Fővárosi Lapok 1887. november (300-329. szám)

1887-11-19 / 318. szám

— Gyönge voltam. Egy pillanatra megfeledkez­tem arról, a­mire anyám tanított. Boldog, a­kit nem tud megtörni a legnagyobb csapás sem, mert a gyenge elbukik, az erős utolsó lehelletéig kész tovább küzdeni. (Folyt, köv.) nak, mint némely szövevényes poliphoniában, mégis ott­­ ülnek a mama mellett félelmetes következetességgel­­ bérelt helyükön. Érdekes hangverseny volt a Gluck­­ halálának századik évfordulóján előadott »Alceste«, mely a sötétbe merült operaházból a hangversenyte­rembe szorult. Különös, hogy nekem a színházról mindig a diplomácia jut eszembe. Nem akarom ugyan a diplo­matikus címét ráerőszakolni arra a testületre, hol Schlauch püspök az olasz királyságról beszél, de az bizonyos, hogy diplomáciánk integráló része a dele­gáció. Érdekes, hogy érintkeznek a magyar honatyák és a bécsi közönség. Az utóbbi csak a nyílt üléseken »hivatalos«, vagy ha úgy tetszik, tűrt vendég. Ez a nyílt ülés pedig tudvalevőleg annyiból szokott állani, hogy a jegyző a mellette álló oszlopnak valamit föl­olvas, minek megértését az oszlop füleinek hiánya nem akadályozza annyira, mint a fölolvasó hangereje s arra az ülést bezárják. A közönség tehát, ha magya­rul ért is, csak azért jár el, hogy megismerje a híres arcokat, mert a mögöttük rejlő szellemeket elég jól ismeri. Legjobban érdekli a bécsieket Tisza Kálmán és Jókai. Hogy őket meglássák, ezért mennek el a nyílt ülésre legtöbben. A delegáció különben a külön­böző bizalmi-, részvét-, köszönő- és tudja a jó ég mi­féle szavazatokon kívül a kis kalibert is megszavazta a mi szívünk hadseregének. Nem érdektelen eset az, hogy Mannlicher szabadalomsértésről vádolja Schul­­hoffot, ez meg valami francia ellen kel panaszra ugyane miatt. Utóbb még kisül — s mi könnyebb az ismétlőfegyvernél, mint hogy valami kisül vagy felsül — hogy Mannlicher a Schulhoff, Schulhoff meg a Mannlicher fegyverét gyártatja, annyira meg vannak találmányuk jóságáról győződve. Az ismétlőfegyver juttat ahhoz a rémes eszmé­hez, mely a napokban hozta izgalomba a világot s mély részvétet keltett a jó bécsiek lelkében is. A halál gondolata ez. Nincs sok olyan áldott jó nép, mint a­­ bécsi. Hogy ne indulna meg hát a német trónörökös­­ bús sorsán is. Ha a tragikum fogalmát annyira köz­­­­napivá nem tették volna az újságok a folytonos kop­tatás által, akkor tragikusnak mondanám a trónörö­­­­kös végzetét. Ez az ember, ki hősileg állt diadalmas csaták élén, s egy haja szála sem görbült meg; ki mint örököse egy nagy birodalomnak, kiérdemelte­­ minden pártbeli alattvalóinak szeretetét; kiért a tudo­mány mindent mozgásba hoz, de csak hogy min­denütt a »hiába« gúnyszavát lelje meg; kiért alatt­valói közül annyian volnának készek mindent áldozni: egy irigyelt hatalom méltó örököse, ez a szegény ember tudja azt, tudja, hogy neki meg kell halnia, menthetetlenül, tán napok múltán, tán pár év kínjai végén. A tusa, mely e hős keblében vívódik, ki mo­solyt mutat családjának, igazán tragikus. Az egyik orvos, Schrötter tanár személye által Bécs szintén szerepel e bús tragédiában. Ez a tudós meg is ér­demli, hogy Európa foglalkozzék vele. Rendkívüli tudományossággal, mely őt Bamberger utódjának jelöli ki, kiváló szivjóságot s igazi bécsi kedélyességet párosít. A sors is barátja neki. Születésekor már azon vette észre magát, hogy egy milliónak birtokosa s pazar fényű háza mutatja, hogy teljességgel nem fogyott meg az a millió. De azért külső megjelenésén, azon a hagyományos bársony kabátkán, senki sem látná meg a milliomost. Kedvence ő a sorsnak orvosi vállalatainak sikere által is. De hogy lehet-e siker a trónörökösnél, nagyon kétséges. A szárkózottság, mely Schrötter tanárt San Remóból való visszatérte óta jellemzi, s melyet azon ováció alkalmával sem szakí­tott félbe, melyben hallgatói megérkezte után első előadásában részesítették, nem sok reményt gerjeszt. Az ő diagnózisai pedig — sajnos — nagyon éleslátá­­súak szoktak lenni. Abai Lajos. — 2342 — I­ V. Odori Pál nem volt ábrándozó természet. A múl­ton is ritkán szokott elmerengeni, de Nerényivel való találkozása óta gyakran felmerültek lelkében múltjá­nak emlékei. Ha éjjeli munkája után hazatért, álmatlanul fészkelődött ágyában s arról gondolkodott, mi lehet az a benső viszony, mely Nerényit Borkayékhez fűzi. A fenyegetésre mit sem adott, de Nerényi szavaiban több volt a fenyegetésnél. Ha e szavakból következ­tetni akart, mindig ugyanegy eredményre jutott, s ilyenkor kezdte érezni, hogy Margittal való viszonya nemcsak a gyermekkor emlékeiben gyökeredzik. Eddig soha sem gondolt arra. Most minden gondolata az volt. Visszaképzelte magát a múltba. Megelevene­­dett előtte a szekcsői kis ház egész gyermekkori bol­dogságával, lelki szeme elé tűnt az a komoly szépségű fiatal asszony, a­ki neki anyja helyett, anyja volt, eszébe jutott a gondatlan ifjúi élet, a szekcsői vár, melynek omladékaihoz annyi édes emlék fűződik s azután fülébe csengtek azok a szavak, melyek kiűz­ték boldog emlékei közül s ilyenkor azt gondolta, miért nem hagyták ott az utcán, a hidegben meg­fagyni ? Most érezte csak, mik voltak lelkének azok a napok, most tudta meg csak, hogy játszó társa több neki a testvérnél, s az az érzelem, mely hozzá fűzi, több a szeretetnél. Ilyenkor gondolta azt, mert nem hagyták ott az utcán, a hidegben megfagyni ? Belátott lelki szemével a jövőbe, látta nevét ki­emelkedni társaié közül s az a név, melyet maga szer­zett magának, még­sem volt elég, hogy megszerezze a boldogságot is. Ilyenkor azt gondolta, miért nem hagyták ott az utcán, a hidegben megfagyni. Bárhová gondolt, munka közben, társai között, magányában, álmában, mindig azok a szavak csengtek fülébe. Arra nem is gondolt, várjon Margit szereti-e ? A viszontszerelem kétszeres csapás lett volna, hiszen szenvedni látja Margitot. E komor gondolatok foglalták el egész valóját. Ezekkel kelt, ezekkel feküdt le, ezekkel álmodott. Margitot napok óta nem látta. Egy nap gondo­lataiba merülve ballagott hazafelé, asztalán névjegy várta. Három szó volt rajta: »Azonnal siess hozzánk.« Margit kisírt szemekkel fogadta. . — Mi bajod? — Most már semmi. — felelé Margit könnyein keresztül is mosolyogva. — Miért sírtál ? Illés apó története. (Finn elbeszélés.) Irta Arvi Ilauta. (Folytatás.) — Húzzad csak, Miska! — kiálták az öregek. És Miska rákezdte a talp alá valót. Illés alkalmasint tulságosan bízott az erejéhez, mert eleinte bizony nehezen ment a dolog.­­A lábai nem igen akartak neki szót fogadni és néha úgy látszott, mintha meg is botlott volna. De azért még­sem táncolt olyan rosszul, mint a nézők előbb hitték, és mennél tovább járta, annál jobban be­lemelegedett. Senki sem nevetett többé, csak egy­más között beszélgettek, és bírálgatták az öreg táncát. És az öreg egyre tüzesebben, egyre ügyeseb­ben járta. A lábait most már nagy szaporán rakta és forgott mint a forgószél, — de Kati is könnyedén kö­vette minden mozdulatát. Illésnek minden izma moz­gott ; tekintete egészen idegen volt és szokatlan tűz ragyogott a szemében ; háta kiegyenesedett, fejét föl­­hordta, s úgy táncolt, mint egy fiatal legény, a­ki égő szerelemmel a szívében táncra perdül galambjával, s azalatt elfelejtkezik erről az egész nagy világról. És aztán néhány fordulat után megállt a szoba kellő közepén és forgatta maga körül Katit, a­hogy csak ritka táncos tudta annak idejében. De figyelve és el­­ámulva állt a vendégsereg a szobában, és senki sem szólt egy szót sem. Maga Hegedűs Miska is fölemel­kedett ültéből, nézni a táncot, és állva húzta. Senki más nem táncolt, csak Illés meg Kati. Az emberek ágaskodtak és nyújtogatták a nyakukat, hogy jobban lássák őket. Azok, a­kik a tánckörben álltak, meg akarták nagyobbítani a kört, és hátratologatták a nézőket. De azok sem hagyták magukat, hanem egyre előre furakodtak, úgy hogy a kör inkább összébb ment, minthogy nagyobbodott volna. A padok tetejében a fal mellett, állottak az öregebb emberek. — Az az öreg apa csak úgy táncolt, mintha nekidühödt ifjú le­gény lett volna, és nem érezte többé, hogy a lába ros­katag, nem vette észre, hogy a melle zihált és majd kifogyott a lélekzetből. Egyre tüzesebb lett a tánc, és a végén fölrepítette a lányt a levegőbe. Ez is tökéle­tesen sikerült, úgy hogy többen fölkiáltottak bámu­latukban. De kimerülten, roskadozó lábakkal botorkált ezután Illés a nézőseregen keresztül, levetette magát egy padra és kezére támasztotta a fejét. A ki az imént táncolni látta az öreget, nem ismert volna rá Illésre, de a­ki most látta, az az öreg, megtört Illés apót látta. Mások kerekedtek most táncra, és járták egyre tüze­sebben, de az öreg csak érzéketlenül üldögélt a padon és a fülében zúgott a táncosok dobogása és Hegedűs Miska bódító tánc nótája. — Huh! — hideg borzon­gás fut egyszerre végig Illés testén. Hiszen az ablak mellett ül, melynek egyik szárnya nyitva van. — Nem, nem nem azért borzongatja a hideg, nem azért. Ők mind elmentek és nyitva hagyták az ajtót. — De miért oltották el a gyertyákat mind a szobában? — Olyan zordon és hideg lett egyszerre ez a szoba. Nem tudja ő már megkülönböztetni ezt a nagy falat sem, ott abban a nyugalmas szegletben nem pattog a tűz, sem a tücsök nem cirpel. — Ugyan mennyire járhat az idő ? — A nagy fali óra sincs itt. — Milyen so­káig marad oda künn az a Kati. Hiszen csikorgó hi­deg van, és a hó is csapkodja a fekete ablaktáblákat. Csak megjön már nemsokára! — Nem, már ott is áll Illés mellett, de oly szokatlanul haloványan és szomo­rúan , mécses van a kezében és olyan fehér a ru­hája. . . »Gyere innen Illés !« — mondja aztán csodá­latos vigan.-------Ugyanaz a hang, ugyanaz a vidám mosolygás az ajkán, — de olyan halványan és olyan fehéren! — Azután kezét nyújtja Illés felé. — Nem, nem ! Az isten szerelméért! Illés nem meri megérin­teni azt a kezet. Az a kéz hideg, hideg mint a jég. Emlékszik rá. Nagyon jól emlékszik rá! — De az asszony egyre közelebb jön hozzája. — »Gyere innen Illés !« — szól megint. Ekkor az öreg nem tagad­hatta meg újra, megemberelte magát és odanyujtotta a kezét, de az asszony keze nem is volt hideg, hanem meleg volt, meleg a szerelem melegétől. — — Ekkor Illés fölnyitotta a szemét, és — csak álom volt az egész. Ott táncoltak még most is a legények és a leá­nyok, még égtek a lobogó világok, és a fiatal Kati mellette állt és táncra szólította, és ugyancsak kaca­gott, mikor látta, hogy az öreget elnyomta a buzgóság. Illés elfelejtette egész ijesztő álmát és eltűnt Katival a tánc szédületes örvényébe. Most már nem táncoltak egyedül, de azok, a­kik nem táncoltak, csak Illés és Kati táncát nézték, a fiatal leányok meg-meg rántották egymás ruhájának az ujját, a legények nagy komolyan nézték a dolgot, az öregek meg jóízűen ne­vetgéltek és verték a fejükkel a taktust. Világos­ kivirradtig táncoltak és mulattak a rét­háti víg­házban ; mikor aztán pirkadni kezdett a haj­nal, a haza indulásra kezdtek gondolni a vendégek. Vége lett a táncnak és az örömnek, s ritkulni kezdett a vendégsereg. Csak az udvarról hallatszott be azok­ Gyermek-irodalmunkról. A művelődésnek fontos eszközei és bizonyítékai a könyvtárak. Az általános tankötelezettség következ­tében hiába tanulnak olvasni a nép gyermekei, ha az iskolából kikerülve, sohasem olvasnak. A magasabb­­ fokú iskolák is csak alapot vetnek; igazán műveltté, képzetté a folytonos olvasás tesz. Nem lehet tagadni, hogy nálunk is folyvást gyarapszik a könyvtárak szá­ma. De e gyarapodás rendesen nem természetes, ha­nem mesterséges. Nem a közszükséglet, nem a közön­ség olvasásvágya hozza létre, hanem azok a gondol­kozók, kik rá akarják kaparni a közönséget. Nép­könyvtár kevés van. Nem hogy pénzt adnának ki könyvért, hanem ha ingyen juthatnak hozzá, akkor sem olvassák el. S bizony az úgy­nevezett műveit kö­zönséggel sem vagyunk sokkal különben. Lapot még csak olvasgatnak, egy-egy izgató regényt is, de mag­vasabb költői műveket, vagy épen ismeretterjesztő munkákat bizony édes-kevesen. Pedig van az irodalomnak egy ága, melynél megvolna a »kereslet«, kitűnő alapot is vethetne az általános olvasásvágy fölkeltésére. Csakhogy ezt alig vesszük észre, a könyvtárak sorából meg épen ki van zárva. Ez a gyermek-irodalom. Senki sem vonja két­ségbe a gyermek­irodalmi termékek nagy fontosságát, nemcsak az értelmi és erkölcsi képzés szempontjából, hanem nemzeti szempontból is. A magyarosodás terjedtével a szülők önkényte­lenül is arra a gondolatra jönek, hogy gyermekeik ke­zébe magyar könyvet adjanak. Rendesen azonban vé­letlenül kezökhöz jutott katalógus után indulnak. Pe­dig sok a rossz könyv. Vannak olyanok, melyekben rettenetes képek mellett a tartalom, a nyelv oly si­lány, hogy idegessé teszi az embert, míg végig olvas­sa. A rossz könyvek aztán végkép elvonják a szülők érdeklődését a magyar könyvektől, mikor könnyű szer­rel jó német könyvekhez juthatnak. De a tulajdonké­

Next