Fővárosi Lapok, 1887. május (24. évfolyam, 119-148. szám)

1887-05-11 / 129. szám

Szerda, 1887. május 11 129. szám Huszonnegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Félévre.....................................8 frt. Negyedévre...............................4 írt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere. Athenacum-épület) küldendők. A kényekhez. Hozzám mindig hívek valátok, Mikor szükségem volt reátok. Mint fa, melyet sok eső ver meg: Veletek úgy nőtt föl a gyermek. S hogy kilépett a nagy világba S elérte a csalódás átka : Ti vigasztaltátok legjobban A lélekölő bánatokban. S öröme is ha volt, ti szépen Ott ragyogtatok a szemében ; S míg ajka a szókat nem lelte, Ti beszéltetek is helyette. Oh drága, édes, nyájas könnyek ! Veletek élni szinte könnyebb. Hűbb az öröm, múlóbb a bánat, Utánatok szivárvány támad. Meleg sugár tavasszal, télen. — Maradjatok tovább is velem! . . .Ha meghalok, úgy is ki tudja, Kisértek-e a végső útra ? Vagy úgy kell végre elpihennem. Részvétlenül, megkönnyezetlen ? Ifj. Brády Albert. ----- =•¦•‡*'----- A tanítónő. (Elbeszélés.) Írta Scossa Dezső. (Folytatás.) Eleinte nem is hallottam a tanfelügyelő komoly szavait, melyeket imánk után és mielőtt a vizsgálatot megkezdtük volna, hozzánk intézett, — mert csak homályosan emlékezem reá. »A tudomány — úgymond a gyakorlati élet mezején a modern társadalom s állam legbiztosabb vezetője.« Azután előadta, hogyan keletkezett intézetünk, melynek szintén a tudomány terjesztése a célja és elitélte azokat, a kik még mai nap is felvetik azt a kérdést: minek a nőnek a tudomány ? És azokat, akik azt mondják, hogy elég, ha a nőnek annyi a földrajzi ismerete, hogy házában tudja hány szoba van, és mint furcsaságot említé, hogy Byron lord a nő könyvtárában csak a bibliát és szakácskönyvet látta jó szemmel és Shakspere is azt írta a nőkről: »Elég ha tudja a miatyánkot, harisnyát kötni és jól sütni fánkot!« — De hát ezek túlhaladott dolgok, ma már a kor szükséglete kivánja a nőnevelés fejlesztését »mert — úgy folytatta, — a ki neveli a nőt, finomítja a társadalmat s erényes, müvelt és házias nők sokaságától függ a népek kisebb-nagyobb értéke. Oktatni tehát a nőt annyit tesz, mint oktatni a férfit, nemesbbiteni a nő jellemét annyit tesz mint nemesbbiteni a férfit, jobbítani általa az emberiséget, mert hiszen minden nép családtól veszi eredetét s egyes családok boldog-sága és jólléte képezi az egész nemzet jóllétét. Kell tehát, hogy a nő szintén részesüljön kellő nevelésben, hogy felemelkedhessék a férfihoz, hogy őt megérthesse, mert ha a férfi esze, — a nő szive társadalmunknak, már pedig ész és szív együttes kiművelést igényel!« A hátsó sorban e szavakat már zokogás váltotta fel. Hátratekintettem, — Irma sírt. Oh! neki olyan érzékeny szíve van, hogyan is fog boldogulni azon a pályán, amelyre mindnyájan készültünk . Én a beszélő komoly arcát vizsgáltam, még most is fülemben csengenek a szavak, melyek utoljára ajkáról hangzottak. Most a női hivatásról beszélt a mi szempontünkból, lelkünkre kötötte azokat az elveket, melyeket pályánkon követnünk kell és így végezte szavait ,igaz ugyan, hogy a nők eddig még nem állítottak elő világraszóló mesterműveket, nekik nincs Tassójuk, Shaksperejük, nincs Tartuffjük, sem a szent Péter templomához, a suezi szoroshoz hasonló alkotásuk, az algebrát, a vasutat, a villanyosságot nem ők találták fel, de igenis mindezeknél nagyobbat tesznek, ha mint tanítónők, mint anyák már a zsenge gyermekek fogékony keblébe oltják a jó, a nemes és szép örök igaz érzelmeit és azok szeretetét, mert minden egyéb ezekből rejlik, ezekből származik és én reményem, hogy itt ahonnan már annyi sok képzett tanerő, a nevelés annyi hivatott munkája került szárnyra, most sem csalódom és önök magukévá téve ez elveket ez irányban fognak munkálkodni s ezen ösvényen lesznek a haza méltó honleányai! Szavaiban volt valami szívhez szóló, valami bizalomgerjesztő, mely lehántotta szivünkről a félelem egy részét, melyet a képzelődés és a tanfelügyelő mumusnak hirdetett egyénisége keltett. És még inkább megnyugodtunk az első feleletek sikere után, mikor azt láttuk, hogy nem kinzünk, hanem barátunk áll előttünk, ki annyi jóakarattal van irántunk, hogy ha megakadunk is, kisegít, ha zavarba jövünk, is megment vagy egy jól alkalmazott ötlettel, élccel vonja el tőlünk a figyelmet, akárcsak a szülők, kik gyermeküket világért sem akarják szégyenben hagyni. Képesítő vizsgánk tehát a legszerencsésebben folyt le és úgyszólván beszélgetésből állt, amihez pedig nagyon jól értettünk. Ebből állt gyakorlati vizsgálatunk is, mit mintaiskolánkban sikerrel álltunk keresztül, mikor mint kikérdezők és oktatók hasonló módszert gyakoroltunk a reánk bízott gyermekekkel szemben, mint a minőt a velünk szemben nyert példából tanultunk. Másnap aztán megkaptuk oklevelünket. A nagy pecsétes hatalmas papír temérdek aláírásával önérzettel töltött el bennünket s örömrepesve borultunk egymás keblére mindannyian, kik az intézet zárt falai közül most már megkaptuk az útlevelet az életbe. Kevés holminkat összeszedni, kocsira pakolni és haza indulni elégülten, boldogan, — ez nagyon gyorsan ment, csak egy érzékeny búcsú előzte meg, mely alatt örök barátságot fogadtunk egymásnak és azt, hogy az együtt töltött napokat, éveket sohasem feledjük. Nem is fogjuk elfeledni azt, habár az intézet falait aligha látjuk viszont, kivéve társnőnket, Bakos Erzsit, ki mint segéd-tanítónő ugyanott már alkalmazást nyert és a szünidő végeztével visszatér. Tudja isten ! — de most még nem irigylem őt. Valami újat, ismeretlent szeretnék látni, átélni. — „Káprázatok.“ Justh Zsigmondtól. 261 lap. Budapest. Megjelent a Pallas társaságnál. 1887.) (K.) Sokat beszélnek, keveset mondanak, — ez volt véleményünk nemrég néhány kötet elbeszélésről, melyekkel kezdő írók jelentek meg a könyvpiacon, várva a közönség rokonszenvét s a bírálat elismerését. A »Káprázatok«-ra azt mondhatjuk, amit Shakspeare egyik jelenetében hallunk: »ez derekabb dal a többinél.« Derekabb, mert tartalma sokat foglal magában, formái érdekesek, hangja erővel bir s még hibáiban is oly sajátosságok jelentkeznek, melyekkel méltó foglalkozni. Mikor Mirabeau először hallotta Robespierre-t, úgy nyilatkozott: ez az ember csinál még valamit, mert minden szót hisz, amit mond. Ép úgy bízvást hihetünk az olyan fiatal író jövőjében, ki minden szóval, amit leír, tudatosan törekszik valamely kitűzött cél elérésére. E törekvés értékét az olvasókra nézve természetesen az dönti el, hogy sikerül-e a célt elérni ? De a bírálóra nézve érdekes lehet a törekvés akkor is, ha az csupán forrongásban levő erőt s tehetséget mutat, de perspektívát nyit a jövőbe. Mert a bírálónak nem csak azt kell látnia, mit a mű nyújt, hanem azt is, amit az író tehetsége igér. Justh Zsigmond, — elbeszélő irodalmunk ez új jelensége — a »Káprázatok«-ban sok szépet nyújt, de még többet ígér. Ez elegáns kiállítású könyvében, melylyel szépprózai működését megkezdte, két rajz és két elbeszélés olvasható. A négy mű közt határozottan legértékesb az első rajz: a »Taedium vitae« (Életundor.) S ez nem csak viszonylag legjobb mű, hanem átalában a legerőteljesb magyar rajzok egyike. A poétai tehetség korán szokott nyilvánulni azoknál, kik annak erejével meg vannak áldva; de az írás művészete rendesen gyakorlat eredménye, mely kezdetben ritkán szokott jelentkezni. Sőt úgy tapasztaljuk, hogy fiatal íróknál az erő telje — mig a forma virtuozitását el nem sajátítják — rendesen a művészi szabatosság rovására áradozik, mert sok mondanivalójuk lévén, az elégnél sokkal többet is szeretnek elmondani s a tartalom túlárad náluk a művészi forma keretén. Ha olvasták és tudják is, nem bírják érvényesitni azt, mit egy nagy költő mondott egy még nagyobbról: »a mit elhallgat, és az mutatja a stil mesterét.« Mindig meglepő tehát, ha fiatal író már kezdetben öntudatos észszel tudja fegyelmezni képzelmét s az életből merített anyagnak formai kerekdedséget ad. Erő nyilvánul ebben, a művészi cél tudatosságának ereje. Ily erőt képvisel a » Taedium vitae«, e csak 26 nyomtatott oldalt tevő rajzolat, mely egy eljátszott élet képét teljesen, igazán és meghatólag tükrözi viszsza, s többet mond, mint »végzett földesurak«-ról szóló nem egy terjengős regény. Azért mond többet, mert e 26 oldalon alig van egy pont, mely szükséges ne volna a katasztrófa igazságának megvilágosítására. Egyszerű történet, de mégis érdekes, mert életteljes. Egy változat,a sok hasonló közül, de mégsem az, mint a többi. A tárgy nem új, de a prózai szót használva — tárgyalása sajátos és eredeti. Amit előad, azt ismerjük életből, irodalomból; de amint előadja , az meglep, mert abban a fiatal írónak fris és már is érett tehetsége nyilvánul. Annyi az egész, hogy egy vagyonát s jövőjét hiún és tékozlón eljátszó fiatal gróf, midőn eladott ősi kastélyából elhajtat, a helyett hogy kedves ereje volna megmaradt hatvanezer forintjával okosabb s tán hasznosabb életet folytatni, a legközelebbi székváros fogadójában méreggel oltja ki életét. Utolsó vacsorája, melyet a közebédlőben költ el, mintegy kényszeríti erre. Minden, amit lát és hall, egy-egy lökés veszendő lelkén, mely nem bir igazi lélek lenni. Úgy élt, hogy továbbra is csak úgy bírna élni; de mert nincsenek ahhoz többé eszközei, könnyebb neki végül búcsút venni a világtól, melynek csúfja nem akar lenni. Hiúságának, mely tönkre tette, ez az egy nemesebb pontja van: megriad a jövőtől, melyet eleven képben lát maga előtt s érzi, hogy a világnak sem gúnyát, sem sajnálkozását nem tudná elviselni s azért választja a korai sirt. Maga okozta saját vesztét hiú könnyelműségével és mégis midőn önkezével elveszi nem a cinikus »úgy kell neki!« két ajkunkon, emberi részvét is támad bennünk sorsa iránt, mert jobban nevelve, jobb környezetbe jutva, hiúsága tán becsvágygyá komolyodott volna, hogy ember legyen belőle, így vesznie kellett. A rövid történet ott kezdődik, hol gr. Belényesi Kálmán fogadott bérkocsin hajtat ki ősi kastélyából, melyet a kielégített hitelezők vesznek át. Az uraság mosolyog, a szolga sir. Midőn a gróf utolszor néz körül az udvaron, fojtogató, keserű fájdalmat érez, mint érzett anyja temetésekor. De akkor sirhatott, most nem. Most mosolyognia kellett. Hidegen hajtatott ki az udvarról. Egy nyárfasor végén tűnt föl előtte a falu s benne a templom, ősei sírboltjával. Egy pillanatig habozott: megálljon-e a sírboltnál ? Ma még le mehetne »közéjük«, ma még nem kopott a kabátja. Habozott. De szégyenérzet is lepte meg, nem akarta az ősök márvány lapjain a föliratokat olvasni. Hisz az ő megfordított lapja üres lesz. E percben szégyenelte életét s igy a hiúság megakadályozta abban, hogy őseinek poraitól búcsút vegyen. Különben is a hiúság volt fő jellemvonása, ez tette tönkre. Pedig nemzetségét ép a hiúság és dicsvágy emelték fényes polcra. Ősei közt volt osztrák miniszter, kancellár, aranygyapjas vitéz. Apja herceggé is lehetett volna, de nem kellett neki. Kálmán gróf csak két éves volt, midőn atyja meghalt s az özvegy anya úgy akarta nevelni fiát, hogy a pesti »jeunesse d’orée« vezetője legyen. Hiúvá tette, ki megszokta volt korán, hogy társai közt uralkodjék. A legbizarrabb, hiúbb és üresebb úrfi lett. Anyja észrevette, hogy a nevelést eltévesztés nógatni kezdte fiát, hogy lépjen közpályára.