Fővárosi Lapok 1888. január (1-31. szám)

1888-01-22 / 22. szám

— Az nem lehet. Mormogta János tompa le-­­­vertséggel. — A te fájdalmad én is érezem. De ennek meg kell lenni. Legyen az apám akaratja. Oh nagyon fájni fog, hogy nem hallom a hangodat, nem kötsz szá­momra bokrétát, nem szólhatsz arról, a­mi nekünk oly drága, oly kedves. Vége­s sok szép tervezgetés­­nek, a jövőbe vetett reménynek. Megásták a sírját. — De én betemetem! — Kiáltott hévvel János. Emberi hatalom nem választhat el tőled! Nyomodban leszek mindenütt, mert te az én napom vagy, ha el­vesztelek, nincs élet a számomra. É­s nem törődve a nyugtalankodó Biacsiné jelenlétével, átölelte Katinkát, s a keblére szorította. — Isten áldjon meg! — súgta hirtelen a leány. — Szeretlek, szeretni foglak... Kitépve magát az ölelő karokból, elsietett. Ma­radhatna-e tovább e vallomás után; visszatarthatná e háborgó érzelmeit; megvédhetné-e azt a büszkeséget, a­mely érzékenyebb a himpornál, — mert az odaadó szeretet alkotta ? János, kábultan az boldogságtól, a leány után akart rohanni. De ebben a pillanatban valaki karon ragadta. — Ne olyan mohón öcsém. Olyan dolog ez, a­mibe az apának is van némi beleszólása. A Gerecsy Lőrincnek nincs több egy leányánál. Addig csak nem veti el magától, a­mig a becsület engedi... VI. Gerecsy Lőrinc családi ünnepélye kifogástala­nul, a képzelhető teljes sikerrel zajlott le. A vendégek a mulatság folyama alatt áradozó szavakban adtak kifejezést megelégedettségüknek s még a merev szol­­gabiróné sem fukarkodott a dicsérettel: a harmadik csésze teánál elégülten sóhajtott föl: — Grófi ellátás! Fölösleges prédaság nélkül. Gerecsy a telhetetlen embernek követte a szo­kását. A ki előtt még párolog az étel — és már a másikat, tán az izesebbet várja. A mulatság fényes, a jókedv általános — de ő csak arra figyel, hogy La­dányi Dinire milyen hatást tesz a leánya. Hányszor közeledik hozá,huzamos­ ideig társalog-e vele,nyújtja-e a karját sétára ? Ha a szolgabíró eszméje megvaló­sulna , akkor aztán ő fogná diktálni a bérföldek szer­ződési föltételeit. Katinka szerényen forgolódik a vendégek körül. Előzékeny, figyelmes. Arca sugárzik, szemeiben, ajkán örökös mosoly, bátran ráfoghatja tehát mindenki, hogy a látszat e beszédes leplen boldogságot takar. kérdéseknek, hogy vájjon az angyalok a férfi vagy a női nemhez tartoznak-e ? »Ezek az árnyalatok fogják tönkre tenni Fran­ciaországot ; az igazi, a nagy politika durva mester­ség« — mondom önkénytelenül szomszédomnak, ki egy pillanatig bámulva néz rám, aztán édesen moso­lyogva egy körmondatban fejti ki, hogy tökéletesen igazat ad nekem. Nem ismert arra eléggé, hogy vitat­­kozhassak velem ; a társadalmi formák ezt nem en­gednék meg. Visszatérek öt politikusomhoz, kik azonban már (hála egy elsült ötletnek) abba­hagyták a vi­tát. Most már az »esprit gouldis« került fölül, az a szellem, melyről csak a múltkor a legmélyebb s a­­ mellett legszellemesebb francia asszonyok egyike azt mondta : ez a szellem-szikra oly élénk, hogy néha eljut a szívig. Igaz, néha eljut a szívig is, de csupán ezen az útón. Politikusaim nem mentek igen messzire, bár a ragyogó szellemes szavak egymást kergették, lázasan, betegesen hajszolták a meglepő fordulatokat, fölül akarták egymást múlni. Majd egyikök valami igazán különös s finoman árnyalt dolgot mondott s majdnem mámoros kifejezésű arccal nézett körül, megrészege­dett szavainak formájától. Tovább mentem s megálltam egy modern kép előtt, egyik realisztikus festő műve volt. Úgy találtam, hogy realizmusa stilizált. A naturalizmus most már itt csak úgy forma, mint valaha a klasszicizmus és a romanticizmus voltak. Úgy találom, hogy ez a kép oly jól illik e sza­lon felszíneihez, átható illataihoz s finom szubtilis zizegéséhez. Ez, ez az üvegházi levegő és a légköre! * Este a theatre français-be mentem. Pailleron »La souris«-ját adták. A színmű vázlata ez: egy kiérdemült párisi viveur három, belé halálosan szerelmes párisi asszony oldalán, egy kis hamupipőkeszerű leányba szeret s azt nőül veszi. Sem több, sem kevesebb. A színmű főalak­jai a következők: két párisi igen modern nő typusa, egymással szembe állítva: la femme artiste, et la femme élégie. Mellettük egy harmadik, kiről egyálta­lán nem tudjuk, hogy miféle teremtés. »Olyan anyag­ból van, melyből a normális nők lesznek« — mondja róla Max, a darab hőse, ki unaloműzésből a mű ele­jén még szerelmes belé. A színmű hősnője a fiatal leány, akit Reichemberg k. a. elragadóan ábrázol,­ olyan, mint a Faubourg St. Germain fiatal leányai rendesen. Ezt az alakot láttuk már ezer darabban és ismerjük, a­mióta élünk. A­mint a függöny felgördül, tudjuk, mi fog történni, hogy fog a cselekvény bonyo­lódni, mi lesz a vége — és mégis, a színmű érdek­­feszítő, leköt s végül elragad. Mi ennek a titka ? A sok ötlet, a páratlanul finom árnyalatok, melyek a mű meséjét kihimezik s a technika netovábbja, szóval a bámulatos forma. S igy vagyunk a theatre francais színészeinek játékával is. A verses tragédiákban játékuk hidegen hagy s úgy érezzük, hogy az egész csak hamis pát­­hosz; szinte látjuk a színészek­ háta mögött a fonalat, melyet a színházi konvenció vaskeze rángat. Formai­lag gyönyörűek ezek a tirade-ok, csak persze a szivet hagyják egy kissé hidegen. Még ha kizárólag csak szellemünkhöz szólnak ezen a nyelven, milyen egé­szen más a hatás, hogy megkap, hogy elragad s néha néha még szivünket is meg tudja mozdítani. Moliére házának ezért főleg Moliére-t kellene játszania, na meg olyan darabokat, mint a »Souris«, melyben minden az ész, a szellem diadala. Múltkor egy idegen művészszel, az oroszok nagy szobrászával, Marco Antocolszki-val beszéltem első benyomásaimról. Nagyobbára ő is az én véleménye­men volt, bár ő természetesnek találta, hogy a franciák erre a pontra jutottak. Szerinte­ minden nép művészete három kor­szakon megy át. Az első az, midőn jóformán csak az érzékek dolgoznak, midőn még a művészet túlságosan nagyvonalú, durva, vázlatos. A m­ásodik a szív kor­szaka, melyben az érzés uralkodik s igy a művészet meleg, naiv. S ez szerinte a grand art korszaka. A harmadik, midőn már az agyvelő túlteng s a művészet rovására a tudatosság nő, s igy a kritika lép a mű­­­vészi teremtés helyére. Ekkor tudatosan újabb formák keresésére indul a művész, mivel azt hiszi, hogy már mindent kimerített. Ebben a korszakban van most Páris. Azt hiszem, igaza van. Már a forma szubtilizá­­lásával kell hatnia, minthogy az anyag fogytán van. S ezért itt a legmagasb fokon most — nézetem szerint — az »art décoratif«-ek vannak s legalól a zene. Amott nem is kell más, csak forma­érzék, itt fő­leg csak érzés. S épen ezért mi, kik sokkal fiatabb nemzethez tartozunk, mi, kiknek egész kultúrája annyival hát­rább van, mint a Párisé, mi, kik még jóformán csak a művészi fejlődés első korát éljük, csak járjunk ide a modern Babylonba: formát tanulni. Ez a légkör képezte ki a fiatal népek (orosz, lengyel, m­agyar stb.) legnagyobb művészeit. Itt tanulta meg művészetének mesterségét egy Turgenyev, Tolstoj, egy Chopin, egy Munkácsy, egy Liszt. Ezt és lehetőleg csak ezt kell ebből az elragadó légkörből beszívni, ha aztán hazulról szivet is hoz­tunk magunkkal, úgy »nil desperandum !« Justh Zsigmond. 156 Dini barátunk egy pillanatra sem maradt el­­ tőle. Mondott neki olyan mesterséges bókokat, hogy szegényke csak úgy pirult tőlük. Hanem mikor bele­mélyedtek a társalgásba, kitűnt, hogy abban a fürtös fejecskében mennyi okosság rejlik. A gúny vagy a csípős megjegyzések sziporkáival töri össze az elké­nyeztetett megyei gavallér eredetiséget majmoló szó­lásait, elkoptatott fogásait. — Nagyszerű leányka! — Dicsekedett Dini a kaszinóban a fiatalabb megyei celebritásoknak. — Az ember pusztai libácskának nézné, oly együgyűnek, félénknek látszik. Aztán beszélj vele komoly vagy vig dolgokról; aztán ne légy résen, megforgat, mint a rostát, végkép kihoz a sodrodból. (Folyt, köv.) G u n n a r. (Norvég elbeszélés.) Irta H. H. Boyesen. (Folytatás.) Rimulban nagy volt az elevenség. A házi­asz­­szonytól kezdve egész a macskáig, mindenki szorgal­mas tevékenységet fejtett ki, úgy hogy észre sem vet­ték, mikor Thore és Gunnar az udvarba léptek. A szolgák a lovak hátát csebrekkel, üstökkel, pokrócok­kal s mindenféle házi eszközzel rakták meg, mig a nőcselédek a juhok és kecskék füleit jegyezgették meg s a vezérürüknek a nyakába kolompot csatoltak. Egy meredek gáton, mely az udvarról a csűrökhöz vezetett, egy szép asszony állt, kinek a feje nagy, fehér kendő­vel volt bekötve. A szép asszony, ki hangosan oszto­gatta a parancsokat az udvaron foglalkozó csoportok­nak, annyira elmélyedt, hogy Thoret csak akkor vette észre, mikor előtte állt. Thore kalaplevéve köszönt s kezet nyújtott az asszonynak. Ingeborg nyájasan fogadta köszöntését. — Bezzeg meleg nap lesz ma! — jegyzé meg Thore. — És ezért kell a nyájat mindjárt elhajtani; ha késünk, délig szétszéled ez s nem tudjuk, honnan tereljük össze. Nagyon örülök Thore, hogy ily korán eljöttél. Ez a te fiad ? Gunnar apjának a háta mögé bújt. — Ez az én fiam. Eredj csak Gunnar, adj kezet. A fiú engedelmeskedett, noha kissé vonakodva. — Gunnarnak hívják ? No, ez jó, régi név. Hány éves vagy te, Gunnar ? — Nem tudom, — válaszolta a fiú. — Karácsonykor múlt tizenegy éves, — szólt az apa. — Látod-e azt a kis leányt amott a juhoknál? kérdezte Ingeborg a fiútól. — Az ott Henjum Gudrun, a testvérem leánya. Eredj, beszélgess vele. Nekem apáddal kell beszélnem. Volt az Ingeborg fényében bizonyos szigor, melylyel szeretett volna Gunnar dacolni. Ugyan hogy beszéljen ő egy kis leánynyal — ő a­ki eddig még leányt is alig látott? Miről beszélgessen vele? így töprenkedve érte ő el a gát túlsó végét, midőn egy erős taszítás őt az udvarra vetette. Annyira meg volt lepetve, hogy azt sem tudta, nevessen-e vagy sírjon ? Midőn fel akart kelni, egy nagy kost pillantott meg, mely néhány lépésnyire állt tőle s úgy látszott,mintha újabb támadásra készült volna. Hangos kacaj hatott Gunnarnak a fülébe s midőn fölpillantott, két kis leányt látott, kik segítségére siettek. Ez sokkal több volt, mint a mennyit elszivelhetett. Hirtelen talpon termett, megragadta a kost a szarvainál fogva s tel­jes erejéből megrángatta. — Ejh, te csintalan fiú! — szólt az egyik leányka. — Nem szabad Jancsival oly rosszul bán­nod. Hát nem tudod te azt, hogy ő csak tréfált veled ? Gunnar elbocsátotta az állat szarvait s egy da­rabig bámulva meresztette szemét a leánykára ; ez is megbámulta őt s mindenik azt várta, hogy a másik szólaljon meg. A kis leánynak piros mellénykéje s aranyszőke haja volt. — Nem te vagy-e a Hulder ? — kérdezte a fiú végre, csak hogy szóljon valamit. — Mama, mama, — kiáltott a leányka s oda futott I­ngeborghoz. — tudod-e, mit mond ez a fiú ? Azt akarja tudni, nem én vagyok-e Halder ? — Csitt, gyermek! — szólt Ingeborg szigo­rúan. — Most nem érek rá, veled beszélgetni. Szégyenkezve fordult meg a kis leány s köténye szélét morzsolva ujjaival, lassan visszatért Gun­­narhoz. — Van-e neked neved ? — kérdezte a fiútól. — Van, — válaszolta a fiú. — Engem Raguhildnek hívnak, ez meg itt Gudrun, az én unokatestvérem. Ezt mondva, a másik leánykára mutatott, mely olyan idősnek látszott, mint ő, de külön­ben nem igen hasonlított hozzá. Gudrun nem volt oly szép s kissé tartózkodóbbnak látszott. — Engem Gunnarnak írnak, — szólt aztán a Vasárnap délután. (Fővárosi kép.) Hideg szél rázza meg a fák száraz ágait. A fő­város utcáin csöndesül a mindennapi zaj, a létért folyó küzdelem sürgése-forgása. A kereskedő világ is pihe­nésre készül, bezárják az üzletet, levetik a dolgozó kabátot s mennek megünnepelni a vasárnapot. Igen, mert ma vasárnap van. Szép, verőfényes, téli vasárnap délután, midőn a magasból mosolygó nap nem áraszt ugyan meleget, de sugarai csábítólag csalják ki a házak lakóit az ünnepi szint öltő utcákra. A hideg szél incselkedik ugyan a mosolygó napsuga­rakkal, rózsákat fest az arcra meg az orr hegyére, de a mulatni vágyó közönség az a része, mely sokra be­csüli a sétát s az ezzel járó látnivalókat, nem ijed

Next