Fővárosi Lapok, 1887. június (24. évfolyam, 149-178. szám)

1887-06-03 / 151. szám

151. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Péntek, 1887. június 3. Félévre.....................................8 frt. Negyedévre...............................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Modern siesta. Ne csókolj édesem, Eredj, eredj ! Pihennék, gond gyötör Ezer meg egy. Nyomasztja keblemet Két liliom karod, Tündérkém, ne ölelj ! Bágyadt vagyok. S tündérke duzzogón Megy, félre ül. Kérj úr fonyadtan egy Ringóba, dűl. S ott selymes kis szobában Márványból Ámorok Kacagják hidegen, Hogy valaki zokog. Jékey Aladár. ------=t§H@~fis= Nyári zivatar. (Vig elbeszélés.) Irta Murai Károly. (Folytatás.) Bálint épen úgy rázta a fejét, mint a tragikusok szokták az utolsó fölvonás fájdalmas jelenetében és rekedtes hangon szólt: — És ön meri mondani: hát már megint ? Ön, asszonyom. — Én. Mert mindig bolond maradsz. Érted ? Bálint megint busán rázta a fejét s keserves hangon szólt: — Persze. Nemcsak szerencsétlen, hanem bolond is. Vájjon lesz-e még más is ? De hát mi is lenne más egy férj, mint bolond. Jó bolond, aki ugrik egyet, ha úgy kívánják. Hiszen bolond voltam már akkor, amikor megnősültem. És ön, asszonyom, hiteles bizonyítványát képezi annak, hogy — bolond vagyok. Örüljön neki. Juliska dacos mozdulatot tett és így válaszolt a férjnek: — Azért nem tudok örülni. Az csak fájdalmat okoz nekem. Bálint a válaszra nyomban szakított a tragikus hanggal. Arcát elöntötte a pici több természetességgel, de jóval kevesebb színpadiassággal kiáltott föl, miközben néhány lépést tett az asszony felé. — Tehát te bolondnak tartasz engem ? — Te magad mondottad, hogy az vagy. Bálint megint visszaesett az előbbi fájdalmas hangulatba. — Igazad van. Jó éjszakát. Ezzel megindult, fejét mélyen lehorgasztva és várva, hogy Juliska utána szalad és visszahívja. Hogy majd — régi szokás szerint — mentegeti magát, kérleli őt és kijelenti, hogy sohsem lesz többé kacér; noha egyáltalában, soha, de soha sem volt kacér. Hanem Juliska sem nem szaladt utána, sem vissza nem hívta. Bálint tehát az ajtónál magától fordult vissza s miután habozott, hogy visszamenjen-e, vagy nem, egy darabig szótlanul állt ott. Később azonban elhatározta, hogy nem tér vissza , és miután egészen sajátszerű, vésztjósló és fenyegető hangon ismételte: »jó éjszakát,«elvonult, behúzva maga után az ajtót. Az egyedül maradó asszonyka az első percben mosolyogni próbált s egy-egy vállrántással jelezte, hogy azért is dacolni fog, de már a másik percben szemeit törülgette és lassú zokogásba kezdett. A nap pedig már ekkor ragyogva szórta sugarait és bearanyozta a lakályos szobát, a melyben egy bálból hazatért szép, fiatal asszony zokogott és patyolat kendőjével törülgette le üde arcáról a könycseppeket. Néhány perc múlva a Bálint által becsukott ajtó nagy lassan kinyílt s az ajtó keretében az imént eltűnő tragikus jelent meg, a lehető legsötétebb arckifejezéssel, amely azonban a zokogó asszony láttára mihamar elsimult, de nem teljesen. Vontatott lépésekkel közeledett Bálint a sírva is gyönyörű teremtés felé és kérdé: — Ön, asszonyom, sir ? Juliska nem válaszolt s patyolat kendőjébe rejtette piros arcát. A kendő alól pedig elfojtani akaró zokogás hangzott ki. Bálint egy darabig szótlanul nézte az asszonyt s hallgatta zokogását. Később azonban, teljesen fölhagyva minden szinészieskedéssel, lehajolt az asszonyhoz, a kendőt arcáról elvonta és gyöngéden kérdé: — Hát, Juliska lelkem, sokáig itatjuk még az egérkéket ? Az asszony nem válaszolt semmit és folytatta a sírást. Bálint ekkor, igazi bűnbánó arccal, elkapta az asszonyka kicsi kezeit és csókjaival halmozta el. Majd elkezdte kérni, hogy ne haragudjék, hagyja abba a sírást és tegye meg neki azt a szívességet, hogy nevessen a szemei közé és csucsoritsa csókra a száját. Hát biz Bálintnak nem sokáig kellett könyörögni, mert Juliska szive a könyörgő szóra kiengedett s a bolondos ember mihamar látott egy csókra csücsörített szájat igen közel a maga szájához. És amint a nap bearanyozta a szobát, a két gyerek szivében is aranyos boldogság keletkezett, a melynek melegsége bizony-bizony vetekedett azokkal a távolról jövő cikkcakkos sugarakkal. A béke szent volt s a sirás nyomán kacagás támadt. Juliska, mint az előtt sokszor, ez alkalommal is azt gondolta, hogy Bálint féltékenysége megszűnt. És nem gondolt arra, hogy ha a nap leáldozik is, másnap már újra felkéi s folytatja a bujosdi játékot következetesen, megakadályozhatlanul. A kis asszonyka, noha el volt fáradva, noha az álom csókolgatni kezdte is szempilláit, nem tért nyugalomra. Elkezdett csörömpölni a különféle kulcsokkal s üde, kellemes hangja hangzott az udvaron, a cselédszobában, mindenütt, általános gyönyörűséget okozva mindenkinek. Bálint azonban lefeküdt s mihamar álomképek vették körül, amelyek fényes tánctermet mutattak be Byron „Don Juan“-ja. ii. »Don Juan« első éneke a hős származásával, családi körülményeivel, első ifjúságával és első szerelmi kalandjával foglalkozik. A költeményben Byron maró szarkazmusa, kíméletlen szubjektivitása sehol nagyobb erővel s megbotránkoztatóbb célzatossággal nem nyilatkozik, mint épen ez énekben. Donna Inezben nemcsak az angol és kora társadalmának képmutatását bélyegzi meg, hanem nyílt célzatossággal saját nejét is. El kellene Byront ítélnünk nem ugyan Donna Inez alakjáért, hanem azért a célzatosságért, melylyel nejét állította szégyenpadra, ha nem tudnók, hogy e nő megérdemelte e megbélyegeztetést ama súlyos vádért, melylyel nemcsak Byront igyekezett beszennyezni az incestus undok bűnével, hanem ártatlan testvérének, Augusztának nemesi alakját is. Donna Júliában a romlatlan nőt festi, ki a társadalmi viszonyok ferdeségénél és kényszerítő körülményeinél fogva neje lesz egy ötvenéves férfiúnak a nélkül, hogy csak tudná is, mi a szerelem s akit ez elnyomott érzelem lassúl, ösztönszerű kifejlődése oly helyzetbe hoz, melyben nemcsak hitvesi hűségét töri meg, hanem színlelővé, képmutatóvá is lesz, mint azok a romlott nők, kiknek főtörekvések férjek kijátszása. Ez a jelenet leírhatatlan komikumával enyhíti azt a visszatetsző benyomást, melyet a legérzékibb és Boccaccio szabadosságával leírt eset tesz reánk és azért joggal mondja Rosenkranz : A rút aesthetikájában, hogy Byron épen a komikum segítségével tudta a hálószobás pikáns jelenetet megfosztani attól, a mi benne erkölcsi érzésünket sértette volna. Azután következik szarkasztikus elbeszélése, miként bünteti meg az erkölcsösködő képmutatás azokat, kik a természeti ösztön sugallatát követve szeretni mertek a társadalmi konvenció ellenére is. Jüant anyja utazni küldi, Júliát pedig kolostorba zárják. A második énekben Juan hajóra száll. Kezében Julia levelét tartja s mialatt a lemondó, de örök női szerelem e szép nyilatkozatát olvassa, elfogja a tengeri betegség. A legköltőibb érzésekkel sajátságos, de természetes kontrasztban váltakoznak a legprózaibb emóciók. A második ének tartalmát nagy részt a tengeri viharnak s a hajótörtek sorsának leírása képezi. Amíg a viharral küszködő hajó sorsának elbeszélése tulajdonképen a legmozgalmasabb helyzetek plasztikus és eleven költői leírása, addig a hajótörtek kalandjainak s iszonyatos szenvedéseinek elbeszélése groteszk fenségével és megkapó realizmusával bilincseli le figyelmünket. Tudva levő dolog, hogy e jelenetet tengerészek tudósításai alapján írta meg, amiért is kritikusai plágiummal vádolták. Nem szándékozunk ez oktalan váddal szemben védelmezni, csak annyit jegyzünk meg, hogy soha nyersanyagot keltő nagyobb önállósággal, eredetibb költői tehetséggel nem alakított műalkotássá, mint Byron ez alkalommal. Aztán az a humor, az a gúny és szarkazmus, melynek szikrái át meg átcikáznak a legsötétebb jeleneteken, azok az apró lírai részletek, melyek szét vannak szórva az elbeszélt események és jelenetek között, mint megannyi apró gyémánt gömböcskék, vájjon honnan vannak véve, ha nem a költő lelkének mélyéből ? Juan a görögtenger szigeteinek egyikén partra dobódik. Haideé és szolgálója Zoé ráakadnak, amint ájultan ott fekszik a part homokján. Felveszik és egy barlangba viszik, hol Juan magához tér. A két ifjú megszereti egymást s a görögök hajdani Boldogok szigetére emlékeztető földön megkezdődik a legszebb szerelmi idyllek egyike. A híres régi filológus, Scaliger azt mondotta: inkább szeretne Horatius Donce gravis eram. . . . kezdetű dalocskájának szerzője lenni, mint egy fejedelemség ura. Hát mit mondana most, ha olvasná Don Juane részletét ? Swinburne Algernon Byronról írott tanulmányában azt véli, hogy egyetlen költő sincs, kit oly kevéssé lehetne a műveiből válogatott szemelvényekből megismerni, mint Byront s hogy művei közül szemelvények után legkevésbbé méltányolni épen Don Juant lehet, mert e költemény értéke nem egyes részleteiben, hanem egészében áll. Bármennyire is igaza van Swinburne-nek, mégis azt hiszem, hogy Don Juan e része volna a legalkalmasabb Byron költői erejének, nemes lírai szubjektivitásának illusztrálására. Minő gyönyörűen rajzolt alak Haydeés minő az a szerelem, melyet Byron rajzol itt ? Úgy vagyok meggyőződve, hogy ez a szerelem valódi apotheozisa. Nem azé a szerelemé, melynek igazságát és őszinteségét elhalványította a társadalmi élet konvencionalizmusa, hanem azé, mely a természet ifjú gyermekének szívében hajt ki, mint az élet ifjú korának tavaszi világa. Aztán, mily nagy művészettel tudta Byron e két ifjút oly környezetbe helyezni, mely e szerelem nagyságát, erejét és mélységét még fokozza, még emeli. A déli nap heve, az ég mosolygó tiszta kékje, a tenger habjainak lágy zsongása, a tavasz rügyet bontó ereje, mintha megtöltötte volna a virágillattól terhes levegőt azzal a titkos búverővel, mely a különböző nemű lényeket, embert, állatot, növényt egymáshoz vonz ellenállhatatlan hatalommal. Juan és Hayden a tengerparton bolyongnak, hol a hab mélán dudál, a szellő suttogva vándor útra kel. Egymásra néznek, szemök kigyúl s vonagló ajkuk izzó csókba fúl. Oly ifjak, oly szépek, mint az első emberpár. Juan a kéjtől ellankadva lágy álomba szenderül, mig Hayden keblére vonja fejét s úgy vigyázza szendergő kedvesét: »Ott fekszik, alva —s nincs egy hangja sem — Tiéd egészen, a mi benne él; Olyan szelid, oly néma s védtelen, Mitsem tud arról, hogy látása két ; A mit tett, gondolt, el van zárva benn' Takarja mind örök rejtélyű mély . Ott fekszik, vele szépsége, hibája, Merő halott, de rajt’ az élet bája, így őrzi Hayden szunyadó hivét: — a szerelem, éj, tengere magánya Ah, egyesülten vívja meg szivét . . . ! Hullámverziója ott van véle, nála, Körültöki barlang s parti szikla véd- karok gyanánt .... föllengző fényes álma Zavartalan száll . . . arca ég, ragyog: — Nem látnak szebbet fönn a csillagok!