Fővárosi Lapok 1887. november (300-329. szám)
1887-11-19 / 318. szám
— Gyönge voltam. Egy pillanatra megfeledkeztem arról, amire anyám tanított. Boldog, akit nem tud megtörni a legnagyobb csapás sem, mert a gyenge elbukik, az erős utolsó lehelletéig kész tovább küzdeni. (Folyt, köv.) nak, mint némely szövevényes poliphoniában, mégis ott ülnek a mama mellett félelmetes következetességgel bérelt helyükön. Érdekes hangverseny volt a Gluck halálának századik évfordulóján előadott »Alceste«, mely a sötétbe merült operaházból a hangversenyterembe szorult. Különös, hogy nekem a színházról mindig a diplomácia jut eszembe. Nem akarom ugyan a diplomatikus címét ráerőszakolni arra a testületre, hol Schlauch püspök az olasz királyságról beszél, de az bizonyos, hogy diplomáciánk integráló része a delegáció. Érdekes, hogy érintkeznek a magyar honatyák és a bécsi közönség. Az utóbbi csak a nyílt üléseken »hivatalos«, vagy ha úgy tetszik, tűrt vendég. Ez a nyílt ülés pedig tudvalevőleg annyiból szokott állani, hogy a jegyző a mellette álló oszlopnak valamit fölolvas, minek megértését az oszlop füleinek hiánya nem akadályozza annyira, mint a fölolvasó hangereje s arra az ülést bezárják. A közönség tehát, ha magyarul ért is, csak azért jár el, hogy megismerje a híres arcokat, mert a mögöttük rejlő szellemeket elég jól ismeri. Legjobban érdekli a bécsieket Tisza Kálmán és Jókai. Hogy őket meglássák, ezért mennek el a nyílt ülésre legtöbben. A delegáció különben a különböző bizalmi-, részvét-, köszönő- és tudja a jó ég miféle szavazatokon kívül a kis kalibert is megszavazta a mi szívünk hadseregének. Nem érdektelen eset az, hogy Mannlicher szabadalomsértésről vádolja Schulhoffot, ez meg valami francia ellen kel panaszra ugyane miatt. Utóbb még kisül — s mi könnyebb az ismétlőfegyvernél, mint hogy valami kisül vagy felsül — hogy Mannlicher a Schulhoff, Schulhoff meg a Mannlicher fegyverét gyártatja, annyira meg vannak találmányuk jóságáról győződve. Az ismétlőfegyver juttat ahhoz a rémes eszméhez, mely a napokban hozta izgalomba a világot s mély részvétet keltett a jó bécsiek lelkében is. A halál gondolata ez. Nincs sok olyan áldott jó nép, mint a bécsi. Hogy ne indulna meg hát a német trónörökös bús sorsán is. Ha a tragikum fogalmát annyira köznapivá nem tették volna az újságok a folytonos koptatás által, akkor tragikusnak mondanám a trónörökös végzetét. Ez az ember, ki hősileg állt diadalmas csaták élén, s egy haja szála sem görbült meg; ki mint örököse egy nagy birodalomnak, kiérdemelte minden pártbeli alattvalóinak szeretetét; kiért a tudomány mindent mozgásba hoz, de csak hogy mindenütt a »hiába« gúnyszavát lelje meg; kiért alattvalói közül annyian volnának készek mindent áldozni: egy irigyelt hatalom méltó örököse, ez a szegény ember tudja azt, tudja, hogy neki meg kell halnia, menthetetlenül, tán napok múltán, tán pár év kínjai végén. A tusa, mely e hős keblében vívódik, ki mosolyt mutat családjának, igazán tragikus. Az egyik orvos, Schrötter tanár személye által Bécs szintén szerepel e bús tragédiában. Ez a tudós meg is érdemli, hogy Európa foglalkozzék vele. Rendkívüli tudományossággal, mely őt Bamberger utódjának jelöli ki, kiváló szivjóságot s igazi bécsi kedélyességet párosít. A sors is barátja neki. Születésekor már azon vette észre magát, hogy egy milliónak birtokosa s pazar fényű háza mutatja, hogy teljességgel nem fogyott meg az a millió. De azért külső megjelenésén, azon a hagyományos bársony kabátkán, senki sem látná meg a milliomost. Kedvence ő a sorsnak orvosi vállalatainak sikere által is. De hogy lehet-e siker a trónörökösnél, nagyon kétséges. A szárkózottság, mely Schrötter tanárt San Remóból való visszatérte óta jellemzi, s melyet azon ováció alkalmával sem szakított félbe, melyben hallgatói megérkezte után első előadásában részesítették, nem sok reményt gerjeszt. Az ő diagnózisai pedig — sajnos — nagyon éleslátásúak szoktak lenni. Abai Lajos. — 2342 — I V. Odori Pál nem volt ábrándozó természet. A múlton is ritkán szokott elmerengeni, de Nerényivel való találkozása óta gyakran felmerültek lelkében múltjának emlékei. Ha éjjeli munkája után hazatért, álmatlanul fészkelődött ágyában s arról gondolkodott, mi lehet az a benső viszony, mely Nerényit Borkayékhez fűzi. A fenyegetésre mit sem adott, de Nerényi szavaiban több volt a fenyegetésnél. Ha e szavakból következtetni akart, mindig ugyanegy eredményre jutott, s ilyenkor kezdte érezni, hogy Margittal való viszonya nemcsak a gyermekkor emlékeiben gyökeredzik. Eddig soha sem gondolt arra. Most minden gondolata az volt. Visszaképzelte magát a múltba. Megelevenedett előtte a szekcsői kis ház egész gyermekkori boldogságával, lelki szeme elé tűnt az a komoly szépségű fiatal asszony, aki neki anyja helyett, anyja volt, eszébe jutott a gondatlan ifjúi élet, a szekcsői vár, melynek omladékaihoz annyi édes emlék fűződik s azután fülébe csengtek azok a szavak, melyek kiűzték boldog emlékei közül s ilyenkor azt gondolta, miért nem hagyták ott az utcán, a hidegben megfagyni ? Most érezte csak, mik voltak lelkének azok a napok, most tudta meg csak, hogy játszó társa több neki a testvérnél, s az az érzelem, mely hozzá fűzi, több a szeretetnél. Ilyenkor gondolta azt, mert nem hagyták ott az utcán, a hidegben megfagyni ? Belátott lelki szemével a jövőbe, látta nevét kiemelkedni társaié közül s az a név, melyet maga szerzett magának, mégsem volt elég, hogy megszerezze a boldogságot is. Ilyenkor azt gondolta, miért nem hagyták ott az utcán, a hidegben megfagyni. Bárhová gondolt, munka közben, társai között, magányában, álmában, mindig azok a szavak csengtek fülébe. Arra nem is gondolt, várjon Margit szereti-e ? A viszontszerelem kétszeres csapás lett volna, hiszen szenvedni látja Margitot. E komor gondolatok foglalták el egész valóját. Ezekkel kelt, ezekkel feküdt le, ezekkel álmodott. Margitot napok óta nem látta. Egy nap gondolataiba merülve ballagott hazafelé, asztalán névjegy várta. Három szó volt rajta: »Azonnal siess hozzánk.« Margit kisírt szemekkel fogadta. . — Mi bajod? — Most már semmi. — felelé Margit könnyein keresztül is mosolyogva. — Miért sírtál ? Illés apó története. (Finn elbeszélés.) Irta Arvi Ilauta. (Folytatás.) — Húzzad csak, Miska! — kiálták az öregek. És Miska rákezdte a talp alá valót. Illés alkalmasint tulságosan bízott az erejéhez, mert eleinte bizony nehezen ment a dolog.A lábai nem igen akartak neki szót fogadni és néha úgy látszott, mintha meg is botlott volna. De azért mégsem táncolt olyan rosszul, mint a nézők előbb hitték, és mennél tovább járta, annál jobban belemelegedett. Senki sem nevetett többé, csak egymás között beszélgettek, és bírálgatták az öreg táncát. És az öreg egyre tüzesebben, egyre ügyesebben járta. A lábait most már nagy szaporán rakta és forgott mint a forgószél, — de Kati is könnyedén követte minden mozdulatát. Illésnek minden izma mozgott ; tekintete egészen idegen volt és szokatlan tűz ragyogott a szemében ; háta kiegyenesedett, fejét fölhordta, s úgy táncolt, mint egy fiatal legény, aki égő szerelemmel a szívében táncra perdül galambjával, s azalatt elfelejtkezik erről az egész nagy világról. És aztán néhány fordulat után megállt a szoba kellő közepén és forgatta maga körül Katit, ahogy csak ritka táncos tudta annak idejében. De figyelve és elámulva állt a vendégsereg a szobában, és senki sem szólt egy szót sem. Maga Hegedűs Miska is fölemelkedett ültéből, nézni a táncot, és állva húzta. Senki más nem táncolt, csak Illés meg Kati. Az emberek ágaskodtak és nyújtogatták a nyakukat, hogy jobban lássák őket. Azok, akik a tánckörben álltak, meg akarták nagyobbítani a kört, és hátratologatták a nézőket. De azok sem hagyták magukat, hanem egyre előre furakodtak, úgy hogy a kör inkább összébb ment, minthogy nagyobbodott volna. A padok tetejében a fal mellett, állottak az öregebb emberek. — Az az öreg apa csak úgy táncolt, mintha nekidühödt ifjú legény lett volna, és nem érezte többé, hogy a lába roskatag, nem vette észre, hogy a melle zihált és majd kifogyott a lélekzetből. Egyre tüzesebb lett a tánc, és a végén fölrepítette a lányt a levegőbe. Ez is tökéletesen sikerült, úgy hogy többen fölkiáltottak bámulatukban. De kimerülten, roskadozó lábakkal botorkált ezután Illés a nézőseregen keresztül, levetette magát egy padra és kezére támasztotta a fejét. A ki az imént táncolni látta az öreget, nem ismert volna rá Illésre, de aki most látta, az az öreg, megtört Illés apót látta. Mások kerekedtek most táncra, és járták egyre tüzesebben, de az öreg csak érzéketlenül üldögélt a padon és a fülében zúgott a táncosok dobogása és Hegedűs Miska bódító tánc nótája. — Huh! — hideg borzongás fut egyszerre végig Illés testén. Hiszen az ablak mellett ül, melynek egyik szárnya nyitva van. — Nem, nem nem azért borzongatja a hideg, nem azért. Ők mind elmentek és nyitva hagyták az ajtót. — De miért oltották el a gyertyákat mind a szobában? — Olyan zordon és hideg lett egyszerre ez a szoba. Nem tudja ő már megkülönböztetni ezt a nagy falat sem, ott abban a nyugalmas szegletben nem pattog a tűz, sem a tücsök nem cirpel. — Ugyan mennyire járhat az idő ? — A nagy fali óra sincs itt. — Milyen sokáig marad oda künn az a Kati. Hiszen csikorgó hideg van, és a hó is csapkodja a fekete ablaktáblákat. Csak megjön már nemsokára! — Nem, már ott is áll Illés mellett, de oly szokatlanul haloványan és szomorúan , mécses van a kezében és olyan fehér a ruhája. . . »Gyere innen Illés !« — mondja aztán csodálatos vigan.-------Ugyanaz a hang, ugyanaz a vidám mosolygás az ajkán, — de olyan halványan és olyan fehéren! — Azután kezét nyújtja Illés felé. — Nem, nem ! Az isten szerelméért! Illés nem meri megérinteni azt a kezet. Az a kéz hideg, hideg mint a jég. Emlékszik rá. Nagyon jól emlékszik rá! — De az asszony egyre közelebb jön hozzája. — »Gyere innen Illés !« — szól megint. Ekkor az öreg nem tagadhatta meg újra, megemberelte magát és odanyujtotta a kezét, de az asszony keze nem is volt hideg, hanem meleg volt, meleg a szerelem melegétől. — — Ekkor Illés fölnyitotta a szemét, és — csak álom volt az egész. Ott táncoltak még most is a legények és a leányok, még égtek a lobogó világok, és a fiatal Kati mellette állt és táncra szólította, és ugyancsak kacagott, mikor látta, hogy az öreget elnyomta a buzgóság. Illés elfelejtette egész ijesztő álmát és eltűnt Katival a tánc szédületes örvényébe. Most már nem táncoltak egyedül, de azok, akik nem táncoltak, csak Illés és Kati táncát nézték, a fiatal leányok meg-meg rántották egymás ruhájának az ujját, a legények nagy komolyan nézték a dolgot, az öregek meg jóízűen nevetgéltek és verték a fejükkel a taktust. Világos kivirradtig táncoltak és mulattak a rétháti vígházban ; mikor aztán pirkadni kezdett a hajnal, a haza indulásra kezdtek gondolni a vendégek. Vége lett a táncnak és az örömnek, s ritkulni kezdett a vendégsereg. Csak az udvarról hallatszott be azok Gyermek-irodalmunkról. A művelődésnek fontos eszközei és bizonyítékai a könyvtárak. Az általános tankötelezettség következtében hiába tanulnak olvasni a nép gyermekei, ha az iskolából kikerülve, sohasem olvasnak. A magasabb fokú iskolák is csak alapot vetnek; igazán műveltté, képzetté a folytonos olvasás tesz. Nem lehet tagadni, hogy nálunk is folyvást gyarapszik a könyvtárak száma. De e gyarapodás rendesen nem természetes, hanem mesterséges. Nem a közszükséglet, nem a közönség olvasásvágya hozza létre, hanem azok a gondolkozók, kik rá akarják kaparni a közönséget. Népkönyvtár kevés van. Nem hogy pénzt adnának ki könyvért, hanem ha ingyen juthatnak hozzá, akkor sem olvassák el. S bizony az úgynevezett műveit közönséggel sem vagyunk sokkal különben. Lapot még csak olvasgatnak, egy-egy izgató regényt is, de magvasabb költői műveket, vagy épen ismeretterjesztő munkákat bizony édes-kevesen. Pedig van az irodalomnak egy ága, melynél megvolna a »kereslet«, kitűnő alapot is vethetne az általános olvasásvágy fölkeltésére. Csakhogy ezt alig vesszük észre, a könyvtárak sorából meg épen ki van zárva. Ez a gyermek-irodalom. Senki sem vonja kétségbe a gyermekirodalmi termékek nagy fontosságát, nemcsak az értelmi és erkölcsi képzés szempontjából, hanem nemzeti szempontból is. A magyarosodás terjedtével a szülők önkénytelenül is arra a gondolatra jönek, hogy gyermekeik kezébe magyar könyvet adjanak. Rendesen azonban véletlenül kezökhöz jutott katalógus után indulnak. Pedig sok a rossz könyv. Vannak olyanok, melyekben rettenetes képek mellett a tartalom, a nyelv oly silány, hogy idegessé teszi az embert, míg végig olvassa. A rossz könyvek aztán végkép elvonják a szülők érdeklődését a magyar könyvektől, mikor könnyű szerrel jó német könyvekhez juthatnak. De a tulajdonké