Fővárosi Lapok, 1887. február (24. évfolyam, 31-58. szám)
1887-02-23 / 53. szám
Szerda, 1887. február 23. 53. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: IF ^ __ _ _____ Előfizetések Budapest,ferenciek-terv 3.sz, "nl B ■ M "ST“ B szintúgy mint i. emelet. Mm ■ § 111 ft KJ f 1 1 1 ft 1 Hirdetések Előfizetési dij: f* NI If M k.lf A I I |M 1 t J W a kiadóhivatalba ........................................ OH luditv Swffil BnilílHin (Budapest, ferenciek tere. ................................................. írt. ( Athenaeum-élet) Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. Három szonett. Teton. (Engine Manuel.) A meredek, zord életösvényén Haladtam feljebb, vánszorogva lassan ; Lelkem nem járt fenn, szédítő magasban, De nem csúszott a ronda porba’ sem. Sarkalt a tettvágy, hívó küzdelem ; Komor veszélytől, jött bár száz alakban, Karomba’ bízván, vissza nem riadtam. A mosolyt és a könnyet ismerem. Tetőn vagyok már, utam mélybe megy, És széttekintvén, megdöbbenve látom : Tátong az űr. . . előttem tüske, rög. . . Az éji köd sötéten hömpölyög. . . — El, félelem ! Vezérli léptemet Egy halvány fény a messze láthatáron ! Egy ifjúhoz. (Coppée.) Ifjú, kedvesed kit hűtlen elhagyott, Mért borult e felhő tiszta homlokodra ? Fenyegető jobbod’ így ökölre fogva, Az intéző istent mért kárhoztatod ? E bősz láng szemedben, mondd, miért lobog ? Mert nincs, a ki nála szebb teremtés volna, S homlokát csodálva, hónyakát karolva, Elhamvadni láttad minden bánatod ! Illatát hajának nem tudod feledni, Szép leány a földön nincs kívüle senki, Senki, a kit tépett szíved még szeretne! Szánlak és nevetlek, szerelem mártirja ! Meddig tart a szépség ? Gondolj csak a sírra, S melyek mind egyformák : — a halálfejekre ! A seb. (Sully Prudhomrae.) Csatázott s mellén kard ütött sebet. Kórházba tért s meggyógyították lassan . A természet, a csodatévő balzsam, S a féltő gonddal bíbelő kezek. Fölépült, jár-kel s minden bajt feled. De néha, fölleges, borús napokban A seb kiújul még fájdalmasabban S mellén a kín cikázva átrezeg. Bécsi tárca. (A hangulatról. — A farsang. — Szinházakból. — »Georgette.« »Ússzunk hát az árral«, mondá az egyszeri úriember a börtönőrnek, midőn gyóntatója figyelmeztette, hogy a lélekharang őt hívja az utolsó útra. Midőn mindenki politizál, mi egyedül nem vonhatjuk ki magunkat a szabály alól; midőn minden ember a harci kürtöt fujja, mi sem fújhatunk pásztorsípot. A kutató orvosi tudomány még nem tett eleget a kolera-bacillusok fölfedezésével; feladatát nem teljesítette, míg fel nem fedezte ama miazmákat, melyek korunk legveszedelmesebb ragályát szülik : a politizálási járványt, azt a dühöt, mely ellen még nem termett Pasteur. Vannak idők, midőn a legbékeszeretőbb emberek is kivetkeznek emberi formájukból; midőn farkasokká válnak a bárányok és a társadalmi rend felforgatásával fenyegető újítókká azok, kik évtizedeken át szó nélkül fizették adóikat. E lázadás és harcvágy csirájának a levegőben kell lenni, melylyel az emberek belélegzik, különben a ragály nem lehetne oly általános. A jó bécsieket is megtámadta e ragály. Utcákon és korcsmákban, báli termekben és kávéházakban, népkonyhákon és szalonokban egy a beszéd tárgya, mindenütt azt vitatják, mit csinál majd az osztrák kettős sas, ha egy porosz-francia háború esetén a muszka medve szövetségre lép a galli kakassal. A fodrász, miközben gyér hajszálaidat hozza a kopasz helyeket fedő költői rendetlenségbe, az oroszok törekvéseit magyarázza a Balkán félszigeten ; a tramvaykonduktor a francia visszatorlási eszme fejtegetésével hálálja meg a kapott borravalót; a pincér meg az osztrák-porosz szövetség meleg védelme közben hagyja kihűlni kávédat. Az egyik, ki egy hadiszertárt egy gyógyszertártól nem képes megkülönböztetni, a hadsereg reorganizációjáról cseveg, a másik meg, ki még ma sem tudja, honnét kerítse elő a múlt fertályi lakbérét, oly könnyű vérrel szavaz meg pár száz milliót harci célokra, mintha a delegáció bújt volna belé. Arra a kedélyes, békeszerető bécsi népre, melynek legfőbb politikai ténykedése mindeddig az volt, hogy a cseheket szidta, ki ismerne e politizáló, gyilkos harcokat hirdető, fékevesztett tömegben ? Ismeretlen szenvedélyek gyúltak lángra, a hangulat harcias és minden ember kész feláldozni az utolsó garast, mely nem az övé és az utolsó embert, kivéve a maga becses személyét. Mert a derék bécsiek harci lelkesedése csupán a népfölkelési törvényjavaslatig terjedt e határhoz érve, lelkesedésük lelohad, harcvágyuk megcsappan. Angstmayer úr szívesen szavazza meg a mások millióit ismétlő fegyverekre, de hogy azt maga is a kezébe vegye, azt nem veszi be a természete. »Nem elég, — úgy mond, — ha a fiamat küldöm csatába, most még háború esetén én, vén szamár is (bocsánat, de így mondta és neki tudnia kell, amit mond, berukkoljak? Itt hagyjam feleségemet, bezárjam az üzletemet?« — »Hiszen a családjára bizhatja üzletét« — vigasztalja őt szomszédja. »A leányom nem ért hozzá, figyermekem pedig nincsen« — vág vissza az elkeseredett hazafi és elkezdi szidni a kormányt, mely mind e bánatot hozta szívére. A hangulat tehát, amíg külső politikáról van szó, rémesen harcias, de elkeseredett, nyomott, ha a belpolitika képezi a megbeszélés tárgyát. Aki jó keresztény, rémülve gondol rá, hogy már a pápa is egy nótát fut Bismarckkal; aki meg rossz zsidó, az borzadva gondol a német klubban történtekre és félve von következtetéseket a múlt hét eseményeiből. A jó zsidók pedig, — mert vannak még ilyenek is, — olvasva a bécsi napi sajtó filippikáit (magyarul: gezéresz) már-már elveszíti bizalmát hitéhez, önmagához, mert nem szabadulhat meg a gondolattól, hogy nagyon rossz lehet az a zsidóság, mely ennyi védelemre szorul. Az antiszemitizmus, amint azt itt látjuk, nagyban különbözik a mi otthoni antiszemitizmusunktól. Nálunk az antiszemitizmus járni kezdő nagyságok első lépéseinek támasza, s ha ezek tudni fognak majd járni, hamar megszünhetik az antiszemitizmus. Aki pedig végül antiszemita nálunk, »mert zsidó kezekre jut a fekvő birtok«, az nem sokára meg lesz térítve, ha látni fogja, mint jut a fekvő birtok ismét el a jelenlegi birtokosok kezeiről. A mi Weöreöshegyi Árpi urfinkban sokkal több a gentryskedhetném, semhogy soká birtokukban maradhatna az, amit apáik akár a saját arcuk, akár a mások arcának verejtékével szereztek. Ausztriában azonban sokkal mélyebben gyökeredzik a baj. Bevándorlott, nagyrészt zsidóelemek itt csakugyan aláásták az ipart, a kereskedelmet és ezekkel az általános jólétet. A dolgozó két munkáját értékében a minimumra redukálta, szédelgéssel és csalással a nép legjobb erejét szívta, magába egy olyan osztály, mely kíméletet nem ismer a nép iránt, melyhez nem tartozik, s nem ragaszkodik az országhoz, mely nem hazája. Mert ez az osztály nem osztrák, a legkülömbözőbb nemzetek selejtje rakódott benne Ausztriára, mely ellen, ha drasztikus eszközöket használnak, ki csodálja? Vastag szeny ellen durva szappant szoktak használni. Nálunk az antiszemitizmus divat, mely egy darabig uralkodik, aztán lejárja magát, mint például annak idején a krinolin. Ausztriában azonban komoly betegség, melynek kimenetelét senki sem tudhatja előre. Ez a tudat nyomja a szegény bécsieket, ez keseríti el őket, ha belső állapotaikra gondolnak és ha ehhez hozzáteszszük a népfölkelési törvényjavaslat szülte hangulatát, elképzelhetjük, mily kellemes farsangot mért a sors a jó bécsiekre. Az elite-bálokon nem a város nevezetes szépei, a színi- és művészvilág kiváló egyénei a napok, melyek körül a világ forog, hanem magasrangú katonák és politikai egyéniségek, »kiktől tán meg lehet valamit tudni;« a polgári mulatságok elveszítették eredeti jellegöket, viharos népgyülésekhez hasonlítanak, melyekben komoly napi kérdéseket vitatnak meg és még a házibálok »vánkos-táncának« örömei is megmérgezvék, mert Huberné asszony sehogy sem szabadul . . .Olykor, ha éltemen felhők borongnak, Lelkem sebe, mit már-már elfeledtem, Kiújul ismét, vad fájdalmival. Elég egy szó, mely megcsendül fülemben, Elég egy köny, elég egy régi dal: S érzem fogát a vénült fájdalomnak ! Bogdánfy Lajos: A nagymama. (Visszaemlékezés.) Írta Szabó Zsigmomt. (Folytatás.) Oh, milyen boldog voltam. Nem csak annak örültem, hogy ismét ott ülhetek atyám oldalán, büszkélkedve a daliás férfiúban, ki oly erős kezekkel hajtja a két sötét pert, s kit mindenki hódolva köszönt, de ujjongott lelkemben a gondolat s szerettem volna kikiáltani mindenkinek , hogy atyám újra szeret s én újra az övé vagyok. Aztán milyen kocsizás volt az ! A nap sohasem ragyogóbb, az ég sohasem derültebb. Minden örült és mosolygott, a két ló kényesen feltartva fejét ügetett, a kocsi nagy kerekei gyorsan forogtak s a nap megmegaranyozta az itt felvert porát. Amint elhagytuk a várost sík utcáival s poros fasoraival, mintha csak minden még jobban megszépült volna. A rügyező fák, melyeknek fakadó levelei megremegtek a fűszeres tavaszi szellőben, a sötétzöld vetések váltakozva a frissen szántott föld fekete tábláival, az előttünk haladó terhes kocsik víg csilingelése, a gyalogosok énekei s az útt fehérsége felett terjengő átlátszó aranyos köd — olyan megragadó kedves kép volt, hogy én olyan elégedettnek éreztem magam s szivem majd kicsordult a boldogságtól. Akkor atyámra néztem. Kék szeme olyan jósággal nézett rám s megsimitva fürjeim, azt mondá halk, zengzetes hangon: »Édes fiam!« Mosolyogtam boldogan s háladatosan, de érzem, hogy köny nedvesíti pilláimat s végigcsordult arcomon s midőn lehajoltam, hogy megcsókoljam a legdrágább kezét, gondolom: »Anyám, mégis jól imádkoztam !« S mily gyorsan múlnak a napok falun, hol minden szabad: futni erdőn, mezőn, kocsizni, lovon ülni, hol nem korlátoz a nevelő szigorú hangja — s mégis valami úgy hiányzott. Egy jóságos szelid arc, azzal a szelíd mosolylyal s nyájas szemekkel. Ha a nagymama itt volna! Ugyan mit is csinálhat egyedül ? Még játszótársa sincsen. Nem tudtam tovább kiállani s megkértem atyámat, hogy hazamehessek. — S nagymamához siet ugye? —kérdé mosolylyal. — Hozzá, — felelem. — Hát olyan nagyon szereti a nagymamát? Mit felelhettem volna rá, mint hogy nagyon, igen nagyon. Atyám elhallgatott. Szünet állott be s ő mélyen elgondolkodva csapdosta lovagostorával egy virágágy fiatal hajtásait. — Aztán mondja csak Charles, szoktak a nagymamánál rólam is beszélni ? — Oh, akárhányszor, mindennap. Ismét elhallgatott aztán a földre nézve lassan kérdé. — Hát mit beszél rólam a nagymama ? Olyan aggódva várakozott a feleletre s fejét kissé fölemelve kérdőn nézett rám. — A nagymama ? Hogy szeressem önt nagyon, talán még jobban, mint őt szeretem. Elfordult. »Szegény asszony — mormolá —– pedig, de megbántottam.« Aztán felém fordulva folytató: — Charles, én is önnel megyek. S ahogy hazaértünk, atyám a nagymamához sietett. Igen, határozottan láttam, hogy odament, pedig három év óta nem volt nála. Valami úgy tartóztatott, hogy rögtön utána menjek s vártam egy ideig az üres nappaliban. Mikor a nagymamához beléptem, az ő nyájas hangját hallottam. — Jól teszed Pál, ha nődet szereted! Ez kötelességed. -----'♦:©‚*=•----