyik-másik jó sikert is mutathat föl. Sőt a nagy stílben, a valóságos históriai képben is találunk egy kísérletet »Dido« címmel. Angyalffy Erzsi merészet és nagyot gondolt, mikor az epedő királynét nagyszámú kíséretével be akarta mutatni. Lotz Károly tanítványa, s bir is érzékkel a nagyobb arányok iránt, van formaérzéke s ért hozzá, mint s csoportosítsa az alakokat. De a feladat nehézségeivel távolról sem birt sikerrel megküzdeni. Didó maga unalmas s rózsaszinü teste épen nem igaz. A szere­­csen és más (épen nem királynői színnel megáldott) alakok jobbak. Az egész históriai jelenet arra adott alkalmat, hogy a tehetséges festőnő egy és más jóravaló képességét bemutassa. S ha mesterénél nemcsak am­bíciót, hanem technikai ügyességet is elsajátít, még jó dolgokat láthatunk majd tőle. Konek Ida egy újabb művében »A lábbadozó«­­ban ismét tartalmasságra törekszik. Ha a »Tiroli korcsmajelenet«-ben megelégedett azzal, hogy jó modell-tanulmányokat egymás mellé sorozzon, a­nél­kül, hogy az alakokat bensőbb összeköttetésbe hozza egymással, mostani képén már megkísérli, hogy a megfestett jelenetbe életet is öntsön. Minden kom­pozíció csak akkor köti le a figyelmet, ha a festő ér­deklődést tud bennünk kelteni alakjai iránt, de ho­gyan törődjünk velük, ha ez alakok maguk nem lát­szanak egymást tudomásul venni a vásznon ? Ez a beteg­ szoba s benne a három alak azért képvisel ha­ladást a művésznőnél, mert a lábbadozó beteg lányt s a két nőt, kik mellette vannak, igazi viszonyba tudta hozni egymással. A támlásszékben, vánkosai közt ülő szőke páciens rokonszenves profilt mutat. Fáradtan lehanyatló kezei csakugyan egy betegéi. Oldalt az asztal mellett, háttal a néző felé, vörös hajú nő ül s könyvből felolvas, hogy a beteget szórakoztassa, a háttérből pedig fiatal nő közeledik, csészével a kezé­ben. Mindezt egyszerűen, hatásvadászat nélkül tün­tette föl a művésznő s tud is vele hangulatot kelteni. De hiányzik még e jelenetből az igazi lendület s az alakok mélyebb jellemzése. Meglepő azonban a tech­nikai kivitel. A szoba hátterének félhomálya pontos megfigyeléseket mutat s a kemény­ fa bútorok s a zöldelő pálma, a vázában ékeskedő virág, az asztal vörös térítője, a keleti szőnyeg s a csillár sárgás, fehér színei összhangzatos koloritot alkotnak s a be­teg­ szobát a legjobb interieure-ök egyikévé teszik. Képirónőink közül Parlaghy Vilmával, ki újab­ban Berlinben települt le, legtöbbet foglalkozott a napisajtó s e festőnő hamar ismertté is tette nevét. Első nagyobb képén, mely a saját portrait-je volt, legjobban meglepte festő­társait (kik tehetségét s ta­nulmányait ismerték) az atlasz-ruhának virtuóz fel­tüntetése. A szövet fénye, vibrálása s a színezés: mesteri kezeket árultak el s némelyek ráismerni vél­tek Kaulbach Frigyes barátságos és korrigáló ecse­tére. A szenzáció azonban meg volt s hírének növelé­sére jól szolgált az alkalom, midőn Kossuth Lajost festé a művésznő. Hónapokon át tartott a híresztelés s Magyarország forradalmi kormányzója udvarias sajátkezű levelet írt a művésznőnek s e levél nem ma­radt kiadatlanul. Az országos kiállítás művészeti bi­zottságában kabinetkérdés is keletkezett abból: váj­jon elfogadják-e az arcképet. Mikor nem fogadták el, a műcsarnokot egymagának kívánta a kép festőnője, a­mi viszont rendkívüli üléseket, tanácskozásokat, vitákat és különvéleményeket idézett elő , míg végre a Bulyovszky Lilla asszony villájában láthatta meg a közönség »Kossuth Lajos arcképé«-t. Ez a sokat em­legetett kézmás most ott függ a nagyteremben, sze­rényen, jó magasan s jó­formán egészen elenyészik a többi művek közt. Fekete karosszékben, fekete ruhás, fekete házisapkás öreg úr ül, egyik kezében könyvet tart, másik kezét a támlásszékben nyugtatja. A fekete háttértől élénken válik el a szelíd, halavány arc s a fehér szakál. A vonások hívek, hasonlók, legalább megegyeznek azokkal, melyek a legújabb foto­gráfiákon láthatók. De a kifejezésben bajos hinni. Ki fedezné föl ez igénytelen alakban a min­den idők egyik legnagyobb forradalmi szónokát, a nevezetes száműzöttet, az egykori országkormány­zót, ki most már nyugszik s a tudománynak és em­lékeinek él ? S a festőnő e képmásért nem kevesebb, mint tízezer forintot kér. Ha meggondoljuk, hogy Benczúr Gyula, a mester hatezer forintért Budavár visszavételét festi meg a főváros számára, oly számos alakkal s oly nagy történeti kompozícióban, hogy •■ f J —­ 2441 — Egy család vége. (Francia elbeszélés.) Írta Hippolyte Yerly. (Folytatás.) Tréville úr, mint az ő világába tartozó emberek csaknem kivétel nélkül, a saját házában ép oly elő­zékeny és nyájas volt, mint a mily tartózkodó a há­zon kívül. Szinte túlzásig ment az udvariasságban s a társalgás a közhelyek talajától csakhamar érdekesebb tárgyakra siklott át. Megtudtam tőle, hogy ő a csá­szári udvarnál tekintélyes tiszteletbeli állást foglal el s mivelhogy én is némi összeköttetésben álltam az udvarral, beszélgetésünk eléggé élénk és érdekes volt. Elképzelhető, hogy fölhasználni iparkodtam az alkal­mat bővebb fölvilágosítást kérni a gróftól a széné­gető családjára nézve, úgy színlelve, mintha kételked­ném annak főúri eredete fölött. — Önnek nincs igaza, midőn a fölött kételke­dik, — szólt a gróf, — mert ő oly igazán Montcalm, mint a hogy én Tréville vagyok. Mindenki ismeri őt itt s habár foglalkozására nézve szénégető, a vidék nemessége mégis mint nemes embert tiszteli őt. Kü­lönben is rendkívül becsületes ember, ki noha sze­gény — mert őse a haza szolgálatában szegényedett el, — ép oly magasan hordhatja homlokát, mint bár­ki más. Ő független a saját szerény légkörében s nem kér semmit senkitől. Sőt vonakodott az uralkodó jó­téteményeit is elfogadni, ki neki a saját pénztárából nyugdíjat ajánlott föl. Montcalm nem mindennapi ember, erről legyen ön meggyőződve. — Valóban szánalmas sorsa van neki. — Bizonynyal; pedig, fájdalom, nem egyedüli példaként áll­t ; az ön vidékén, — mert úgy tetszik, ön azt mondta, hogy az ország északi vidékéről való, — idézhetem az utolsó Henrn grófot, ki jelenleg ház­­felügyelő Cambraisban s a Lannoyknak, ez­ előkelő főuraknak, — kik aranygyapjas rend vitézei voltak, — egyenes ágon leszármazott egyik ivadékát, ki Lille egyik gyárában egyszerű mintarajzoló. Mont­calm legalább szabad, független maradt; ő uralkodik az erdő fölött. — De, sajnos, ő nem egyedül van a nélkülö­zéseknek kitéve: ott van a leánya, e szép leányka... — Valóban, kedves, szép kis vadon­cos oly jó mint a természet. Ő okoz némi gondot a derék Mont­­calmnak, ki eleget aggódhatik a fölött, mi lesz a leányából, ha ő meghal ? Nemrég egy előkelő asz­­szonyság is tett Montcalmnak ajánlatot, hogy a szép Ninát magához veszi s őt finom modorra szoktatja. E tisztes asszonyság fia, ki az udvarnál szolgálva, a császár kíséretében volt, mikor ez a szénégetőt meg­látogatta, megpillanta a szép leányt s nagyon meg­tetszett neki. Ám én e dán Juan felől nem a legjobb, híreket hallottam s értesítettem a leányka atyját. — Szegény emberek!­ ... De, úgy hallottam, egy fia is van Montcalmnak. — Van; ez nevének az örököse s a nyugati, hadseregben, mint őrmester szolgál. Derék fiú, ki ok­­vetetlen emelkedni fog pályáján, ha valamely gonosz golyó föl nem tartóztatja útjában. Apjának a büsz­kesége ő, kit ez ama meggyőződésben nevelt, hogy egy Montcalm nem lehet más, mint munkás vagy katona. — Minden nagyon szép, de eléggé bizonytalan jövőt nyújt. — Kétségkívül. Azonban nem hiányzanak jó­ barátjai; én magam is, biztosítom önt arról,, hogy a­míg élek, Montcalmnak a leánya nem lesz elha­gyatva s kitéve a bizonytalan sorsnak. A feleségem is egy értelemben van velem s tökéletesen osztozik eme jó szándékomban. Még egy ideig társalogtunk együtt s aztán ko­csin tértem vissza Pierrefondsba, miután elbúcsúz­tam a gróftól, ki az egész régiségkutató társaságot meghívta általam. Mi csupán egy hetet szándékoztunk a »Hotel du Lac«-ban tölteni, de egész hónapig marad­tunk ott. Tréville gróf gondoskodott szórakozásainkról s több oly szomszédjával ismertetett meg minket, akik különféle kelta, gall, római és frank telepeknek ál­talunk ismeretetlen maradványaihoz utasítottak. Ám, a­mi engem leginkább érdekelt és mara­dásra ösztönzött, az a szénégető marquis volt, a­ki­vel én barátságot kötöttem.

Next