Fővárosi Lapok 1887. november (300-329. szám)

1887-11-08 / 307. szám

Kedd, 1887. november 8. 307. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: IMtérre..................................8 frt *Effyedévre..........................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOS. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum- épület) küldendők. Az orvos bősz­úja. (Elbeszélés.) irta Vad­nai Károly. I. Éjfél után egy órakor erősen csöngettek azon az ajtón, melynek közepén fekete lemezre e híres név van aranyozva: »Dr. Határ Imre egyetemi tanár.« Arcából egészen kikelt fiatal ember csöngetett türelmetlenül, kíméletlenül. Úgy megrázta a csönge­­tyűt, hogy az emelet minden lakója rögtön felriadha­tott rá álmából. Fölriadt tehát a lakás második szobájában alvó tanársegéd is, ki gyertyát gyújtva s pongyola-ruhát kapkodva magára sietett az előszobába. Megnyitva az ajtót, a künn várakozó ifjú se látott, se köszönt, hanem nyugtalanul kérdé: — Itthon van a tanár úr ? — Természetesen, hogy itthon van, hisz már éj­fél után vagyunk. Alszik. — Kérem, ébressze föl azonnal. — Gondolom, előbb tudnom kellene, hogy miért ? S még elébb, hogy kihez van szerencsém ? — Én a gróf Kerendy Tamás titkára vagyok. Grófom élete nagy veszélyben forog. Délután párbajt vívott politikai összeszólalkozás miatt a János-hegy alatt, s golyó van a fejében. Hat órán keresztül három katonaorvos bajlódott vele, hogy kivegyék, de nem bírták. Éjfél felé az egyik azt ajánlá a grófnénak, ki kétségbeesetten ápolja a beteget, hogy hivassa dr. Ha­jár tanárt; az az egyedüli, a ki tán képes lesz boldo­gulni ; de hamar, mert ha reggelig ki nem veszik a golyót, akkor az én jó uram menthetlenül elvesz. Még eszméletnél volt szegény, midőn a tanár úr nevét ki­­ejték. Fölemelte kezét s tiltakozólag intett. Nyöszö­rögve mondá: »Hiába ! az nem jön el.« De én az ágy lábánál állva, mondám: »Dehogy­nem, hisz nincs an­nál lelkiismeretesebb orvos, szaladok érte!« S szalad­tam és ime, itt vagyok. — Hol fekszik a gróf ? — A zugligetben, egy nyaralóba szállították. — Kérem uram, üljön le, megyek fölkelteni az orvos urat. Nem kellett kelteni, mert már ébren volt. Ő is fölriadt a csengetyűszóra s hallván, hogy segéde künn valakivel beszél, várta, hogy az mi hirt fog hozni. — Mi a baj ? — kérdé a fiatal embertől, mihelyt belépett. — Tanár urat hívják a zugliget egy nyaralójába, hol nagy beteg fekszik. E szóra a tanár rögtön kiugrott az ágyból s gyor­san öltözködni kezdett.­­— Miféle beteg ? — kérdé. — Párbajt vívott s golyót kapott a fejébe, azt kelleni kihúzni. — Hamar hát, rakja össze a szükséges eszkö­zöket. De csak hamar! Mi a neve a betegnek ? — Gróf Kerendy Tamás. A tanár hirtelen megdöbbenve állt meg, mellé­nyét, melyet ép föl akart ölteni, hirtelen lelökte a székre, férfias, komoly arcára valami dacos kifejezés sötétsége szállt, melyben, mint sötét felhőben a hir­telen fölcikázó villám, a káröröm mosolya támadt. Soha ez a nemes, jó, komoly arc nem volt ilyen csúnya. — Hagyja el, barátom, — mondá ingerülten. — Ne rakjon össze semmit. Mondja a künn várakozó em­bernek : forduljon más orvoshoz, én nem megyek! A segéd meglepetve nézett rá s akkor vette csak észre, hogy főnökének arca milyen nyugtalan, szeme milyen zord kifejezésü. Az az arc, mely máskor min­dig szelid. És ez a rideg két szó: »nem megyek !« Soha sem mondta még ezt, ha beteghez hívták. Almát, ebédjét, előadását mindjárt félbe szakítá, ha se­gélyéhez folyamodtak. Nem kérdezte, ki és mi a be­teg ? Tudta, hogy ember, hallotta, hogy nagy a baja s ő futott, hogy segítsen rajta. Ezért bámulták és tisz­telték úgy, mert nagy tudománya sem volt nagyobb, mint lelkiismeretessége. Nem tett különbséget gazdag és szegény közt, csak annyiban, hogy a szegénynek sokszor pénzt is adott az orvosi segélyen­­kívül. És az a nagylelkű ember, kit mindenki a szenvedők barátjá­­­­nak ismer, most, hogy egy haldokolva vergődő gazdag­­ grófhoz hívják, kegyetlenül azt mondja: nem megy ! Maga is érezhette e kifejezés szoktalan zordsá­gát, mert a ránéző segédtől izgatottan kérdé: — Nos, hát mit néz rám oly merően ? — Kételkedem, hogy jól hallottam-e ? — Azt mondtam, nem megyek. — Dehogy nem megy tanár úr! Nem úgy isme­rem én a tanár urat. Soha sem volt még arra eset, hogy ne ment volna. Ment még akkor is és oda is, a midőn és a­hová én bizony nem mentem volna, ha dr. Határ Imre vagyok, hanem küldöm magam helyett a segédemet . E szavakkal az orvosi fogadalomra emlékez­tet, nemde ? Éjjel, nappal, viharban, jó időben menni­­ kell, ha hinak. Igaza van — mondá sóhajtva, — menni kell. Na hát, mondja neki, hogy megyek. Három perc múlva a sebészeti műszerekkel már a kocsiban ült, komoran elgondolkozva. Mellette a titkár olykor nyugtalanul szólalt meg. — Talán meg lehet még menteni jó uramat. Oh mily kár lenne értte ! — Kérem, titkár úr, ne beszélgessünk most fö­löslegeset. Elképzelheti, hogy gondolkozásra van szükségem. 1. Nem arra az emberre gondolt, a­kinek halálos golyó van a fejében, hanem arra az emberre, ki ti­zenöt évvel ezelőtt halálosan megsebezte az ő szívét. Arra, a­ki miatt oly örömtelen lett az élete, hogy csak szerencséje van, de boldogsága nincs; csak fényes la­kása van, de kedves otthona nincs, s egyéb öröm­ben semmi része, csak a kötelesség szigorú teljesíté­sében. Föllázadt egész bensejében. Hát ő most ezen az emberen segítsen, a­kit — isten sem vehetné rossz néven — ha veszni engedne ! Oly nyugtalanul mozgolódott a kocsiban, hogy a titkár ijedten nézett rá s nem tudta elfojtani a kérdést: — Bizonyára kevés a remény ? — Azt nem tudhatom! — felelte a tanár szi­gorú hangon, hogy a folytatás útját elzárja. Pedig ez az aggódó kérdés segített az ő lelki háborgásán. Eszébe juttató, hogy ő nemcsak megbántott ember, hanem egy­szersmind segélyül hívott orvos. Az a nehéz sebesült ember pedig nemcsak könnyelmű természet, hanem egyszersmind szenvedő test! Igen, csak a testet fogja nézni benne, semmi egyebet! S elmélázott a múltakon, a­mint sokszor tette, ha üres ideje volt, az utcán menve, a kandallónál ülve vagy ha társaságban boldog párokat látott. Egykor a fiatalság édes álmai közt, ő is remélhette, hogy ilyen boldog pár lesz majd valakivel, a ki szivének az egye­düli drága kincse volt, s most mily egyedül van ! Ön- A „Segítség“ varosa. (Eperjes városa.) Hazánk vidéki városai szépítő társaságainak nagyon kezökre dolgozik a víz és a tűz, az elemi csapások e két ádáz harcosa, mert ezeknek pusztító hatalma sokkal gyökeresb módon szépíti a városokat, mint maguk a szépítő társaságok. Szegedet, Miskolcot a víz, Eperjest, Nagy-Károlyt és Torockót a tűz tet­ték szebbé. Elpusztították e városokat, hogy az iszap­ból, meg az üszőkből aztán megifjult és megszépült városok emelkedjenek ki. Eperjes, ez a sajátos jellegű, ódon színezetű városka, igazán megszépült, megújult annyira, hogy ma senki sem ismerne reá, ki a tűzvész óta nem látta. Teljesen felépült, modernebbé vált és megszépült s a nagy tűz nyomát nem árulja el már semmi, mint egy mellékutcában levő s még romban heverő ház és a gyógyszertár egy ablakkerete, mely már égni kezdett, de eloltották és ilyen félig elégett állapotban maradt. Eperjes sajátságos egy város. A magyarság, a tót nyelvűek, a lengyel zsidók és az »orosz «­vallásuak határvárosa és találkozó helye, és ama városok egyike, melyek konzervatív módon megtartották középkori jellegük egy részét, hajdani nagyságuk emlékével együtt. És ezt nemcsak középkori elzárkózottság árulja el, hanem építkezési stílje is. Egyébként igen rendes főutcáján a tűz előtt — és részben ma is — a legsajátságosabb építkezési modor uralkodott. Egy sajátos stíl, melyhez hasonlót csak néhány felvidéki városban lehet látni, másutt nálunk sehol. Hasonlít némileg a középkori német stíl, nürnbergi árnyalatá­hoz és azzal a különös jelleggel bír, hogy míg az egy­emeletes házak kompakt factade-jai a sivárságig egy­szerűek, addig ezek fölött még egy emeletnyi magas­ságban, oszlopos díszítmények és faragmányok emel­kednek, mintegy a födél eltakarására. Ósdi középkori színezetét azonban nagy részben elvesztette a tűz utáni építkezések által. Mert Eperjes régi, hires város ám, mely a középkorban nagy szere­pet játszott. Állítólag vak Béla alapította. Mikor az ottani hegyekben utazgatott, egy forró nyári napon eltévedt, az út fáradalmaitól megviselve letelepedett és szolgáit elküldte viz után. Ezek azonban sokáig nem jöttek vissza és a király, a földön tapogatva, lágy nedves gyümölcsöcskéket lelt, eprek voltak, melyek némileg olták szomját, a szolgák pedig részegen tér­tek vissza, mert egy bortartalmu forrásra akadtak, melyet maiglan is borkutnak hívnak, és az eperjesiek egyetlen iható vize, mert a többi kutak roppant mész­­tartalmúak. Az eprek emlékére építette a király Eperjest. E város a történelemben gyakran szerepel, de legszomorubb emléke az, hogy Caraffa itt tartotta vértörvényszékét. A­hol a vérpad állt, ott most egy régi faragmányú szentháromság szobor áll. Ott vér­zett el akkor Eperjes színe java, köztük Keczer Mik­lós kamarás egyik őse is. A mai Eperjes már merőben különbözik a régi várostól. A leégett épületek helyébe, majdnem kivétel nélkül, modern stílben épült házak emelkedtek, melyek főutcájának otthonosabb, nagyvárosiabb szint köl­csönöznek. Csak az utca közepén álló nagy katholikus templom tartotta meg ódon külsejét. E templom, mint a középkoriak, például a kassai is, az utca szélességén keresztül van építve buszszal, és az a baleset érte, hogy kevéssel a tűz előtt villám sújtotta és így nem is renoválták, hanem csúnya ideiglenes födéllel látták el, s megérdemelné, hogy a segítségből oda is jusson. Igazi építkezési műemlék. Góthikus övezetes homlok­zata és fala elpusztult állapotban vannak, díszítményei lerombolva, vakolatlanul áll, pedig tornya maga is nagy figyelmet érdemel. A középkori német templo­mok mintájára a széles, magas torony fenntárt er­­kélylyel bir, őrök részére, és az egész építkezés igazi specialitás, mely egykor, — mint mondják, — refor­mátus templom volt, és csak a múlt században lett katholikussá. Ha a nagy tűzvészben leégett volna, a »Segítség«-ből talán fölépíthetik. Szerencsésebb volt a protestáns templom és a kollégium. Eperjes hajdan, Sárospatakkal és Debrecennel, a protestáns tudományosság egyik székhelye volt és ennek egyik emléke a kollégium. Javára vált, hogy leégett, mert ezáltal csinos, büszke palotává lett s a templom is igazán tetszős külsőt kapott. Van itt még egy görög-katholikus szeminárium is, mely nem égett ugyan le, de mégis igen szép új épület. A leégett épületek között van néhány, részben újonnan épített, részben renovált ház, mely egészen fővárosi stílben és méretben épült. A megyeház két épülete a törvényszékkel egészen nagyvárosias külse­­jűek, valamint a Szentandrássy-palota is, melyet nagy lelkű adományozója köznevelési célra hagyományozott és melyet az állam gyorsan fölépíttetett a tűz után. A város egy Eperjeshez méltó nagy szállóházat is épít­tetett, melyben el van helyezve a színházi terem is, és a­mely megfelel a nagyobb igényeknek is, de színészek csak ritkán játszanak benne, mert mi tűrés-tagadás, Eperjes még a magyar színészet iránt nem érdeklődik valami nagyon. Igaz, hogy az ottani magyarosító egyesület hathatósan lendített a magyarság ügyén.

Next