Fővárosi Lapok 1888. február (32-60. szám)
1888-02-21 / 52. szám
Laci bágyadtan mosolygott. — Szegény jó anyácskám, csakugyan jön ő is. Azt hiszi, ott kell lennie, ahol én vagyok. A menyecske durcásan húzódott meg az ülésben, de egy szót sem szólt. Bizony Dobosy néni bekvártélyozta magát a gálócsi házba, még csak ki sem lehetett verni. Az ő szerzeménye volt. Ebben aztán megnyugodott a Kövicses. Másfél hónap után azonban nagy megütődésünkre az öreg cséta poroszkált vissza a Kövicsesre a gálócsi útról. A becsületes Kósa mogorván nézett szét a mélyen szemére húzott kalap alól, Dobosy néni arca pedig olyan merev volt, mint a márványszobroké. Ha a villám tizenháromszor üt le egy nyáron Kövicsesre, nem lehetett volna különb a megdöbbenés, mint a csata láttára. Még aznap 15 nénémasszony látogatta meg Dobosy nénémet. Tőle azonban egyebet nem lehetett kivárni, minthogy a nagy munkaidő miatt jött haza, sőt még azt a gorombaságot is megcselekedte, hogy az egész társaságot faképnél hagyta. Csakhogy a nénikék nem hagyták abba a dolgot. Nagynénémet bízták meg, hogy Susmó Katát nagy titok pecsétje alatt küldje el Gálocsba széjjelnézni. Susmó Kata meg is jött egy pár nap múlva, hanem azt, amit ő hozott Gálocsról, én nem tudom elhinni. Dobosy néni így nem alázhatta meg magát, Dobosy nénivel így elbánni nem lehet. Minthogy azonban Gálocs messze volt, s én magam nem járhattam utána a dolognak, Susmó Kata elbeszélését vagyok kénytelen ideírni. Előre is kijelentem azonban, hogy a Kata lelke rajta, ha hazudott. Aznap 11 óra tájban, mikor a nagyasszony visszajött Gálocsból, még a kertben járt és sűrű könyhullások között virágot szedett. Bokrétába kötötte, könyeit hullatta rá, és mély sóhajjal indult a ház felé. A méhesnél találkozott a Lacival. A beteg ember fanyar mosolylyal kérdezte tőle: Kinek az a virág édesanyám ? Dobosy néni végig nézett fián. A nap égető sugarai odatűztek arcára. Homloka, arcbőre sima és fényes volt, mint a márvány, s az egész arc olyan áttetsző, mint a porcellán üveg. A nagyasszony rémülten fordította el arcát, s fuldokolva mondá: Juliskának! Laci kacagni próbált örömében, de erős köhögésbe fűlt öröme, kínosan nyögte, ugy-ugy szeressék egymást kedves anyám! Aztán zsebkendőjét kereste elő, s a torkára kötötte, miközben elégedetlenül mormogá: meghűltem, megint meghűltem! A nagyasszony félőrülten rohant a szobába, hol Juliska hímezett valamit, kezébe adta a virágcsomót s révedező szemekkel felkiáltott: A mindenható istenre kérlek, ne csókold annyit a fiamat! Susmó Kata beszélt még Juliska sírásáról, Laci rekedt kiabálásáról és nagy haragjáról, amelynek az volt a vége, hogy Dobosy néni visszajött a Kövicsesre. No hát úgy történt, ahogy történt. Isten annak a tudója, de annyit jó lélekkel mondhatok, hogy ez nem volt igazság. Gedeon János uram ott maradt Gálácson, Dobosy néninek pedig el kellett jönni a magáéból. Ez égbe kiált. Alighanem eljutott az égig is, mert az isten keze ezután nagyon ránehezedett a Gedeon Dobosy családra. Csapás, csapás után következett félelmes gyorsasággal. Három hét múlva Gedeon János is hazakerült Gálocsról. Két nappal rá főbe lőtte magát a fia huszárpisztolyával. Juliska ott volt a temetésén, de képpel sem fordult Dobosy néni felé. A temetés után egész nap pörgött a dob a Gedeon udvarban. Eladtak ott mindent az utolsó szegig. Az árverelő dob veszekedése áthallott Dobosy néniékhez is, Dobosy néni pedig ott ült az oleanderes tornácon, olvasott a nagykapcsos bibliából, s ki-ki nézett a gálócsi útra. Várt arról valakit. Két nappal rá fényes délben a szérűjén tüzet fogott egy óriási kazal. A sok léhűtő cseléd és cséplő elvesztette a fejét, pár perc múlva lángban állott a csűr s az egész évi termés. A tűz átcsapott az istállókra is, ítéletnap volt ez. A lángok az égig csapkodtak. A tehén megfulladott a füsttől, a lovak, ökrök elszabadulva bőszülten száguldoztak keresztül az Ung vizén. A híres gyümölcsös tönké ment a dúló lángtenger között. A fák megégtek koronájukkal, szemrehányólag, keservesen néztek a magtárba, ahol két nap és két éjjel égett az összehalmozott rozs és búza. Dobosy néni még ekkor is ott üldögélt cserepes háza tornácán, olvasgatott a kapcsos bibliából és sóvárogva nézett a gálócsi útra. (Vége köv.) — S te, szereted-e ? —Oh, nénikém, hiszen én még nem is ismerem. — Vannak emberek, akiket szeretünk, még mielőtt ismernek. — Úgy azt hiszem, hogy máris szeretem unokabátyámat. Mondd csak, nénikém... — Mit, édesem ? — Ő az, akihez nőül akarsz adni ? — Lám, lám! Milyenek ezek a gyermekek!... Nos, Suzanne, ez az én szándékom ... De, először látnod kell őt... hogy megszerethesd... — Oh, nénikém, én meg vagyok arról győződve, hogy ő megtetszik nekem! — Valóban? Tetszeni fog neked? De még az is szükséges, hogy te is megtessél neki. — Igyekezni fogok, kiérdemelni szeretetét, nénikém.* Midőn Outrevayre báróné utolsó bálját april havában adta, midőn már meleg volt, megvolt neki erre a kellő oka. Be akarta mutatni Guyt Suzannenak. Az est folyamában oda vezette őt a leánykához, mondván: — íme, unokahúgom, e kedves, bájos gyermek, táncoltassa meg ön. Guy minden habozás nélkül engedelmeskedett. Három keringőt sejtett vele, beszélt neki szép dolgokat, minden komoly célzás nélkül, szokott udvarias modorában, ép úgy, mint előbb X... vagy Z... kisasszonynak. Talált alkalmat, bókot mondani szépsége és termete fölött, dicsérte különösen jó ízlését, midőn észrevette a gyönyörű thea-rózsát, mely a leányka keblére volt tűzve. Suzanne, ki a nagyvilág embereinek szokott társalgási modorát s kötelességszerü bókjait még nem igen ismerte, Guynak a kacérkodását készpénz gyanánt vette s a bál vége felé arról iparkodott meggyőzni magát, hogy hősét immár meghódította s arról kezdett ábrándozni, hogy nem sokára oltárhoz lép vele. Midőn másnap reggel a báróné azt kérdezte tőle, jól mulatott-e, a leányka ártatlanul imigy válaszolt : — Oh, nagyon jól, nénikém... s én úgy hiszem, megtetszettem neki. Outrevayre báróné nagyon megörült e nyilatkozatnak s nem akarta a dolgot sokáig halogatni. Egyenesen a szög fejére akart ütni, de, amint már tapasztaltuk, a fiatalember csökönyösnek mutatko-■J—————MM—— S ezek, kik ma még itt is ritkák, természetesen a legérdekesebbek valamennyi között. Ritkák, mondom, mint egy túlfinomított dísznövény, melynek nemcsak üvegházi levegő, nemcsak külön föld s külön ápolás kell, de még azon kívül is egész külön sajátos kiváló hely és atmoszféra — még a kiváltságosak között is. Ezek a hanyatló Páris legérdekesebb alakjai Huysmans, a Baudelaire-t utánzók, Sarah Bernhardt,Collinat, Moreau de Tours és Harancourt korszakában. Mert ha ma párisiról van szó, nem egy Brichanteau, sem a Bonvivante alakja, hanem ezek típusa jut eszünkbe. S ime eljutottunk a látszólagos paradoxonhoz : Páris pesszimizmusához. A párisi e percben megunta már mindazt a kéjt, melyet e tikkasztó, illatos légkörű télikert nyújthat neki. Belefáradt a folytonos gyönyörbe; a sok osztriga és pezsgő elrontotta a gyomrát, megundorodott a folytonos élvezettől és — mindennek dacára mégsem tudna ellenni nélküle. íme pár szóban a helyzet. Ez az ember, ki naponként tíz látogatást tesz, beszív vagy százféle illatot magába, két-háromféle modorban vall szerelmet társának és ellenségének, a parisienne-nek, ki ezt unott arccal, elfásultan hallgatja, az az ember, ki hetenként vagy harminc estélyen vonszolja keresztül fáradt tagjait, kinek mindazt, amit a világ kéjben, kincsben nyújthat. Páris föltalálja, ez az ember megutálja az életet. Miért ? Mert megcsömörlött a kapottaktól, újat pedig már hiába keres. Mindent ismer és minden untatja. E helyzetet csak Petőfi pár sora illusztrálhatja a kellő erővel: »Minden mi világos, Minden mi világos Dalodban, oh koldusok őse, Homer! Minden mi sötét, Minden mi sivár Dalodban, királyi utód Ossián!« A koldus boldog, mert éhes, a király szerencsétlen, mert megcsömörlött. S ennek a fajnak a fele, a melyről itt szó van, egy nemzedék alatt többet élvezett, mint azoknak a régi mesebeli királyoknak nemzedékei századok és századok folyamán. S az élvezet fáradság; eredménye pedig az idegek tulfinomulása. A szubtilissá vált szervezet aztán megköveteli azt a rettenetes sok élvezetet, amely azért persze a boldogságot pótolni mégsem tudja, mint ahogy egy híres parisienne (Comtesse Diane) oly mélyen mondja: »a boldogságot valóban nem az a férfi találja meg, aki annyi szívben olvasott, de nem találta meg azt a percet, amelyet már Faust is hiába keresett, mert a szerelemmel a kétkedést szívta magába.« Nem tud szeretni, mert már az első perctől fogva kételkedik. Párja, az asszony pedig ösztönszerűig érzi ezt. S így most egymás oldalán, egymást csalva, félig mámorosan, pezsgő, illatok, a világ legnagyobb raffinementja közepett, ott rohan a magányos ösvényen, megértetlenül, keserűen ölelve jéghideg párját, a modern sphynx-et, a modern »parisienne«-t. Don Juan egyenes utódja a mai párisi, üres szívvel, unott szívvel, fázva. A ragyogó keret, az elbűvölő Páris kihalt, üres, mert hiányzik belőle a mindent pótló, meleget és boldogságot sugárzó szerelem, amelyhez persze illúziók és az illúziókhoz pedig naivitás kell. Ahol vége a naivitásnak, ott vége a boldogságnak. Ez a párisi pesszimizmus kulcsa. Ez a pesszimista párisi analízise.* Eddig csak a parisianismus, szempontjából legjellemzőbb typusokról volt szó. És igy természetesen ezeknek a jellemző vonásait a legélesebben és legszembeszökőbben kellett megvonni. A Párist lakó nagy tömegnek azonban csak kis része nevezheti magát párisinak. Aztán meg a »monde párisien«, ez óriási társaságnak csak egy kis része francia; a nagyobbik fele az, mely idegenekből áll, kik aztán, hogy párisiaknak látszassanak, párisiabbak a francia párisiaknál. A francia társaság átlagában még van kedély; még igen sok olyan család is akad, melyben a szív, az érzés világa a legmagasabb fokon van. Ezeket persze nem is lehet az itt említett típusok alá sorolni, már azért sem, mert az, aki kizárólag családjának él, nem párisi (a mi értelmünkben), mert nem tagja annak a szellemfejlesztő, szívtompító, boldogság helyett csak élvezetet nyújtó nagyvilágnak, melynek Páris a neve. Justh Zsigmond. 372 A báróné csínye. (Francia elbeszélés.) Irta Julien Berr de Turique. (Folytatás.) — Ejh, hát tudni akartad... Érdekel téged kissé unokabátyád? — Kétségkivül, hiszen nénikém is oly nagyon szereti őt! A fájdalomról. Boldogok vagytok, kik most sírtok, mert nevetni fogtok. Lukács evangéliuma. VI. 21. Fájdalom árán kapjuk az életet, fájdalom kiséri minden napunkat, s fájdalmas sóhajjal száll el tőlünk a lélek. Fájdalom az ember leghűbb kísérője. * A fájdalom Góliáth, ha legyőztük Dávid lesz belőle.* Aki fél, megöli azt a fájdalom, míg a vele küzdőt felmagasztalja. A fájdalom barátja az érző kebelnek, a szívtelennek.* A fájdalom iskoláját korán végigjárni, legjobb érettségi bizonyítvány az életre. # A fájdalom olyan, mint a gyémánt, fényesre csiszolja a lelket.* A fájdalom tüzében nem hamvad el a szív, hanem megnemesül. ellensége