Fővárosi Lapok, 1887. március (24. évfolyam, 59-89. szám)
1887-03-01 / 59. szám
Kedd, 1887. március 1. 59. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: .................................. írt. Mt7»d*TT«..................................... frt. Megjelenik mindennap. FŐVÁROSI LÁPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Gyönge szivek (Elbeszélés.) Irta Munkácsi Kálmán. (Folytatás.) Tompa, komor mélázásából egyszerre csak halk kopogás az ajtón zavarta fel. Feltekintett az asztalról. Csendesen felnyílt az ajtó s azon — alig akart hinni szemeinek — Vera lépett be. Haja összekuszálva, ruhái nedvesek az esőtől, arca aggályosan szomorú. Félénken tekintett az asztal felé. Alfréd eléje sietett. — Az előbb elfeledtem jó éjt kívánni — suttogta halkan, lehajtva fejét s kerülve Alfréd tekintetét. — E nélkül pedig nem akartam hazamenni. Halk hangját fátyolozottá tette a megindultság. Ragyogó könycseppek gördültek végig kipirult orcáin, szemei sajátságos lázas fénynyel égtek, egész lényén valami méla szomorúság tükröződött vissza, s Alfréd még sohasem találta annyira szépnek, mint e pillanatban. Mélyen meghatotta a leány hősies önfeláldozása. Tudta mily óriási lelki küzdelmébe kerülhetett neki e lépést megtenni. Eléje lépett s a szerelem meleg hangján rebegte karjait feléje tárva: — Vera! S a szegény leány szótlanul odaborult keblére. Nem sírt, nem zokogott, csak halkan könnyezett. Valami kéjes zsibbadtság, bódító mámor fogta el egész testét, nem volt képes megállani lábain. Csupán Alfréd erős karjai óvták meg az eleséstől. Édes, jóleső fájdalom töltötte be keblét. Nyugodtan engedte magát Alfréd által a barna bársony zsöllyeszékbe gyengéden leültetni, mig Alfréd egy székre melléje ült. Megfogta kezét, karjával átölelte s magához vonva őt mélyen, hosszasan szép szemeibe tekintett. — Hát mégis eljött — hát mégis teljesítette kérésemet ? Hála istennek, tehát alaptalanok voltak aggodalmaim. Szeret — ugye bár édesem ? — rebegte Alfréd boldog ujjongással. Most először hangzott el közöttük e szó. Vera mélyen elpirult. Valami forróság szorította össze torkát, nem volt képes azonnal felelni s csak Alfred sürgetéseire válaszolt. — Hogy szeretem-e ? — kérdezte halk, lehelletszerű hangon méla mosolylyal kis ajkai körül. — Hát nem áldoztam-e fel mindent e szerelemért ?... Nem törődtem a világgal, ellene tettem lelkiismeretem tiltó szavának s eljöttem ide, mert ön kívánta. Vétkeztem csupán az ön kedvéért, kedves Alfréd. — Vétkezett? — kérdezte Alfréd ellágyulva — hát vétek-e a szerelem ?... Ugyan mi rossz van viszonyunkban ? Te szeretsz, én is szeretlek, az isten is úgy rendelte, hogy egymáséi legyünk. Még marok s szüleimnek, atyáddal holnap beszélek s mihelyt engedélyüket bírjuk, ünnepélyesen is elmondjuk azon esküt, melyet ma egymásnak tettünk. Véra ragyogó szemekkel, élénk figyelemmel, s visszafojtott lélekzettel hallgatta Alfréd beszédét. Arcát a boldogság derűje sugározta be. Mohón leste Alfréd minden egyes szavát. Mint valami édes, üdítő ital cseppjei hatottak felizgult kedélyére. Majd ismét félig lehunyta szempilláit, egészen átengedte magát a kéjes tompultságnak, mely idegeit egyszerre elfogta. Nem mozogtak többé ajkai, csak mosolyogtak, midőn Alfréd karját dereka köré fonta. Fürtös fejét Alfréd vállára hajtotta. Valami ismeretlen édes érzelem fogta el ismét, azt hitte mindjárt meghal boldogságában. Alfréd észrevette kábultságát. Szekrényéhez lépett s belőle kis ezüst tálcát s két zöld üvegü kristálypohárkát, meg egy üveg »Curacao«-t vett elő. Az aranysárga nedűből mindkét pohárba töltött s megkínálta vele Verát. — Igyunk az én kis feleségem egésségére ! — suttogta enyelgő hangon. Kocintottak s kihajtották az édes szeszt. Akkor azután újra elmerültek az együtlét édes boldogságába. Az órák múltak, anélkül hogy észrevették volna. Most egyszerre kettőt kiáltott a kakuk. Vera még talán most sem gondolt volna az elmenetelre, ha erre Alfréd nem figyelmezteti. Az atyára gondolt, aki bizonyára nagyon megharagudnék, ha észrevenné leánya távollétét. A bucsuzás sokáig tartott s a kis rácsajtónál újra ismétlődött. Nem tudtak elválni egymástól. Még a tornácról is sokáig integetett Vera kezével Alfréd felé. Mikor Alfréd másnap — kéjes ébren-álomban eltöltött éjszaka után — íróasztalához ült, hogy megírja szüleinek a levelet, melyben őket a történtekről értesíti s a házassághoz beleegyezésüket kéri, egy Budapestről keltezett levelet pillantott meg azon napon érkezett postacsomagjában. Épen atyjától volt az. ösztönszerü félelemmel bontotta fel s futotta át tartalmát. A befejező sorok igy hangzottak: — Már legalább másfél éve, hogy Pálra visszavonultál s egészen megszakítottad az érintkezést a külvilággal. S úgy látszik, nincs is kedved remeteségeddel felhagyni. Pedig nagyon itt az ideje, hogy változtass különcködő életmódodon, mely máris sok mendemondára szolgáltat okot. A most beállott lóverseny-idény épen alkalmas időpont erre. Kívánom is, hogy soraim vétele után mihamarább összepakolj s feljöjj a fővárosba. Fontos, téged közelről érdeklő ügyben óhajtok értekezni veled. Alfréd kedvtelenül tette le kezéből a levelet. Sehogysem volt megelégedve tartalmával. Most ott hagyni Pált, mikor oly boldog e helyen, majdnem lehetetlennek, nagyon is kegyetlen kívánságnak tűnt fel neki. De sokkal jobban meg volt szokva az atya iránt való engedelmességre, semhogy csak egy percig is habozott volna kívánsága teljesítésében. Lassan-lassan megnyugodott az elválás gondolatában azzal vigasztalván magát, hogy személyesen még gyorsabban és biztosabban eljárhat ügyében atyjánál, mint levelileg. Azt úgyis tudta, hogy atyja házasság felett óhajt vele értekezni. Tehát épen kapóra jön a kérése. Csakhogy atyja aligha ilyen házasságról álmodik. De vájjon lesz-e elegendő bátorsága előadni kérelmét ? S vájjon mit fog atyja szólani hozzá ? Ha megtagadja kérését, — amit épen nem tartott lehetetlennek — mit fog ő akkor tenni ? Olyan kérdések voltak ezek, melyekre nem tudott válaszolni. De a jelen boldogsága sokkal jobban betöltötte egész lényét, semhogy a jövő iránt való aggodalom ezt le nem győzte volna. Bízott és reménykedett, maga sem tudta miben. S azonnal kiadta cselédségének a parancsot az úti málha összekészítésére. Mikor este megmutatta atyja levelét Vérának s tudatta vele elhatározását, hogy holnapután elutazik, a szegény leány azonnal megtántorodott lábain. Szép szemei tágra nyíltak s hitetlen kétkedéssel bámultak Alfrédre. Azután elhalványult, fejét szédülés fogta el, kénytelen volt megfogódzni a rácskerítés egyik oszlopában. — Elmegy ?, kérdezte alig hallhatólag — Igazán elmegy ? — ismételte. Földrengés a Riviérán. (Ospedaletti, február 24.) (HL.) A tegnapi napot nem fogom elfelejteni, amíg élek. Reggel fél hétkor heves rázkódtatásra ébredtem. Fölültem ágyamban és hallgatóztam. Egyik lökés a másikat követte és tompa moraj hallatszott. A márványtáblás mosdó asztalon ugyancsak csörömpölt az edény, a falak zengtek, a bútordarabok táncoltak, magam pedig az ágyból kiszökve úgy tántorogtam, mint egy részeg. Tisztában voltam a dologgal, ez egy jókora földrengés! Teljes lemondással vártam, mikor szakad le a mennyezet. Az ajtóhoz állottam, hol a falmélyedés legjobb menedékhelyül kínálkozott. A földrengés tizennégy másodpercig tartott, mások szerint huszonötig. A lökések mindegyre erősbödtek és komolyan attól lehetett tartani, hogy a négyemeletes nagy hotel romokba dől. Tizennégy másodperc múlva, még egy nagy lökés következett és azután minden csendes lett. Rögtön hozzáfogtam az öltözködéshez és még be sem fejeztem azt, midőn a föld újra megrendült lábunk alatt és megint újra kezdődött a félelmes komédia. E második rohamra roppant zűrzavar támadt a felső emeleteken. Nők és férfiak félig pongyolában, paplanokba, bundákba burkolózva rohantak le a lépcsőkön, hogy kijussanak a szabadba. Én is magamra véve felöltemet, szaladtam le a harmadik emeletről. Mire leérkeztem a földszintre, itt már egy csomó emberrel találkoztam, kik zűrzavaros szavakkal adtak kifejezést aggodalmuknak. Roppant nagy volt a lárma. A nők sikoltozva szaladgáltak, a férfiak nagy része kiabált. Nagyon kevesen őriztük meg a hidegvért. Egy olasz előkelő gróf, kinek gyönyörű szép fiatal felesége magával tehetetlenül nagy betegen ágyban feküdt, leginkább megvolt rémülve. Nejét karjaiba vette s minden takaró nélkül levitte a harmadik emeletről. A hotel előtt a kertben csoportosultunk; idejött az olasz gróf i3 és nejét rögtönzött ágyra fektette, s az előhozott ruhadarabokkal takargatta. Az olasz gróf is csak alsónadrágban és papucsban volt, kalap nélkül. Didergett a fölindulástól és a hidegtől. Ott a kertben öltözködött, miután feleségét gondosan betakargatta. Fél nyolckor a nap feljött és a levegő csakhamar fölmelegült, egyike volt a legpompásabb napoknak. A kedélyek is lassacskán csillapodtak. De mindenki künn maradt a szabad ég alatt és a beszéd természetesen az imént történt események körül forgott. Fél kilenckor lassanként visszaszállingóztunk a hotelbe, részint reggelizni, részint pedig a hiányos toiletteket kiegészíteni. Én nagyon elővigyázó voltam és azonnal lefoglaltam a földszinten egy szobát, mert a harmadik emeleten lakni a történtek után még sem látszott tanácsosnak. Ép holmimat pakkolgattam a harmadik emeleten, amintegy kilenc óra tájban ismét újabb lökések rázták meg a falakat. A rengés ezúttal csak rövid ideig tartott. A hotel lakói, jó magam is, az egész napot künn a szabadban töltöttük, csak étkezni mentünk be a nagy terembe. Sokan a társaságból lesiettek a faluba, tudomást szerzendők, hogy nem történt-e ott valami baj ? Ospedalettiben sem emberben, sem jószágban nem esett baj. A házak is megkímélve maradtak a megrongáltatástól. De San Remoban s velünk szintén szomszédos Bordigherában már nagyon elszomorítók az állapotok. San Remóban egy templom tornya beomlott, szintúgy néhány ócska ház is. Ezenkívül a legtöbb házakat kisebb-nagyobb mértékben megrongálta a földrengés. Sok épületen oly jelentékeny repedések keletkeztek, hogy a benlakókat azonnal ki kellett költöztetni. A »Hotel de Rome« San Remoban egyike a legmegrongáltabb épületeknek. Amint beszélik, e ház tele a legveszélyesebb repedésekkel, az erkélyek leszakadtak, a tetőzet egy része beomlott. Mindenkinek ki kellett költöznie hotelból. Az épület düledezik. Rendkívül megsérültek az óriási nagy »Hotel de Nice,« a »Hotel des Anglais« és »Bellevue,« melyekből szintén mindnyájan elköltöztek. Bordighera még szomorúbb képet nyújt, mint San Remo. A legnagyobb szállóház, »Grand hotel Bordighera« lépcsőháza beomlott, a falak tele vannak repedésekkel. Elmenekült onnan mindenki. Sok ház és villa beomlott, még több sérült meg, úgy hogy el lehet mondani, hogy egész Bordigherában nem maradt egy ház sem épen. És mind e sok szerencsétlenség mellett még szerencsének mondható, hogy itt legalább emberélet nem esett áldozatul. A Riviera más pontján annál több. A földrengés nyugatról, vagyis Franciaország felől jött. Rémítő rombolást tett Nizzában, Mentoneban, de kiváltképen Ventimilleben. Persze nem lehet mindent elhinni, amit ilyenkor össze-vissza beszélnek, de tény, hogy tömérdek a kár s igen sok a haláleset. A Riviera keletibb részében, nevezetesen Savona, Noli, Taggia, Bassanoban és egyéb helyeken házsorok dőltek romba, eltemetve az embereket. A veszély valószínűleg már elmúlt, bár tegnap egész nap, még éjjel is hallatszott a föld moraja és éjfél után két órakor, valamint reggeli háromnegyed hatkor éreztünk egy kis lökést, de ezek már nagyon gyengék voltak. Éjjel természetesen nem igen tudunk aludni, a