Fővárosi Lapok, 1887. február (24. évfolyam, 31-58. szám)
1887-02-14 / 44. szám
Hétfő, 1887. február 14. 44. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda:m Előfizetések fcdapest, ferenciek tere dj| i.emelet. ftj»f 1 If fl ÍJ? I 1 § f fl 1 m£ Hirdetések Előfizetési dij: |P IJ V H [la jkj I jAl UXl. 3 kiadohivatalba WWvrei ...................8 frt MBHI ” OiHHi w HBHIM (Budapest, ferenciek-tere, ............................................4 frt. A ., Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. Gróf Csáky Krisztina (»A gróf Bercsényi család« történetéből.) Irta Thaly Kálmán. (Vége.) A brunóci és csejthei jószágoknak egyelőre való visszaadatását a grófnő elérte. Lankadatlan erélyének csakhamar ezután sikerült kieszközölni egy második parancsot is a kamarától. Nevezetesen, minekutána az ezen főhatósághoz benyújtott folyamodványához csatolt okmányokkal kétségbevonhatatlanul igazolta, hogy a szepesi kamara által lefoglalt tokaji, tarcali és erdőbényei hegyalljai szőlők, a pincéikben levő ó borokkal együtt, nem férjének, hanem kizárólag neki, mint gr. Csáky Krisztinának — anyjáról örökölt és részben szerzett — tulajdonai, s azért azoknak még az idei szüretek előtti visszabocsátásukat elrendelni kéri; következőleg a cs. udv. kamara e nyílt jog elól el nem zárkózhatván, 1801. október 10-én kelt leiratával meghagyá a szepesi kamarának, e szőlőknek hovahamarább, még a szüretek kezdete előtti visszaadását a grófnő kezéhez. Úgy látszik, ez ügyben magánál Lipót császárnál is járt Krisztina grófnő kihallgatáson, s ennek tulajdonítható, hogy most már szelidebb húrokat penget a kamara, midőn e rendelete indokolásában egyenesen a Fölségre hivatkozott. Gr. Csáky Krisztina nemcsak a kamarai igaztalan kapzsiság ellen fejtett ki szívós erélyt, de egyébként is bécsi internáltatásuk alatt, mig Rákóczi herceg neje, mint fiatal, heves, élénk, nyughatatlan vérü hölgy, igen szabadon beszélt s az udvar szemében feltünőleg viselte magát, addig az idősb, meggondoltabb s nagyon eszélyes gr. Bercsényiné magának Leopold császárnak 1703-iki nyilatkozata szerint, tartózkodóbb (»retirater«), óvatosabb vala, úgy beszédeiben mint egész magatartásában.*) Ennek köszönhette azután az udvari körökben másként is nagy összeköttetésekkel és személyes ismeretséggel biró úrnő, hogy *) A császár e vélekedése fejti meg előttünk ama tényt, hogy a bécsi udvar ez években Rákócziné irányában még több szigorral s fösvényekből járt el, mint Bercsényinével szemben. Az ifjú fejedelemasszonynak — dacára, hogy uralkodóházból született hercegnő valt, — tartásdiját elekivételesen megengedtetett neki Bécsből Magyarországra le-lerándulhatni, ha nem is a távoli Unghvárra, de legalább a kezére bocsátott brúnóci jószágra. E javak adminisztrációjába ilymódon személyesen folyhatott be. Itt tölte például az 1702-diki telet, vagy legalább annak egy részét. Azonban a tavasz ismét Bécsbe száll ra, hol több rendbeli fontos ügyeiben az udvartól intézkedéseket sürgetett és várt. Egyebek közt nagyon tetemes értéket képviselő arany ezüst-miveinek s másféle drága ingóságainak a zár alóli mielőbbi föloldását és kiadását, férje jegyajándéklevelének érvényesítését s közös jószágaikban tett saját beruházásainak megtérítését a grófnő többszöri folyamodványaival ismételten követelvén, elvégre sikerült neki Lipót császártól oly parancsot kieszközölnie a cs. udv. kamarára, melyben ez utasittatik, hogy gr. Bercsényinének eme követeléseit vegye érdemleges tárgyalás alá s e tárgyalásokban, a követelmények jogi megítélése végett, a magyar udv. kancellária is vegyen részt küldötteivel. És ezen utóbbi intézkedésben rejlik főként a vívmány a grófnő részére, mert a tanácskozmány ekképen vegyes jellegűvé lett s a magyar kancellária tagjainak delegálásával, jogigényeinek megbirálásánál a hazai jog illetékessége elismertetett. E tanácskozmány nemcsak a grófnő jogigényeit, hanem egyúttal a gróf hitelezőinek képviselői által benyújtott követelések ügyét is tárgyalta. Bírjuk a hozott határozatokról a Mesko toll vivő kezével papírra vetett jegyzőkönyvi fogalmazatot, mely ámbár csak röviden odavetett pontokban, de mégis eléggé tájékoztató a lényegre nézve. Nagyon hosszan húzódott ez az ügy s az idő közben mindinkább terjedő magyarországi mozgalom (kuruc-világ) rohamos sikeres hatásának tulajdonítható, hogy ez ügyben Leopold egy kir. rendelete később már igen szelíd húrokat penget. Bercsényiről csak mint kibujdosottról (profugus,) minden átkozódó jelző nélkül szól, megnótáztatásáról, vagyonának zárjától, azaz férje igazán fejedelmi vagyonának zár alá vételétől fogva oly szűken szabták meg, hogy Sarolta Amália a drága Bécsben (honnét távozni nem engedték), csak adósságok csinálásával tarthatta fönn magát alá vételéről teljesen hallgat, s az egész műveletet úgy igyekszik feltüntetni, mintha az csak vagy legfőképen a gróf Csáky Krisztina jogos követeléseinek mielőbbi kielégítése és törvényszerű tartásdija meghatározhatásának érdekében történnék. Nem érdektelen jele az idő fordulatának. E kir. rendelet megküldetett három vármegyének is. Ungh vármegyéhez azonban már nem juthatott el, vagy ha eljutott, csak kacagtak rajta, mert azon országrész ekkor már kuruc volt. Sőt kérdés, hogy a júliusban kelt, jószágbecslést kívánó udv. kamarai leiratot is kézhez kaphatta-e még a Rákóczi, Bercsényi fürge lovasságától körülrajzott Kassába szorult b. Thavonath ? Az osztrák szélekhez közel fekvő brunóci javakat talán még megbecsültethették,bár a kamarai levéltárakban ennek sincs nyoma); de Unghvárt, Varannót és egyebeket többé nem, mert azok már törvényes urak gr. Bercsényi Miklós hatalmában valának, ki az unghvári várat is szoros ostromzárlat alá fogatta. Mire pedig a Bercsényi-hitelezők bécsi konkurzusának határnapja elérkezik, akkorra a kurucok előhadai már Lévát, Korponát, Selmecet, Körmöcöt és a többi bányavárosokat is meghódították s Nyitráig csapdosának. Mutata rerum facies! A dolgok ilyetén nem remélt fordulatával, a cs. udv. kamaránál a hitelezők részéről September 24-kén benyújtott igénykereseti ügyiratokat, okmányokat elfogadták ugyan, azonban a delegált bizottság ülést többé nem tartott. Nem volt immár mi fölött határoznia; a Bercsényi-vagyontömeg kisiklott a kamara kezeiből, a diadallal visszatért »profógus« tulajdonos gróf parancsolt már abban, és ráadásul — fél Magyarországon !*) *) Ezzel végződik a monográfia 2-dik kötete, melyből e szerfölött érdekes részleteket, egy magyar főúri nő jellemének és életének becses adatait, a szerző szívességéből közöljük. A mai nővilág örömmel olvashatja ezeket. A harmadik, megírandó kötetben lesz majd megírva, hogy e nemes nő mint viselte magát a kuruc háború éveiben, a fejdelem után legnagyobb szerepet vitt férje intézkedése idejében, s majd e harc leveretése után mint tűrte a bujdosást, száműzetést, míg nem a márvány-tenger partján meghalt, hogy az ő nemes hamvai is idegen földben nyugodjanak. Teleki Blanka. (»Gróf Teleki Blanka életrajza.) Lővei Klára jegyzetei nyomán irta P. Szathmáry Károly. Gróf Teleki Blanka sajátkezű rajzaival. Budapest, Révai testvérek. » Quelle force !« A bámulat e fölkiáltása a ragyogó tollú és költői lelkületű nagy francia történetíró, Michelet ajkait hagyta el, midőn az ő gondjai által fölállított ravatalon kiterítve látta gróf Teleld Blankát, ki a Szajna melletti zajos világváros csöndes temetőjében nyugszik, távol hazájától, melynek neve mint végső sóhajtás kisérte elröppenő lelkét. Mily erő! Nem a háború vagy politika valamely hősének hült teteme mellett fakadt e szavakra az, ki annyi hőstettet jegyzett fel művének ékesszóló lapjain. A heroizmus a lélek tulajdona és összefér a gyöngéd nőiséggel. Teleki Blanka, ki üldözést, sanyaruságot és börtönt törhetetlen erővel és hajlithatatlan méltósággal szenvedett, nő és nőies volt a szó legnemebb értelmében. Főrangú családhoz tartozott s kitűnt szépség és szellem által. Ki jósolhatott neki a legboldogabb jövőnél egyebet ? De szeretett és azon meggyőződésre kellett jutnia, hogy szíve vonzalmát nem követheti. Csodás ereje már itt nyilvánult. Le tudott mondani, nem kötött olyan frigyet, melyet környezete mint mésalliancet elitélt volna; de egyszersmind hű ma maradt első érzelmeihez, más férfit nem boldogított ke-zével. Családi öröm nélkül sivár élet várta volna, ha nem talál egy nemes életcélt, melynek megvalósításán lelke egész erejével, szive egész melegével csüggjön. Teleki Blanka biztos tapintattal választotta az utat, melyen mint nő haladhatott. A nevelésnek szentelte életét. Nem nevelhetvén saját szülöttjeit, második anyjává akart lenni azoknak, kiket nemzeti irányban törekedett fölnevelni a haza leányaivá. E törekvés akkortájt nagy jelentőséggel bírt, a magyarság gyarapodása szempontjából rendkívül gyümölcsözőnek ígérkezett. Főuraink szalonjaiban német szó uralkodott. Az előkelő leányok bécsi és drezdai nevelőintézetekben nyertek kiképeztetésöket. Égető szükség volt e téren a hazafiság követeléseinek érvényt szerezni. Teleki Blanka, ki mindig gyűlölte és kárhoztatta a szalonok németségét, a legbiztosabb ellenszert találta ki, midőn elhatározta, hogy felső nevelőintézetet nyit főrangú leányok számára. De mily elszántság, mily szilárd akarat kellett ahhoz, hogy egy grófkisasszony nevelősködésre adja magát! De a gróf Teleki Imre lányát nem rettentették vissza a kaszt előítéletei. Először tanulmányútra kelt gróf Brunswick Terézzel, ki a kisdedóvó-intézeteket alapította hazánkban, és saját testvére, Emma grófnő, a későbbi de Grerando Agostné kíséretében, és miután megismerkedett a külföld legjobb intézeteivel, 1845 novemberében barátnőjével, a szintén előkelő családból származott Lővei Klárával csakugyan megnyitotta a tervezett leányiskolát. De nem volt kit tanítania. Senki sem jelentkezett a fölvételre. Tíz hónap telt el, míg végre az első növendék beköszönte, Deák Ferenc egy nőrokona, Puteani Róza bárókisasszony személyében. Amint a jég meg volt törve, a Róza k. a. példája követőkre talált, sőt sokan jöttek a fenkölt szellemű két nő tanítását élvezni, kiket Vasvári Pál és Hanák János mint tanárok segítettek ama vállalatukban, hogy a hasznos ismeretek közlése mellett a hazafiság szellemét ébresszék és ápolják az arisztokrácia nő sarjadékaiban. És beállt a forradalmi év. A tanárok a kathedrát fölcserélték a csatatérrel; a leányokat hazavitték az aggódó szülők, midőn 1848 végén Windiskgrätz közeledett. A nemes honleány, ki a válságos időben nem folytathatta a választott téren hazafias működését, azonnal talált más módot szolgálni a hazát, mint igazi nő, védangyalává lett a sebesülteknek, kiket gondos ápolásban részesített. Követte, ép úgy mint Lövei Klára, a magyar kormányt Debrecenbe és Szegedre, Nagyváradon pedig honvédek mellett osztrák és orosz sebesülteket is ápolt. Egyéb szereplése a nemzet önvédelmi harca alatt csak annyiból állt, hogy mint zászlóanya vett részt a Vasvári Pál által szervezett Rákóczi-csapat zászlószentelésében. Midőn mindennek vége volt, Blanka grófnő kerestette a hegyek között eltűnt Vasvárit és számos bujdosónak nyújtott menedékhelyet szatmármegyei birtokán. Ő maga először Pestre ment vissza, hol az Újépületre nyíltak lakásának ablakai, keserves kilátás az akkori időben ! Majd Pálfalvára vonult, hol pénzzel segítette a bujdosókat és forradalmi dalok gyűjtésével és ifjúsági iratok fordításával foglalkozott, nem sejtve, hogy a reakció ő ellene is akcióvá fog válni. 1851 május havának derekán két császári hivatalnok megjelent Pálfalván, hogy a kompromittált grófi hölgy házában motozást tartson, és csakugyan sikerült egy ódon fegyvert találni, a Rákóczi korából, melyet Blanka grófnő mint régiséget kegyeletesen őrzött. Csak ennyi kellett, hogy Nagyváradon magánfogságia vessék. Se barátját, se rokonát nem bocsájtották hozzá a szigorú börtönbe. Egyetlen egyszer juthatott be oda Tisza Kálmán anyja született Teleki grófnő. Blanka grófnő a magányos börtön unalmát azzal édesítette, hogy egy agyag oroszlánt gyúrt e felirattal : »Csak alszik!« Szeptemberben egy helyre került Lövei Klárá- val az Újépületbe, hol egy évnél tovább az V-ikpa• Villonban vizsgálati fogságot állott ki rossz levegőjű, nedves szobában, napi öt krajcárnyi élelmezési pénzszel. Hatalmában állt ismét szabadulnia, csak kegyelmet kellett volna kérnie, de ezt nem engedte méltósága, sem ártatlanságának érzete. Bilkó auditor szerepelt mint vizsgálóbíró, egy képzelődő bolond, ki monstre-pörré igyekezett felfújni a Blanka grófnő .