Fővárosi Lapok 1888. február (32-60. szám)
1888-02-14 / 45. szám
Kedd, 1888. február 14. 45. szám. Huszonötödik évfolyam. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre . Negyedévre 8 frt 4 frt Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. »Húshagyó« — »Hamvazó.« Hej-huj ! Táncra fel, ifjú, öreg ! Most járd a bolondját! Lejts életre halálra! Tipord gyors lábbal a földet! Rúgjad a port szaporán ! Mert gyorsan fordul a kockád, És a halál kap táncra, a föld fog venni magába, S oszlandó magad is földdé, »isa por s hamuz-vk lesz, Rajtad is így fog utódod lejteni, rúgni, tiporni. Éjszaki Károly. -------=*«-»=-----Három feleség férje. (Elbeszélés.) Írta Hajdú Nagy Sándor. (Folytatás.) Annyi mindent összekaratyolt, hogy lefőzte volna vele Zsuzsáknét is. Végre el is unta Szűcs István a dolgot, s megkérdezte a mindentudó patikust, hogy hát arról a szép lányról nem tud-e valamit, aki házuknak, úgy tudja, szintén egyik kiváló vendége volt. A keverékek ifjú tudósa felnézett a plafondra s miután legkitartóbb törekvése dacára sem foghatta meg bajuszának habár csak egy szálát is, sőt erősen összeráncolt szemöldei sem voltak képesek emlékezetének üres mezejére csak egy női vendéget is elővarázsolni, olyan hangon, mintha legalább is valamely leégett falu kolduló deputációja előtt mentegetőznék, hogy nem segíthet, felelé: — Sajnálom, nem szolgálhatok vele. — Ugyan ne mondja! Hát az a szép fiatal hölgy, aki még csak négy hóval ezelőtt is majd minden héten bejárt ide; az, aki mindig sárga csétán jött. — Ah, igaz! — kiáltott fel az ifjú, — a Kövesdy Marika kisasszony ! Szegény Marika! Azt gondolja talán professzor úr ? Biz a szegénynek meghalt az apja. — Szegény leány, hát árván maradt ? — Árván besz a tanár úr, de nagyon árván. Az anyját még kicsi korában elvesztette, alig is ismerte. Valami rokona nevelte fel, kit az öreg Kövesdy, felesége halála után magához vett volt. Az vitte a ház gondját. Most már isten tudja, mi van velük. — Hogy, hogy ? — Nagyon becsületes ember volt az öreg úr, semmije sem maradt. Úgy maradtak, mint a kisujjom. — Mi volt az apja ? — Tiszttartó Z. grófnál. — Oh, hiszen valamikor ismertem én az öreget. Azaz, hogy akkor még nem is volt öreg. Hát Kövesdy Józsának a leánya ? Lám, lám, ki hitte volna. — Igen, Kövesdy Józsa, Tiszaközről. — Nem igen járogatott az öreg az utóbbi időkben sehova. Én legalább nagy ideje annak, mikor utoljára láttam. — Igen, az utóbbi időkben sokat betegeskedett. Mondják, hogy ha Aladár mellette nincs, nem is tarthatta volna meg hivatalát sem. — Aladár ? Miféle Aladár ? — Lókodi Aladár, — kiáltá a közlékeny ifjú, — a professzor úr mostoha fia. — Hát Aladár Kövesdyéknél lakott ? — Nem Kövesdyéknél, de ő is Z. grófnál szolgál, gondolom ispán, vagy mi. Csodálom, hogy nem tudja tanár úr, pedig amint hallom, még azt is rebesgetik, mintha Marika nagyságnak ő lenne a jövendőbelije. Valóban nem értem, hogy Aladár olyan figyelmetlen tudott lenni kedves mostoha apjával szemben, — mondá impertinens pofával a fecsegő. Szűcs Istvánnak egyszerre eszébe jutott az az okvetlenül elintézendő dolog, mely miatt hazulról elindult. Csak egy percre akart betérni s ime mindjárt ráhúzzák a delet. De már tovább nem várhatja Körmendy urat, mennie kell, sietős az útja, hanem tiszteltet, a feleségének pedig csókolja a kezét és a többi. Azzal ajánlotta magát s elkotródott. Eleget tudott, már szegény feje. Le volt verve egészen, mire haza ért. Nem az jutott neki eszébe, hogy a leány árva, szegény. Bánta is azt. Hiszen az első felesége se hozott a házhoz semmit; a második se, sőt ez utóbbi, a mi volt, azt is elpocsékolta a gonosz; hanem az zajlott a fülébe folytonosan, hogy »a mint rebesgetik« már van jövendőbelije s a mi őt leginkább leveri, hogy az a jövendőbeli Lokodi Aladár, az ő mostoha fia. Igaz ugyan, hogy most már se inge, se gallérja neki az a fiú, mióta az anyjától elvált. Sőt ha jobban, utána látunk a dolognak, az is kitudódik, hogy tulajdonképen sohasem is volt neki semminemű atyafiságosabb köze hozzá, mert az fél évig sem maradt az anyja szárnya alatt, ahogy azt Szűcs István feleségül vette, hanem megszökött, annak pedig idestova tíz éve lesz maholnap. De akárhogy mérlegelte is a dolgot, kellemetlenül érintő ez a fölfedezés. Ama nevezetes nap óta, hogy Kövesdy Marikát legelőször meglátta, nem volt lelkének maradása. Mindig annak az arca járt a szeme előtt. Imerten, álmában vele volt örökké. Lassanként egészen beleélte magát abba a gondolatba, hogy övé lesz a leány s vele visszatér házába a régi jó világ. S ime most, épen mikor megvalósítani akarja álmait, útjába löki a vakeset ezt a fiút. Most mitevő legyen ? Cserbe hagyja annyi ideig titkos örömmel dédelgetett terveit, meghátráljon gyáván, félénken, mielőtt egy lépést tett volna, vagy megkísértse a szerencsét, erőszakolja inkább, csakhogy ismét elérhesse azt a boldogságot, melyben alig volt annyi ideig része, hogy megszelíthette. Ez is baj, az is. Amúgy vádolni fogja magát halálig, mert könynyelműen elszalasztja, úgy lehet, a még előtte levő s tán utolsó alkalmat, amigy könnyen kiteheti magát a felsülésnek, a nevetségnek, az emberek gúnyjának. Bizony ez komolyan meggondolandó. Nagy léptekkel járt fel s alá szobájában. — Mi az ördögnek is áll utamba az a fattyú! Ki kérte rá, hogy oda befurakodjék! Avagy mit akar a szerencsétlen ? Házasodni ? Feleségesedni ? Mire ? A szakállára ? Hisz az sincs a boldogtalannak. Miből akarja majd eltartani az asszonyt ? Azt hiszi tán, a csókolódásból megélünk ? De miért verjem a fejem a falba , érette ? Mi közöm hozzá ? Tegye kiki, ami neki legjobban esik. El akarja venni? Én is el akarom. Próbáljuk meg, ki viszi haza a kosarat, úgy esketik, hogy én hozom haza. Az is meglehet. S ráadásul még ki is nevetnek, meg is szólnak, kigunyolnak ? Győzné az ember a mások kedve szerint intézni a dolgát ! Veszteni nem vesztek vele. S kérdés az is, ha egyáltalában vesztek-e! Nem is tudom, hogy miért Teli k i rá n (1 u 1 ú s. (Turn-Szeverinbe.) A tizennyolc foknyi hideg egy fűtetlen coupéban szerencsésen jéggé fagylalt bennünket, s Orsovára érve megpróbáltuk megdermedt hült tetemeinket a kocsiból átszállítani a pályaház vendéglőjébe, melynek ablakai mögül nem didergő pincérek orcái mosolyogtak kifelé s nekem úgy rémlett, hogy bizonyos kárörömmel mosolyogtak ránk. Hogy mint jutottunk el ebbe a Mekkába, magam sem tudom már, de mindenesetre meg kellett történnie, mert csakhamar ott ültünk a vendéglő egyik asztalánál, a szűziesen hűs kályha közelében, várva a felüdítő mannát, az ebédet. Délután két óra volt a vonatkésés. Nem csoda tehát, ha kissé várnunk kellett a sóvárgott ételre, míg ott künn a fazékban megmaradt zöldséget egy kis vízzel megszaporiták, mert itt már megebédeltek, a mint ezt az asztalokon heverő ételmaradványok — gondolom a művészet nyelvén »Csöndéletnek «-nek nevezik az effélét — nyilván bizonyították, mely csöndélettel a hidegtől és álmatlanságtól kimerült halandók tovább nem bírtak megküzdeni, s ott ültek valamennyien, ebéd utáni jótékony szenderbe merülve. Egy delnő párisi plyde-köpenyben suhogott be asztalunk felé, utána egy szolga a slipping-cars-ból. A fiatal nő egy fagyos »pardon« szóval hátra húzott asztalunktól egy széket, mely szerencsére nem volt elfoglalva, de okom van hinni, hogy ha el is lett volna, csak úgy hátra húzza. A szolga átadta neki az ablakmélyedésben levő málhát. Természetes, hogy tovább nem néztünk oda, először is illendőségből, másodszor pedig, mert már hozták a párolgó levest. Párolgó leves! Fenkölt ábrándok, mily keserves csalódásokat szenvedünk mi itt miattatok ! A feltálalt valami párolgott ugyan, de teljességgel nem volt leves. Utitársaim, egy drága jó öreg úr, ki ételek dolgában szörnyen el van kényeztetve, s egy fiatal nő, ki ételek dolgában szörnyen hangadó tekintély, csakhamar kétségbeesett lemondással tették le a kanalukat s végtelenül lehangolt reménynyel várták a folytatást. Az én csekélységem tovább kanalazott, talán a párisi köpenyű idegen nő iránti udvariasságból, ki csaknem az orrom alatt számolta át holmijait az inasnak, amit okvetetlenül látnom kell, ha a kanalazással el nem foglalom magamat. Nem tehetek róla, ha mégis mindent megláttam, mi a málhából előkerült, noha teljességgel nem néztem oda. Mi minden került itt elő ! Legelőször is egy pár elegáns kézi bőrönd, ellátva ez útjegygyel: »Braila- Milanó.« A delnő tehát romániai hölgy, párisiasan kiállítva. A bőröndök után azonban — miközben én még gyorsabban kanalaztam, mint eddigelé — széles, lapos gummi kosár került elő, melynek több méternyi hosszú vászonszalagjai a fehérneműk egész Csimborasszóját szokták körül. A szalagokat feloldták — tán valami kellett onnan a delnőnek, — a tartalmát en gros kiönték, hogy azután en detail legyen átszámolva a szolgának. Áhá, tehát lelkiismeretes átadás. Föltűntek csipkék és battiszták, nem egészen fehérek már, hanem mint a fehér rózsa hervadt levelei, izabellaszinü árnyalattal; azután különféle kisebb nagyobb fej vánkosok, melyeknek színei egy fokkal sötétebbek, mint a kiszívott tajtpipák; végül használt háló ruhák — nem ez a leves élvezhetlen ! Eltoltam a tányért magam elől és segélyt kérő pillantást vetek körül. Az én kedves utitársaim már rég elfordultak, s helyettök két hórihorgas fiatal utazó fordult oda, gyönyörködve a holmijait buzgón számláló hölgyön a párisi köpenyben. Néhány darab szegény valencienne-i csipke, melyek mielőtt a vasúti gőz és az úrnő hajkenőcsének barátságával megismerkedtek volna, vajmi lengék és hófehérek lehettek, képezték az előttünk támadt uj Popocatepetl csúcspontját. A szolga aztán a vászon szalagokkal átkötözte az egészet s azzal együtt eltávozott. A delnő pedig oda ült a kályha egyik oldalára s elkezdett nézni bennünket. Mi pedig folytathattuk beszédünket, s nem valünk tovább is kényszeritve a szennyes megszámolásában közreműködni. Csakhamar megjelent a szintéren, illetőleg a delnő előtt, egy kis, sápadt, fiatal ember, egész a füléig meleg kabátba burkolva; fején a kalap alatt kibélelt szürke sapkával, mely ismét a füléig volt lehúzva; bágyadt arc, beesett szem. Mind aketten, sápadt, álmatlan arcukkal, rendetlen ruhájukkal és sokféle holmijukkal olybá tűntek föl, mint valami hajótöröttek, kik életüket és legszükségesebb holmijukat csak nagy bajjal bírták megmenteni. E közben a nő kedveskedése s az ur blazirtsága borzalmas gyanút keltenek bennem. »Papa! ezek nászutazók. Fussunk!« Rohantunk a kijáró ajtóhoz (beköszöntvén tovább utazásunk ideje,) s láttunk egy kis tisztet, ki ott állt és álmodozva nézett a fiatal pár után. Szegény, jegygyűrű volt az ujján s láng a szemében, álmodozott a maga eljövendő boldogságáról. Egy óranegyednyi vasutazás után, mialatt elhaladtunk a korona-kápolna mellett, hol egykor a szent korona volt elásva, s Ada-Kaleh romszigete közelében, hol egy csomó osztrák-magyar katona van eltemetve, (vagyis helyőrségen,) folyvást a jégtábláktól zajló Duna partján eljutottunk Verciorovába, az első román vasúthoz, hol egyszersmind a vámállomás van. Itt ismét ki kellett szállnunk, mert a vonat robogott vissza Orsova-Budapest felé s nekünk jó egy óráig kellett várnunk, a Craiovából érkező s rögtön visszainduló román vonatra, hogy annak gőze Turn-Szeverinbe röpítsen bennünket.