Fővárosi Lapok 1888. február (32-60. szám)

1888-02-21 / 52. szám

Laci bágyadtan mosolygott. — Szegény jó anyácskám, csakugyan jön ő is. Azt hiszi, ott kell lennie, a­hol én vagyok. A menyecske durcásan húzódott meg az ülés­ben, de egy szót sem szólt. Bizony Dobosy néni bekvártélyozta magát a gálócsi házba, még csak ki sem lehetett verni. Az ő szerzeménye volt. Ebben aztán megnyugodott a Kö­­vicses. Másfél hónap után azonban nagy megütődé­­sü­nkre az öreg cséta poroszkált vissza a Kövicsesre a gálócsi útról. A becsületes Kósa mogorván nézett szét a mélyen szemére húzott kalap alól, Dobosy néni arca pedig olyan merev volt, mint a márványszobroké. Ha a villám tizenháromszor üt le egy nyáron Kövicsesre, nem lehetett volna különb a megdöbbenés, mint a csata láttára. Még az­nap 15 nénémasszony látogatta meg Dobosy nénémet. Tőle azonban egye­bet nem lehetett kivárni, minthogy a nagy munkaidő miatt jött haza, sőt még azt a gorombaságot is meg­­cselekedte, hogy az egész társaságot faképnél hagyta. Csakhogy a nénikék nem hagyták abba a dolgot. Nagynénémet bízták meg, hogy Susmó Katát nagy titok pecsétje alatt küldje el Gálocsba széjjelnézni. Susmó Kata meg is jött egy pár nap múlva, hanem azt, a­mit ő hozott Gálocsról, én nem tudom elhinni. Dobosy néni így nem alázhatta meg magát, Dobosy nénivel így elbánni nem lehet. Minthogy azonban Gálocs messze volt, s én magam nem járhat­tam utána a dolognak, Susmó Kata elbeszélését va­gyok kénytelen ideírni. Előre is kijelentem azonban, hogy a Kata lelke rajta, ha hazudott. Az­nap 11 óra tájban, mikor a nagyasszony visszajött Gálocsból, még a kertben járt és sűrű köny­­hullások között virágot szedett. Bokrétába kötötte, könyeit hullatta rá, és mély sóhajjal indult a ház felé. A méhesnél találkozott a Lacival. A beteg em­ber fanyar mosolylyal kérdezte tőle: Kinek az a virág édes­anyám ? Dobosy néni végig nézett fián. A nap égető su­garai odatűztek arcára. Homloka, arcbőre sima és fényes volt, mint a márvány, s az egész arc olyan át­tetsző, mint a porcellán üveg. A nagyasszony rémülten fordította el arcát, s fuldokolva mondá: Juliskának! Laci kacagni próbált örömében, de erős köhö­gésbe fűlt öröme, kínosan nyögte, ugy-ugy szeres­sék egymást kedves anyám! Aztán zsebkendőjét ke­reste elő, s a torkára kötötte, miközben elégedetlenül mormogá: meghűltem, megint meghűltem! A nagyasszony félőrülten rohant a szobába, hol Juliska hímezett valamit, kezébe adta a virágcsomót s révedező szemekkel felkiáltott: A mindenható istenre kérlek, ne csókold annyit a fiamat! Susmó Kata beszélt még Juliska sírásáról, Laci rekedt kiabálásáról és nagy haragjáról, a­melynek az volt a vége, hogy Dobosy néni visszajött a Kövi­csesre. No hát úgy történt, a­hogy történt. Isten annak a tudója, de annyit jó lélekkel mondhatok, hogy ez nem volt igazság. Gedeon János uram ott maradt Gá­­lácson, Dobosy néninek pedig el kellett jönni a magáé­ból. Ez égbe kiált. Alighanem eljutott az égig is, mert az isten keze ezután nagyon ránehezedett a Gedeon Dobosy családra. Csapás, csapás után következett félelmes gyorsasággal. Három hét múlva Gedeon János is hazakerült Gálocsról. Két nappal rá főbe lőtte magát a fia huszár­pisztolyával. Juliska ott volt a temetésén, de képpel sem fordult Dobosy néni felé. A temetés után egész nap pörgött a dob a Ge­deon udvarban. Eladtak ott mindent az utolsó szegig. Az árverelő dob veszekedése áthallott Dobosy néniék­hez is, Dobosy néni pedig ott ült az oleanderes torná­con, olvasott a nagykapcsos bibliából, s ki-ki nézett a gálócsi útra. Várt arról valakit. Két nappal rá fényes délben a szérűjén tüzet fogott egy óriási kazal. A sok léhűtő cseléd és cséplő elvesztette a fejét, pár perc múlva lángban állott a csűr s az egész évi termés. A tűz átcsapott az istál­lókra is, ítéletnap volt ez. A lángok az égig csapkod­tak. A tehén megfulladott a füsttől, a lovak, ökrök elszabadulva bőszülten száguldoztak keresztül az Ung vizén. A híres gyümölcsös tönké ment a dúló lángten­ger között. A fák megégtek koronájukkal, szemrehá­­nyólag, keservesen néztek a magtárba, a­hol két nap és két éjjel égett az összehalmozott rozs és búza. Dobosy néni még ekkor is ott üldögélt cserepes háza tornácán, olvasgatott a kapcsos bibliából és só­várogva nézett a gálócsi útra. (Vége köv.) — S te, szereted-e ? —Oh, nénikém, hiszen én még nem is ismerem. — Vannak emberek, a­kiket szeretünk, még mielőtt ismernek. — Úgy azt hiszem, hogy máris szeretem unoka­bátyámat. Mondd csak, nénikém... — Mit, édesem ? — Ő az, a­kihez nőül akarsz adni ? — Lám, lám! Milyenek ezek a gyermekek!... Nos, Suzanne, ez az én szándékom ... De, először látnod kell őt... hogy megszerethesd... — Oh, nénikém, én meg vagyok arról győződve, hogy ő megtetszik nekem! — Valóban? Tetszeni fog neked? De még az is szükséges, hogy te is megtessél neki. — Igyekezni fogok, kiérdemelni szeretetét, nénikém.* Midőn Outrevayre báróné utolsó bálját april havában adta, midőn már meleg volt, megvolt neki erre a kellő oka. Be akarta mutatni Guyt Suzannenak. Az est fo­lyamában oda vezette őt a leánykához, mondván: — íme, unokahúgom, e kedves, bájos gyermek, táncoltassa meg ön. Guy minden habozás nélkül engedelmeskedett. Három keringőt sejtett vele, beszélt neki szép dolgo­kat, minden komoly célzás nélkül, szokott udvarias modorában, ép úgy, mint előbb X... vagy Z... kis­asszonynak. Talált alkalmat, bókot mondani szépsége és termete fölött, dicsérte különösen jó ízlését, midőn észrevette a gyönyörű thea-rózsát, mely a leányka keblére volt tűzve. Suzanne, ki a nagyvilág embereinek szokott társalgási modorát s kötelességszerü bókjait még nem igen ismerte, Guynak a kacérkodását készpénz gya­nánt vette s a bál vége felé arról iparkodott meg­győzni magát, hogy hősét immár meghódította s arról kezdett ábrándozni, hogy nem sokára oltárhoz lép vele. Midőn másnap reggel a báróné azt kérdezte tőle, jól mulatott-e, a leányka ártatlanul imigy vá­laszolt : — Oh, nagyon jól, nénikém... s én úgy hiszem, megtetszettem neki. Outrevayre báróné nagyon megörült e nyilat­kozatnak s nem akarta a dolgot sokáig halogatni. Egyenesen a szög fejére akart ütni, de, a­mint már tapasztaltuk, a fiatal­ember csökönyösnek mutatko-■J—————MM—— S ezek, kik ma még itt is ritkák, természetesen a legérdekesebbek valamennyi között. Ritkák, mondom, mint egy túlfinomított dísz­növény, melynek nemcsak üvegházi levegő, nemcsak külön föld s külön ápolás kell, de még azon kívül is egész külön sajátos kiváló hely és at­moszféra — még a kiváltságosak között is. Ezek a hanyatló Páris legérdekesebb alakjai Huysmans, a Baudelaire-t utánzók, Sarah Bernhardt,­­Collinat, Moreau de Tours és Harancourt korszakában. Mert ha ma párisiról van szó, nem egy Brichan­­teau, sem a Bonvivante alakja, hanem ezek típusa jut eszünkbe. S ime eljutottunk a látszólagos paradoxon­hoz : Páris pesszimizmusához. A párisi e percben megunta már mindazt a kéjt, melyet e tikkasztó, illatos légkörű télikert nyújthat neki. Belefáradt a folytonos gyönyörbe; a sok osztriga és pezsgő elrontotta a gyomrát, megundorodott a foly­tonos élvezettől és — mindennek dacára még­sem tudna ellenni nélküle. íme pár szóban a helyzet. Ez az ember, ki naponként tíz látogatást tesz, beszív vagy százféle illatot magába, két-h­áromféle modorban vall szerelmet társának és ellenségének, a parisienne-nek, ki ezt unott arccal, elfásultan hall­gatja, az az ember, ki hetenként vagy harminc esté­lyen vonszolja keresztül fáradt tagjait, kinek mindazt, a­mit a világ kéjben, kincsben nyújthat. Páris fölta­­lálja, ez az ember megutálja az életet. Miért ? Mert megcsömörlött a kapottaktól, újat pedig már hiába keres. Mindent ismer és minden untatja. E helyzetet csak Petőfi pár sora illusztrálhatja a kellő erővel: »Minden mi világos, Minden mi világos Dalodban, oh koldusok őse, Home­r! Minden mi sötét, Minden mi sivár Dalodban, királyi utód Ossián!« A koldus boldog, mert éhes, a király szerencsét­len, mert megcsömörlött. S ennek a fajnak a fele, a melyről itt szó van, egy nemzedék alatt többet élve­zett, mint azoknak a régi mesebeli királyoknak nem­zedékei századok és századok folyamán. S az élvezet fáradság; eredménye pedig az­­ idegek tulfinomulása. A szubtilissá vált szervezet aztán megköveteli azt a rettenetes sok élvezetet, a­mely azért persze a boldog­ságot pótolni még­sem tudja, mint ahogy egy híres parisienne (Comtesse Diane) oly mélyen mondja: »a boldogságot valóban nem az a férfi találja meg, a­ki annyi szívben olvasott, de nem találta meg azt a per­cet, a­melyet már Faust is hiába keresett, mert a sze­relemmel a kétkedést szívta magába.« Nem tud szeretni, mert már az első perctől fogva kételkedik. Párja, az asszony pedig ösztönszerűig érzi ezt. S így most egymás oldalán, egymást csalva, félig mámorosan, pezsgő, illatok, a világ legnagyobb raffine­­mentja közepett, ott rohan a magányos ösvényen, megértetlenül, keserűen ölelve jéghideg párját, a modern sphynx-et, a modern »parisienne«-t. Don Juan egyenes utódja a mai párisi, üres szívvel, unott szívvel, fázva. A ragyogó keret, az elbűvölő Páris kihalt, üres, mert hiányzik belőle a mindent pótló, meleget és bol­dogságot sugárzó szerelem, a­melyhez persze illúziók és az illúziókhoz pedig naivitás kell. Ahol vége a naivitásnak, ott vége a boldogságnak. Ez a párisi pesszimizmus kulcsa. Ez a pesszi­mista párisi analízise.* Eddig csak a parisianismus, szempontjából leg­jellemzőbb typusokról volt szó. És igy természetesen ezeknek a jellemző vonásait a legélesebben és leg­­szembeszökőbben kellett megvonni. A Párist lakó nagy tömegnek azonban csak kis része nevezheti magát párisinak. Aztán meg a »monde párisien«, ez óriási társaságnak csak egy kis része francia; a nagyobbik fele az, mely idegenekből áll, kik aztán, hogy párisiaknak látszassanak, párisiabbak a francia párisiaknál. A francia társaság átlagában még van kedély; még igen sok olyan család is akad, melyben a szív, az érzés világa a legmagasabb fokon van. Ezeket persze nem is lehet az itt említett típu­­sok alá sorolni, már azért sem, mert az, a­ki kizárólag családjának él, nem párisi (a mi értelmünkben), mert nem tagja annak a szellemfejlesztő, szívtompító, bol­dogság helyett csak élvezetet nyújtó nagyvilágnak, melynek Páris a neve. Justh Zsigmond. 372 A báróné csínye. (Francia elbeszélés.) Irta Julien Berr de Turique. (Folytatás.) — Ejh, hát tudni akartad... Érdekel téged kissé unokabátyád? — Kétségkivül, hiszen nénikém is oly nagyon szereti őt! A fájdalomról. Boldogok vagytok, kik most sírtok, mert nevetni fogtok. Lukács evangéliuma. VI. 21. Fájdalom árán kapjuk az életet, fájdalom kiséri minden napunkat, s fájdalmas sóhajjal száll el tőlünk a lélek. Fájdalom az ember leghűbb kísérője. * A fájdalom Góliáth, ha legyőztük Dávid lesz belőle.* A­ki fél, megöli azt a fájdalom, míg a vele küz­dőt felmagasztalja. A fájdalom barátja az érző kebelnek, a szívtelennek.* A fájdalom iskoláját korán végigjárni, legjobb érettségi bizonyítvány az életre. # A fájdalom olyan, mint a gyémánt, fényesre csiszolja a lelket.* A fájdalom tüzében nem hamvad el a szív, ha­nem megnemesül. ellensége

Next