Fővárosi Lapok 1887. július (179-209. szám)

1887-07-01 / 179. szám

n­yien szerették őt és bár ismerték nemes tulajdonait, mégis némi gúnyos viseletet tanúsítottak irányában. S­zerencsével Rzsevics nem dicsekedhetett. S­zülei, kik egy kis határszéli városkában lak­tak, hol atyja hivatalnokoskodott, eltökélték, hogy fiukat, mihelyt az a tizedik évét betölti, Oroszország belsejében fogják iskoláztatni, a­mennyiben városká­jukban sem iskola, sem pedig oly egyén nem volt, ki­től oktatást nyerhetett volna. I­ly okoknál fogva a tíz éves Rzsevics nagy zo­kogás között öleté meg utoljára atyját és anyját, kik szintén kényezve áldák meg gyermeköket és »zseb­pénzül« egy rubelt nyomva markába — bocsátották el maguktól Oroszország belsejébe egy jó hirben álló katonaintézetbe, hová őt egy katonatiszt, ki ép oda utazandó volt, — vitte magával. R­zsevics hét évet töltött a katonaintézetben, melynek falai közül mindössze csak háromszor lépett ki. N­em járt sehová: először azért, mert nemcsak a városban, de egész Oroszországban nem bírt isme­rőssel ; másodszor pedig azért, mert mióta szüleit elhagyta, soha egy kopeka fölött sem rendelkezett. Évente kétszer-háromszor kapott otthonról levelet, meleg, szülői szeretettől áthatott levelet, de minden csatolmány nélkülit, és ő e levelekre válaszolt. Szüleit határtalanul szerette s róluk mindig rendkívüli hála­­datossággal beszélt, a mi sehogy semi volt összeegyez­tethető az ő szögletes, komor külsejével. Társai között különös barátságban senkivel sem élt, de jó viszony­ban volt többnyire mindenkivel. Rzsevics alig végze be a tanfolyamot, feje fölött már­is bajok tornyosul­tak. Tanítója szivarozáson kapta őt és el akarta venni tőle cigarettejét. Rzsevics nem engedelmeske­dett , a miért ez az igazgatónak panaszolta be őt, a minek aztán az lett a következménye, hogy Rzsevics a hetedik osztályból ki lett zárva és kénytelen volt egy kijelölt sorezredbe lépni. Az egész időn át, melyet az ezrednél töltött, szolgálatán kívül, Szevrjugin és négy-öt társát kivéve, a­kik között bizonyos Szeme­­nov, egy dúsgazdag szülők gyermeke is volt, ki mint jó táncos, jó pajtás, szóval »nagyvilági« fiatal­ember hírében állott, Rzsevics soha senkihez sem ment. E­gy év múlva Rzsevics és Szevrjugin letevén a tiszti vizsgát, hadnagyokká neveztettek ki. Kinevez­­tetésük után haladéktalanul hadjáratba kellett men­niük, minek következtében mint kinevezett tisztek sehová nem mehettek látogatóba, de sőt még az utcán sem mutathatták magukat C­sapattestükre nézve a hadjárat nem a legked­vezőbb kimenetelű volt, a­mennyiben csak hárman tértek vissza: Szevrjugin, Rzsevics és Szemenov; de­zek között is az egyik — Rzsevics — súlyosan meg­sebesülve , a többi négy pedig a harc mezején áldozta föl életét. M­időn az ezred régi fészkébe, a kormányzóság egyike legkellemesebb városába visszatért, a tiszti kar csaknem eszét veszte az örömtől, hogy ismét keblére ölelheti rokonát, barátját. Csupán Szevrjugin és Rzse­vics nem örvendett, mert a városban nem volt egy lélek sem, mely csak sejtelemmel bírt volna is léte­zésükről. A magányosság mindig terhes, de még terhe­sebb szokott lenni, midőn látnunk kell, hogyan él­vezik mások a családi boldogságot és a családi örö­möket. A barátok búskomorságba estek, mely annál in­kább növekedett, mert adóságon kívül, egyiküknek sem volt egy kopeka sem; különféle levonások után huszonöt rubel havi fizetést kaptak kezeikhez, tehát már e körülmény maga is elegendő volt, hogy meg­­foszsza tőlük a jó kedélyhangulatot. Szevrjugin, ki teljesen magára volt hagyatva, csaknem betege lett ez állapotnak, csak Rzsevics, a ki bölcs fejként min­dent nyugodtan képes volt elviselni — hatott reá bá­torítólag. A két barát új életmódot látszott kezdeni, midőn 34 rubel havi bérért bútorral, világítással és fűtéssel két szobából álló lakást vett föl. Háziasszonyuk igen kedves és jó fiatal özvegynek is bizonyult. Rzsevics azonban erre a legcsekélyebb figyelemmel sem volt. Nem szeretvén a nőket, félt tőlük és igen rosszul érezte magát, ha a szobában nővel kellett lennie; ilyenkor rendesen zavarba jött, pirult, szemeit lesütő, szóval igen mulatságos látványt nyújtott. E­lfoglalva szállásukat, mindegyikük saját fog­lalkozásának adta magát, nem fordítva a legcsekélyebb figyelmet egyik a másikára. Rzsevics szokása szerint ágyára feküdt és körülrakta magát könyvekkel, Szevr­jugin pedig sokkal könnyebb foglalkozásnak szenteli magát — az özvegy jellemének tanulmányozására, ki­nek szemei fölötte megtetszettek neki. E­leinte a két barátot csaknem senki sem láto­gatta, hacsak látogatásnak nem vétetik az ezredbeli szabó megjelenése, ki ördögi türelemmel köszöntött be minden másodnap, hogy tőlük adósságuk törleszté­sére legalább öt rubelt kikönyöröghessen; feleletet — értetődik — mindig ki nem elégítőt nyert, de ez állhatatosságát legkevésbbé csökkentette, mert pár nap múlva ismét megjelent és csak oly összeget kért, a­milyent adni képesek. S­zabón kívül olykor meglátogatta őket Demeter és Viktor — az elválhatlan Castor és Pollux, kikkel Szevrjugin — dacára Rzsevics zsémbelésének — e­gész szenvedéllyel ürizgeté a palackokat és beszélt a dicső múltról, midőn mi gondjuk sem volt s a mi fő — hála a kincstári sátornak — lakást sem kellett fizetniök, így telt el három hónap. (Folyt. köv.) Hazai irodalom, művészet. * A „Magyar Salon“, Fekete József és Hevesi József jól szerkesztett képes havi folyóirata, e havi füzete élén a lezajlott választásoknak szentel pár lapot írásban és képekben. A szöveget Kenedi Géza írta. A füzet többi közleményei közt, az eddigi szokás­tól eltérőleg kevesebb a szépirodalmi cikk, így van ez jól, mert változatos. Justh Zsigmond »Jászai Mari asszony«, Váradi Antal »Látogatás Brassai Sámuel­nél«, Flammarion »A föld regénye«, dr. Molnár Antal »Országgyűlés 80 évvel ezelőtt«, M. Horváth Károly »Goncourték«, Simonyi Zsigmond »A nyelvészetről«, id. Ábrányi Kornél »Beethoven a zenéről« címen ír­tak ismeretterjesztő cikkeket, némelyikhez képek mel­­lékelvék. Költemények olvashatók Pósa Lajos, Lip­­csey Ádám, Reviczky Gyula; elbeszélések Hevesi József, Bródy Sándor, Jókai Mór, Boér Miklós és Makó Lajos tollából. Id. Ábrányi Kornéltól egy ere­deti dal zongora-kísérettel, a szokásos egyveleg és irodalmi rovatok fejezik be a tartalmat. Az illusztrá­ciók általán nem sikerültek, sem a rajzot, sem a nyo­más tisztaságát illetőleg. * A győri képkiállítás nem aratott olyan sikert, mint a­minőt megérdemelt volna, különösen mint a­minőt Győrött várhattak volna. A látogatók száma még az ezeret sem érte el, a kiállítást be is zárták. A kiállítás nagy választmányát múlt héten hívta össze a főispán, a­hol konstatálták, hogy a kiállítás deficittel fog bezáródni. A főispán azt indít­ványozta, hogy 1000 frtig képeket vásároljanak, melyeknek kisorsolása útján lehetne az összeget ösz­­szehozni. A főispán a maga részéről 100 frtot aján­lott föl sorsjegyek vásárlására, mit éljenzéssel fogad­tak, mire a jelenlevők is mindnyájan vállalkoztak, úgy hogy hamarosan 600 frtot biztosítottak. Ezután a képvásárló-bizottságot alakították meg, a főispánnal az élén. * Ipolyi Arnold műkincses gyűjteményét, mely az orsz. iparmúzeumban általános érdeklődés tárgyát képezte, a jövő hó közepe táján a nagyvára­diaknak is lesz alkalmuk látni. Dr. Czobor Béla már felutazott a fővárosba, hogy azoknak becsomagolását és elszállítását vezesse. Ugyanő fogja Nagyváradon a kiállítást rendezni, mely valószínűleg a megyeház egyik termében lesz. A biharmegyei történelmi és ré­gészeti egylet a maga kebeléből dr. Czobor Béla se­gítségére rendező bizottságot fog adni. * Siposs Antal maagán-zeneakadémiájának tanítványai tegnap tartották meg az intézet helyisé­gében zárvizsgálatukat, mely egyszersmind az intézet fennállásának 12-dik évfordulója volt. Negyvenkét ta­nítványt hallottunk ez évi vizsgálatokon, a­kik a zon­gora-, ének- és zeneszerzéstanban tettek előmenete­lükről bizonyságot. A főváros jobbmódú úri közönsé­g­­veit ifjú főurnak életrajzát Döbrentei írta meg az »Erdélyi Muzeum« 1817-diki folyamában. 1717-ben született; korán lett máramarosi főispán és királyi tanácsos; halálos ágyán szeptemviri kineveztetését kapta. 1751-ben halt meg, harmincnégy éves korá­ban; Írói kedvét s a francia állambölcselet iránti von­zalmát fiára, Gáborra, hagyta, ki Montesquieu »Esprit des Lois«-ját fordította magyarra. Magának Haller Lászlónak két irodalmi munkájáról tudunk: az egyik Ovidius »Metamorphosis«-ainak, a másik Pénelon »Telemak«-jának fordítása. Az utóbbit, kora elhuny­­tával »árvaságban hagyta«, öcscsének, gróf Haller Gábor generálisnak, »gondviselésére«. A munkát Szá­lai gróf Barkóczy Ferenc egri püspök nyomatta ki saját költségén 1755-ben Kassán. Ugyanitt jelent meg a fordítás még három ízben : 1758-ban, 1770-ben és 1775-ben. A »Telemak« másik fordítója Zoltán József, erdélyi orvos volt, ugyanaz, ki Bidpai meséinek egy olasz szövegét is kezdte fordítani. Mint Haller, ő sem érhette meg munkájának kiadását, mely csak a for­dítás elkészülte után harminc évvel, 1783-ban jelen­hetett meg Kolozsvárit. Toldy a «Költészet Törté­­net«-ében hibásan állítja, hogy Zoltán a korábbi for­dító, Haller ugyanis már 1751-ben meghalt, a Zoltán­­féle » Telemak« címlapján pedig világosan olvasható, hogy ez átültetés 1753-ban, tehát csak két évvel Haller halála után készült. F­énelont fordítani, stíljét megfelelőleg adni vissza, ma sem könnyű feladat. A versnek elméletben is ellensége volt, mert szerinte a rímek és metszetek a beszédet erőltetetté, hosszadalmassá s terheltté teszik. Igaz, hogy ő verset csak ilyet tudott írni; e helyett prózát teremtett magának, egyszerűt és elegánst, mely a képzelet mesés csapongását hitető mérséklettel, a politikai és erkölcsi tanításokat pedig kellemmel fejezze ki. Személyei szeretnek beszélni s még egy kicsit szónokolnak is: az a társalgó szónoklat az, mely­n­ek hangját magyarul Faludi kiváló szerencsésen ütötte meg. Fénelon szabatosságával, mérsékelt pát­­hoszával ő bizonyára boldogult volna , de finomságá­val és kellemével aligha. Szillek között érzik a különb­ség, a­mely egy francia abbé s egy magyar jezsuita közt van. Annál kevésbbé boldogulhatott más, keve­sebb bátorsággal, készülettel és gyakorlattal. Már ahhoz is bátorság kellett, hogy Haller és Zoltán, nyelvünk akkori állapotában, Fénelon fordításába bele mertek fogni. És Halleré nem érdemetlen munka. Fordítása inkább az akadályokat mutatja : a körülírá­sokkal kénytelen bajlódást, az idegenes, különösen deákos formák begyökerezettségét, inkább az író tehetségét, mind­ebbe mégis némi változatosságot, lehető rövidséget, lendületet és numerust hozni be, — inkább azt, mint teljesebb sikert. Ne feledjük, hogy Haller jóval korábban dolgozott, mint Báróczi, s csak a világosabb tárgyi csoportosítás teszi szükségessé, hogy itt emlékezzünk meg róla. A nehézségek közt, melyekkel szemben állott, nem utolsó Fénelonnak szónjitó kedve. Nem nagy tisztelettel volt a stiláris hagyományok iránt; szerette és kereste az újonnan alkotott képes kifejezéseket, a szokatlanabb fordula­tokat. M­it tehetett ezekkel a magyar fordító Bessenyei előtt, ki »az uj írás módjának a szabadságát, sőt szük­ségét hirdetni kezdte. Hogyha azonban Haller fordí­tását Zoltánéval összevetjük, látni fogjuk, hogy ő legalább világosan érezte Fénelon stiljének jellemét s törekedett, a maga fogyatékosabb anyagával és fej­letlenebb eszközeivel, visszaadására. Szüntelen inga­dozik, távolodni készül az avultabb, nehézkesebb, egy­hangúbb formáktól, de meg újra visszaesik közéjök. Helyenkint neki bátorodik, összevontabban szól, henye de szokásos nyelvsallangokat elhagyogat, a mondat­szerkesztésben ügyel az arányosságra, szabadabbá és rokonabbá lesz eredetijével: gyöngédebb, lágyabb, rövidebb és hangzatosabb elődeinél. Zoltán erővel teljesebbnek tetszik, de ez az erő legtöbbször inkább nehézkesség és képzetlenség. Valóban Haller körül­írásait még könnyedeknek találjuk, ha Zoltán bibliai írásmódjához hasonlítjuk. A fölösleges kötőszók, fölös­leges névmások, fölösleges segédigék elárasztják stíl­jét. Nála úgy tetszik, mintha Fénelon, az újkor gyer­meke, a középkor kerülőjén át jutott volna el ha­zánkba. Haller már egyenesebb útón vezeti; legalább tudja, mit kellene tennie, hogy méltón mutassa be. Neki volt ízlése is, érzéke is a nyelv szépsége iránt; de ez még nem az az alkotó géniusz, mely Báróczival jelent meg irodalmunkban. B­essenyei, »Holmi«-jának XXVIII-dik részé­ben, mely »A magyar írás módjá«-ról szól, részlete­sen foglalkozik Haller fordításával. »A magyar szive­ket gyönyörűségre s csodálkozásra hozónak« mondja s egészben nagy elismeréssel szól róla. De nehány megjegyzésével alaposabban jelöli ki helyét a magyar próza történetében, mint újabb irodalom-történetíróink kik többnyire csak általánosságban s felületesebben szólanak róla. Kimutatja, hogy szó­ egyszerüsitései (hívás hivatal helyett, temetés temető helyett) sokszor hibásak, vonatkoztatásai erőltetettek s inverziói nem mindig magyarosak. A második rész utolsó sorait példaképen lefordította ő is s a maga kísérletét a Haller-féle szöveg mellé nyomatta. B­essenyei kísérlete bizonyára nem áll sokkal fölötte Hallerénak; erőltetés, magyartalanság, sőt affektáció is érzik benne. De szinonimákat keresve, kerüli az egyhangúságot, színezni kíván, ha nem ügyesen is, változatosságra igyekszik s azon az utón van, melyen a nyelv szükségkép gazdagodni, bővülni, diszesedni fog. Bialler sem egészen a múlt embere már; írása módja sem a bibliafordításoké, sem a krónikáké,, sem a prókátoroké. A stilreform küszöbén áll s egy kissé tétovázva tekintget körül. Bessenyei egy lépés­sel, csak egygyel az igaz, de előbbre van. Azonban tudja, hogy ezzel az ő egy lépésével induló reformnak. 1315

Next