Fővárosi Lapok, 1887. február (24. évfolyam, 31-58. szám)
1887-02-01 / 31. szám
Kedd, 1887. február 1. 31. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre *.....................................8 frt Negyedévre...............................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Julia szerelme. (Beszély.) Egri Gyulától. (Folytatás.) Tehát feltehetjük kedves vérem, hogy Zolnay komoly szándékkal közeledett Bellához; szerette őt s vele akarta átélni az életet búban és örömben. Hogy helyes-e gyanitásom, arról csak a park tudna beszélni, melynek fasoraiban, — míg alakjuk a színes üveggömbökben tükrözött — kéz kézben álmodoztak, s bizalmas beszélgetésbe merültek lelkeik. .. Mily rettenetes, hogy közbelépett a halál! Bellához igen hasonlítok — barátnőm, ugye így mondtad? Emlékszem, hogy én magam is sokaktól hallottam ezt. Megkerestem egy arcképét a drága elhunytnak, s e hasonlóság oly erővel villámlott lelkembe, mint még soha. Villámlott, — igen ez a megfelelő fogalom. Egy percre világosan láttam mindent s elvakultam. Hogy ez a természetes gondolat, eddig sohasem jutott eszembe — azon igazán csodálkozom. Zolnay Bellát kétségkívül nagyon szerette, s nemes ösztönből közeledett hozzám. Hiszen ajkam, szemeim, hangom, ez Bellára emlékeztető. Sylviám ne mondj ellent: bennem nénémet szerette. Ez oly kevéssé illet szerelme engem, a mint nem a festvényt s nem a szobrot illetik a csókok, melyeket reájuk lehelünk. Arckép voltam s szobor voltam, semmi más. Mikor reám nézett, Bellára gondolt, mikor hangom hallgatta — Bella beszélt; mikor azt mondta, hogy szeret — nem engem szeretett s kétségkívül elvett volna csak azért, hogy őt szüntelenül drága halottjára emlékeztessem. S tudod, hogy én semmi sértőt nem találok ez eljárásban ? Magamról veszek példát, a ki e férfi arcképétől nem tudtam megválni a műcsarnokban, s a ki — bevallom — nem tudom mit adnék, ha ama képet szobámban felfüggeszthetném. . Mióta e gondolat meggyőződéssé szilárdult bennem, azóta nyugodtabb vagyok. Áldom érzékenységemet, mely előidézte a szakítást Zolnayval. Hiába, törékenyeknek s önzőknek vagyunk alkotva, s én megkívánnám attól, akit imádok, hogy önmagamért szeressen ... Ámbár egy különös dolgot kell hozzátennem mindehhez. A nemzeti színházban valami új, francia darabot néztünk meg. A színmű szellemes volt s én felderültem tőle. A harmadik felvonás előtt belő férjem — Zolnayval. Ama kedves napok óta, először találkoztunk igy. Éreztem, hogy elhalaványodom ; szivem erősen dobogott. — Elek kért, hogy békítselek ki benneteket. — Hiszen közöttünk — mondom — sohasem volt háború; nem emlékszem. Az ön barátja egyszerűen mellőzött minket. Zolnay figyelmesen nézett reám. Tekintete megvillant s bágyadtan mosolygott. — Nos, ha a grófné nem akar emlékezni — ez a béke. Közel ült le hozzám. Érdektelen dolgokról kezdett beszélgetni, de engem e rég nem hallott hangok előbb ingerültté, majd álmodozóvá tettek. A színpadi díszletek eltűntek, a nézőkkel együtt s én otthonunkban voltam, az udvaron, hintómban hátradőlve s ő lábaimat takargatta be, s azt mondta — mint akkor — »tudja hogy maga elragadó ?«... Felhoztam neki Bellát. Elbeszéltem, mint kutattam emlékeim között s mint olvastam el minden sort, mely reá vonatkozott. Biztosítottam, hogy én és Bella szenvedélyesen szerettük egymást, hogy sokat gyászolom s örömmel feküdném a sírban, csak ő élne. Majd vidám részleteket hoztam fel, gyermekéveinkről . Bella csínyeit soroltam elő. Végre célzást tettem rá, hogy tudom, hogy ő — Zolnay — foglalkozott vele. Szórakozottan hallgatott s folyton szemem közé nézett. Aztán végig simítva homlokát, s hozzám hajolva, halkan, de sugárzó szemekkel ennyit mondott : — Kár érte. Szép és eszes volt; úgy hasonlított — magához. Nemsokára felkelt s eltávozott. Tizedik levél. Sz. 1874. Április. »Úgy hasonlított magához!« Mikor ezt mondta, tél volt s most javában pompázik a tavasz, »úgy hasonlított magához« — menynyire kiforgatott egész valómból e huszonegy betű! Kedves falumban élünk, de gyakran vagyok a székvárosban is. Zolnayt fontos ügyek a fővárosba szólították; úgy hallottam, valami más fontos állásra van kiszemelve, de nem örömest hagyja itt megyéjét. Alighanem grófi férjem lesz utódja a főispánságban; legalább ideiglenesen ő viszi helyette az ügyeket. A beavatottak mondják : beleokulás végett. .. Részemről nincs ellenemre Zolnay távolléte, így is sokszor foglalkozik vele lelkem. Minden őt hozza itt eszembe. Felkeresem mindama helyeket, ahol csak együtt voltunk, s gyötrődöm Sylviám. Valami ismeretlen veszedelem előérzete kínoz, s szívem kezd belefáradni a küzdelembe. Mint fájna, ha be kellene látnom, hogy boldogtalanságomnak oka én vagyok. Egyenként szakadoznak el a szálak, melyek értelmemet sűrűn behálózták, hogy ne lássak világosan. Én elzárom füleimet Zolnay bocsánatkérései elől, mert irántami hűségét egy színésznő szeszélyétől teszi függővé , és kiviláglik , szakításunk pillanatától, e színésznővel is szakított. Én beteges kétségbeesésemben odadobom magam, egy férfinak, kit soha sem szerettem ; ő nőtelen marad, mert talán senkit sem szeret. Leveled egy mondatába kapaszkodva, beleélem magam ama gondolatba: Zolnay Bellát szerette s velem csak azért foglalkozott, mert hasonlítok elhunyt nővéremhez ; ő megfordítja a dolgot s gyöngéden emlékszik Bellára, mert ő, Bella, hasonlított hozzám, Júliához... Nagyon jól teszi Zolnay, hogy távol marad. Látása : keserű önvád nekem s nem használ sem nekem, sem neki. Szeretem, de annak ő ne örüljön. Övé szivem, lelkem, vágyam, akaratom , de ő azt nem tudja meg tőlem soha. A szerelem olyan, mint a biztosított épületek: felépittetnek, ha leégnek, ám kinyomozandó, a wetzlári pap. Irodalomtörténeti nevezetességén kívül — amennyiben Göthe » Therzier«-je itt esett meg, valóságban — Wetzlar legújabban még paplakjáról is híressé lett. Messze földön idézik a tiszteletes úr családját, mint a földi boldogság egyik legeszményibb megvalósulását. A praktikus angolok is neszét vették valahogy a dolognak és több mint tiz év óta a főúri házakból előszeretettel adják oda a gyermekeket német szóra, meg azért is, hogy ellessék az igazi szerencsének titkát. Mindég van a paplakban két-három serdülő gentleman, kik azután elragadtatással szoktak beszélni a wetzlári paplakhoz kötött emlékeikről. Egy ilyennek a levelével látogattam meg a »tiszteletes«-éket. Ez vasárnap délután volt, kedélyes szórakozás közepett leptem meg őket. A levél írója jó emléket hagyhatott hátra, mert amint megtudták, hogy tőle hozok hírt, a gyermekek — abbahagyva játékukat — körülfogtak és faggattak kérdéseikkel: hogyan és mint van a jó Harry ? gondol e még rájuk ? Egyet-mást fölelevenítettek itt tartózkodása idejéből, többi közt a kékszárnyú béka történetét, melyet Harry a kis Matildnak a »lelkéből« vett ki; a csúnya jószág most is megvan, borszeszes üvegben őrzik azon gyermekek elrettentésére, kik álmosak reggel és nem szeretik a korai fölkelést. A kékszárnyú béka története a következő: a tiszteletes úr erkölcsi leckéiben szereti használni a képes hasonlatokat. Séta alkalmával egy békákkal és más csúnya jószágokkal népes mocsár előtt haladva el, az apa így szólt gyermekeihez: »Látjátok, az ember lelke olyan, mint a víz: az alvó vízben szörnyek keletkeznek, épúgy a lomha, lusta lélekben is.« A kis Matild, úgy látszik, nem lehetett valami nagyon meggyőződve a morális hasonlat igazságáról, mert ezután is csak akkor tudta az ágyat elhagyni, mikor a többiek már mind föl voltak öltözve. Hiába való volt minden ijesztés, míg végre Harry egy furfangos ötletével sikerült öt lustaságából kigyógyítani. Ő ugyanis egy kis békát fogott és kékre festett hártyákból szárnyakat csinált neki. A leányka másnap reggel fejfájás ürügye alatt akart az ágyban maradni.Harry angol timsót adott neki szagolni, mitől nagyot prüsszentett, és gondolható mennyire meg volt rémülve, midőn észrevette maga előtt a paplanon a kékszárnyú békát, melyet Harry csempészett oda a trüsszentés alatt. Bezzeg volt ijedelem és jajveszéklés. A kis Matildból azóta nagy leány lett és ő maga beszélte el, mily gyökeresen kigyógyította őt a Harry drasztikus kúrája a reggeli álmosságból: a félelem nehogy ujóbbi kékszárnyú békák nőjjenak lelkében, fölébresztette a kelési óra előtt és akkor a világ minden kincséért sem maradt volna az ágyban s mig őt öltöztetni jöttek, már táncleckéit próbálgatta a tükör előtt. A városkában pedig ma is ijesztik az álmos gyermekeket a szárnyas békákkal. A tiszteletes urban megtestesülve találjuk a legemberiebb morált, úgy mikép az keresztyéni hitünkből, lényünk természetéből folyik és a melyet ő szóval és példával tanít. Azok az órák, melyeket, néhány napi itt tartózkodásom alatt, az ő társaságában töltöttem, a legtisztább szellemi gyönyöröket nyújtották nekem, amilyeneket valaha élveztem. Család, haza, hit e három örök-igaz forrásból meríti e kötelességeinkre vonatkozó tanításait. Óvakodjunk a semmitevéstől, szokjuk meg a hasznos munkát, biztosítsunk magunknak anyagi jólétet, vagyis legyen meg a szükséges mindig és vessük meg a fölöslegest, fejleszszük lelkünk és szívünk jobb gerjedelmeit, a családi és baráti kötelékek egyesítsenek bennünket, igyekezzünk egymást az emberies erényekben fölülmúlni, tiszteljük a törvényeket, legyünk készek minden áldozatra, melyet a haza tőlünk követel, féljük az igaz istent és nyugodjunk meg az ő akarataiban. Ezeket az igéket veti ő az Urnak a mezején. A korai házasságban találja az élet szerencsés alakulásának legszolidabb biztosítékát. Kölcsönös szereteten kívül nagy súlyt fektet arra, hogy az összekelendő ifjú és hajadon egymást kiegészítő erkölcsi egészet képezzenek, ugyanis senki sem tökéletes közülünk, mindenkinek vannak lényéből folyó gyöngéi; szerencsés az a férfi, ki fölleli nejében a saját fogyatkozásait üdvösen ellensúlyozó erényeket vagy kellékeket, és viszont. Lelki pásztorkodása egyik fő feladatának tartja tehát az ily módon összeillő párokat összehozni. Mihelyt a fiúknak és leányoknak meg van kellő koruk, bizalmas csevegésekben kutatja bensejüket, kifürkészi szívbeli titkaikat, tanácsaival a helyes irányba tereli őket. Ha egymásnak termett szeretők leghőbb vágya teljesülése ellenében akadályok forognak fen, nem nyugszik, mig azokat ki nem egyenlíti. Midőn valamely fiatal ember állásba jutástól, vagy jobb állásba való áthelyezéstől teszi függővé házasodási szándékának megvalósitását, igénybe veszi e célra befolyásos összeköttetéseit. Ez urak ilyenkor már előre tudják, hogy a wetzlári lelkész ismét egy párt boldoggá akar tenni és többnyire támogatják őt jó szándékában. Hasonlóan sokat buzgólkodik a kárhozatos semmittevés vétkének kiirtásában. Ha valami naplopó keveredik a nyája közé, nincs nyugodt álma, míg azt hasznos foglalatosságra nem birja. Ezelőtt pár évvel itt telepedett le egy vagyonos tőkepénzes, kinek egyéb dolga nem volt, mint évnegyedenként értékpapírjairól a szelvényeket leollózni és pénzzé váltani. E kellemes foglalkozás mindannyiszor egy napját vette igénybe, hátramaradt az évből 361 nap, melyeken nem tudta mint élni az időt. A tiszteletes úr tanácsolta neki, változtassa át vagyonát fekvőségekbe és gazdálkodjék maga, akkor nem fog unatkozni. De ilyesmire nem volt elég erélye, a lomhaságban megrögzött járadékosnak. Az unalom gyötörte tovább és semmittevésével szálka maradt a lelkész szemében De végre mégis csak megtalálta a célhoz vezető módot: híveinek ajánlotta egy közegésségügyi bizottság létesítését, melynek feladata lenne időnként megvizsgálni a házakat netáni közegésségellenes állapotok kipuhatolására, továbbá új építkezéseknél az érdekelteknek útbaigazításokat adni az egésségtan szempontjából.