Fővárosi Lapok 1887. november (300-329. szám)
1887-11-19 / 318. szám
Szombat, 1887. november 19. 318. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt Negyedévre...........................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A névtelen. (Elbeszélés.) Irta Rudnyay Kálmán. (Folytatás.) Bezzeg nem ez áll a mellettük ülő két kritikusra. Vitatkoznak a népszínmű fölött. Az egyikük paraszt embert ugyancsak festve látott, de azért jól ismeri a népéletet s szentül hiszi, hogy a népszínműnek az 5 elvei szerint kell fejlődnie. Ellenfele olvasott ember. Legalább annak akar látszani. Csak úgy dobálódzik a nagy nevekkel, mint a cirkuszi bűvész a golyóbisokkal. Shakspeare, Heine, Dickens, Taine, Turgenieff, Bourget, százszor is megfordulnak a száján naponként, pedig csak neveiket, na meg talán a munkáik címeit ismeri. Utánuk következik a társaság szatirikusa. Nemes méltósággal ül székén. A gúnyon kívül a költészet minden ágát lenézi. Mintha az egész ember fullánkkal volna tele. Ha szája néha napján egy-egy szánó mosolyra nyílik, talán még ebben a mosolyban is epigramma rejtőzik. Nem messze tőle egésséges arcú fiatal ember ül, ki még semmi néven nevezendő irodalmi műfajban nem próbálkozott s valószínűleg nem is fog. írói érdeme abban van, hogy nagy előszeretettel beszél az irodalomról s rendesen az ifjú nemzedék asztalánál issza meg a kávéját. Ennyi is elég a Parnasszusra, különösen ha még az a rettentő csapás is éri, hogy a társaság titkos drámairója mellé telepedett s folytonosan drámáinak elszavalásával mulattatja s szidja a színházak biráló bizottságait, mert nem tudják megbecsülni az ő színdarabjainak az értékét. Mellette színi referens ül. Szemüvegét igazgatja, melynek ablakain keresztül egyik kollégája referádáját böngészi s kibetűzvén, természetesen szidja. Ő mindennel elégedetlen, mert önmagával sincs megelégedve. Társa e tekintetben az a piros képű ifjú, a ki Virginiájából bodor füstöket eregetve, epés hangon zúgolódik az irodalmi viszonyok ellen, mert az ifjú embernek nem juttatnak tért a nyilatkozásra. Könyvet kellene írnom róluk, annyian vannak. Most elég volt ennyit bemutatnom. De nem még egyről nem szabad megfeledkeznem. Ott ül az asztal végén, lábszárait egymásra rakta s arany óraláncával játszadozik. Gondosan fésült haja és szakála, kifogástalan fehérségű gallérja s egész megjelenése azonnal elárulják a szalonok hősét. Látszik, hogy csak műkedvelő az irodalomban, bár saját ítélete szerint munkái többet érnek, mint a többié együttvéve. Ha szól, bizonyos fensőbbséggel teszi s rendesen tíz forintossal fizet. Most egy újságban lapozgat s csak akkor néz fel belőle, mikor Pali az asztalhoz jön. Az új vendég érkezése nem zavar meg senkit. A vitatkozók folytatják a vitát. A szatirikus egykedvűen szürcsölgeti kávéját, a filozófus szokott nyugalmával gondolkodik, csak az elégedetlen ifjú, kinek zúgolódásait már senki sem hallgatja, fordul az újonnan érkezett felé: — Hallotta a legújabb irodalmi hírt ? — Nem én. — Nerényi kiadja elbeszéléseit. — Korán lesz — jegyzé megszokott nyugalmával a filozófus, míg a szatirikus ajkai körül epigrammatikus mosoly játszadozott. — Ah! dehogy — viszonzá Pali. — Sőt ellenkezőleg, Nerényi a legkedvezőbb fogadtatásra számíthat. Az imént hallottam, mennyire el van terjedve bizonyos körökben az ő tehetségének a kultusza. — Ne mondja ? — vágott közbe őszinte csodálkozással az elégedetlen ifjú. — Vannak emberek — folytatásak, akik előtt nagyon könnyen és hirtelen nyilnak meg a nagyság kapui, míg mi hasztalan kopogtatunk rajta. — Úgy van, — hallatszott az elégedetlen ifjú hangja. — De nem csoda ! Még a mai felvilágosult korban is sokat adnak a születésre s ha valaki elvégezve itthonn az iskoláit, megnézte Bécs nevezetességeit, bebarangolta Helvécia hótakart mezőit, látta Páris pompáját, London sűrű ködét, egy szóval beutazta a fél világrészt, mint kész hó térhet hazájába vissza. Hogy tulajdonképen a munkái mit érnek, azt senki sem kérdezi. Utazott, világot látott s az elég. A szatirikus e szavak alatt többször mosolygott, míg a szalonok hőse az ajkait harapdálta. Pali bár észrevette ez utóbbinak izgatottságát folytató: — Sajnos, a legtöbb olvasó ma még nem maga ítéli meg irodalmi termékeink becsét, hanem a hírlapok után indul. Ha egyszer ezek kürtölik valamely felkapott iró nevét, ez elbizza magát s lenézi érdemes társát. A szalonok hőse ledobta az újságot s felhevült hangon fordult a beszélőhöz. — Magyarázatot kérek. A zaj megszűnt. Az asztaltársaság minden tagja kíváncsian várta a feleletet. — Szívesen szolgálok vele. Ön a napokban egy társaságban megtagadta ismeretségünket. Nem vagyok hiú, arra legkevésbbé, hogy önt is ismerőseim közé számíthatom, de azt hiszem, nincs oka szégyelleni ismeretségünket, melyet én kerestem legkevésbbé. S ha nevemre csak homályosan emlékszik, azzal rendkívüli olvasottságát árulja el. — Hiú pöffeszkedés — veté oda Nerényi megvetőleg. Kacaj követte e szavakat. Nerényi szó nélkül hagyta el az asztalt. Este mikor Pali a szerkesztőségbe sietett, gyorsan közeledő léptek zajára fordul vissza. Nerényi jött utána.— Egy szóra Odori úr. — Kérem. — Annyit akarok önnnek négy szem között mondani: vigyázzon, mert a hiúsága és gunyja torkára forr. — Köszönöm a szives figyelmeztetést, azonban sajnálattal kell kijelentenem, hogy a fenyegetés dacára munkáit illetőleg megmaradok véleményem mellett s nem fogok visszarettenni annak bármely alkalommal nyilvánosan is kifejezést adni. — Azonkívül őrizkedjék ajkára venni annak a hölgynek a nevét, kitől értesüléseit vette. — S mi jogon akarná azt nekem megtiltani ? — Ama benső viszony jogán, mely a családhoz fűz. Sarkon fordult s eltávozott. Ama benső viszony jogán, mely a családhoz fűz — ismétlő Pali. Bécsi tárca. (Krónista keserves. — Sötét operaház. »Acél és kova.« — Első hangversenyek. — A kis kaliberű delegáció. — A halál lehe.) Keserves idők járnak ezúttal Bécsben. Az idén mintha következetes akarna lenni a naptár. Novembert éljük. Hogy is mondja Grillparzer: »das Jahr ist alt geworden und eswankt dem Grabe zu.« Igazán végelgyengülésbe esett az esztendő, a saison. Halottak napja jelzi a helyzetet. A Ring pocsétáin, hol más években nem lehetett itt lépést tenni a szokásos »meg tetszett már érkezni ?« féle kérdések nélkül, most néhány silány tramway-jó az egyedüli önkénytelenül sétáló. S ilyenkor még csak történni sem akar semmi. Mindenki a kandallója vagy legalább kályhája mellé vonul vissza s beköszönt a krónista keserve, különösen ha — mint nekem — ablak mellett áll az íróasztala. Künn kétségbeejtően hosszú szálakban hull az eső, s nem történik semmi különösebben érdekes. Ha valaki olyan nevetséges lelkiismeretes krónista, hogy mindig csak igaz dolgokkal óhajt kedveskedni olvasóinak, ilyenkor átkozni szokta végzetét, mert hogy poétának nem teremtette. Sehol azonban olyan bús hangulat, mint a mi kedves operánkban. Ezekkel a színházakkal újabban mindenhol baj van: vagy leég, vagy nem elég a jövedelem, vagy — mint a mienk — fényét veszti. Minden operaház operációkra szorul. A bécsi azért, mert kiveszett a fénye, villáma. Annál nagyobb baj, mert különben a bécsi ember büszke — s nem minden ok nélkül — az ő operájára. Hizik is nagyot, valahányszor elmegy a bámulni indult palota előtt s fenhéjázó sajnálattal szeret beszélni budapesti ismerőseivel a testvérváros kellemetlenségeiről. De most az utca másik oldalára megy, ha az opera táján budapesti ismerőssel találkozik, még cognacot sem iszik, nehogy valamikép az opera szóba ne jöjjön. S csakugyan szégyen is az operaház eme ahrimáni sötétsége az Edison korszakában. Félek, hogy a dolognak lesz még más kellemetlensége is, mint a pénztári különbségek, kellemetlenség, melyet az »Imperial Continental Gas Association« és az intendantura fognak megsínyleni. Nem fogják ugyanis a királyné nevenapját hagyományos szokás szerint premiere-rel ünnepelhetni meg. Massenet »Cid«-je van tervbe véve, de alighanem ez is elmarad, mint elmaradt a Gluck halála száz éves fordulójának megünneplése. Mi hévvel imádkozunk St. Jagohoz s a »Cid« többi szentjeihez a világosság teljes helyreállásáért, mert akárki mit beszéljen az illúzió hatásáról, sötét házban mégsem szeretnék az uj dalművet hallani. Még a napfogyatkozás előtti időkből maradt az operaháznak egy igen kedves emléke s ez múltkori matinéja, mikor a Burgszinház művészei Anzengruber »Acél és kova«című népszínművét adták elő benne. Volt legalább a villamos lámpáknak téli álma előtt még egy örömük. Ennél az előadásnál megint, csak azt láttam, hogy mennyire ingadozó, egyéni valami a kritika. A bányán szóltak róla, annyifélekép szóltak. A Tarjagos Illés emelkedett hangjától a szitkolódzás válogatatlan disszonanciájáig mindent hallhattunk. Pedig csakugyan nem volna oka a bécsi kritikának máskép, mint dicsérve szólni e színdarabról. Nem remek munka, az bizonyos, de bizonyos tekintetben remek munka. S Bécsnek, hol évek hosszú sora óta az operetteken kívül nem volt egyetlenegy nagy eredményű eredeti újdonsága sem, aligha van oka az ilyenekben nagyon válogatósnak lennie. A mellett a német népszínmű, helyesebben a népies dráma, oly gyarló termelést mutat, hogy e színdarab a maga erőteljes pszichológiájával, tragikai összeütközéseivel s mély moráljával nagyon érdemes munka. Jellemzése biztos, a keret, melybe foglalva van, érdekes, a cselekmény valódi drámaisággal ront előre, mint a hegyek patakja, a mely mellett játszik. Anzengruber ismét igazi költőnek s igazi drámaírónak bizonyult vele. Nagyot nyert a mű azáltal, hogy — a novellához képest — drámai formát kapott, s hogy az izetlen motívum, a pap törvénytelen fiáról, elmaradt; most a polgármester fia az »Einsam.« Ez egyszer tehát jót tett a cenzúra. A darabnak véleményem szerint egyetlen hibája, hogy dialekt-darab. Nálunk Magyarországon nem szoktak tájbeszédi színműveket írni, de a németek még mindig rágódnak rajta. Én azt hiszem, amint nem kívánjuk, hogy Othello olaszul, Don Carlos és Cid spanyolul beszéljen, oly kevéssé kell életvalódi jellemzetesség végett a tájszólás a »felnémet« színpadra. A szereplők pompás játéka különben feledtette ezt. Lewinsky remek, Tyroll jó, a többiek kielégítők voltak. Schratt Katalin (Kissné) asszony ez alkalommal ismét kitüntette jeles tehetségét, melyben én részemről mindig bíztam ; azóta az »Utolsó Szerelem« Drugeth Máriáját játszta, Wessely k. a. helyett, nagy sikerrel. Ideje, hogy a tehetségeket a Burgszínházban elismerjék. Ha már zárva az operaház, illik valami kás módon gondoskodni a közönség zenei igényeinek kielégítéséről. Meg is kezdődött már a hangversenyidény, de eddig inkább csak hang, mint verseny jellemzi ezeket, mert meglehetősen jobban jelennek meg. Szeretetreméltó gyöngédség volt Haydn »Teremtésé«-vel nyitni meg az idényt, amire azután, szintén nem minden jellemzetesség nélkül, egy fiatal gyerekvirtuóz csudamutatványai következtek. Egy filharmóniai hangversenyt is végigültek már a kénytelenségből műértő leányok, kik bár egy kiabáló hadnagy összhangtalan kardcsörtetésében több élvezetet talál.