Fővárosi Lapok 1888. április (92-120. szám)
1888-04-20 / 110. szám
Péntek, 1888. ápril 20. 110. szám Huszonötödik évfolyam, félévre...................................8 frt Negyedévre ......................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. se. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Szerelmem. Tündökölő csillagokkal Mosolyog ránk fenn a mennybolt. Meg-meglesi csókjainkat Lombok árnyán a fogyó hold. Oly lassan ring a folyó lenn, De szerelmünk zajgó tenger! Nem szeretett soha, senki Ily rajongó szerelemmel! Mint a távol mély ködében Halkan elhal édes ének : Elhallgat a kis csalogány, Pihenni kell szegénykének , Csak szivünk galambja röpdes Röpke szárnynyal, szelíd szemmel, — Nem szeretett soha, senki Ilyen tiszta szerelemmel! Te az én szemembe nézel, Én a te szemedbe nézek, S érzelmeink sasszárnyai Föl az égig vinni készek. Adj egy csókot itt az égben. .. Hadd istenüljön az ember ! Nem szeretett soha, senki Ily föllengő szerelemmel! Hűvös ősz lesz. Dérütötten A virág is majd aláhull. Megöregszünk. Csak a szivünk Nem vál’ meg az ifjuságtól. Mi szeretni fogjuk egymást Ősz hajjal és ifjú szívvel, — Nem szeretett soha, senki Ily állandó szerelemmel. Oly csöndes lesz ott a sirban, Dal le nem száll, hang se’ törhet — Csak szerelmes suttogásunk Töri meg a néma csöndet. Bölcs az isten! Két ily szivet Bizony hogy egy sírba rendel! Nem szeretett soha, senki Ilyen boldog szerelemmel! Elébb halok én meg nálad Szerelemtől, boldogságtól. . . . De ha talán elfelednél: Panaszt teszek az istennél, — Előttem a sír kitárul — S véremmel a falra írom, Ott olvasod minden reggel : Nem szeretett soha, senki Ilyen örök szerelemmel! Csáktornyai Lajos: Bécsi tárca. (A jubiláris műtárlat osztrák tárgyairól.) Mindennel inkább mentheti magát a tárcaíró, mint feledékenységgel. Pedig — őszintén bevallva — ezen a hibán kaptam rajta magamat, mert a minap, midőn a jubiláris műtárlat magyar osztályáról írtam, elfeledem az Angeli Henrik arcképeit említeni. De mentségemül szolgálhat, hogy ő magyarországi születésű ugyan, de voltakép bécsi művész. Képei mindenesetre a tárlat érdekesebb s — ami arcképeknél sokat mond— legfeltűnőbb tárgyai közé tartoznak. Bestésmódja eléggé ismeretes. Merészség helyett méltóságos nyugalom, eszmeiség helyett realisztikus alaposság jellemzi azokat. Nem tör magasra, de elég mélyre hat. Elsősorban bizonyítja ezt az az arckép, mely Achenbachot, a híres festőt ábrázolja. Mintha csak vésve volna minden izma, oly mozdulatlan, de egyúttal olyan szilárd is. S az a különös, hogy csendes volta dacára, e kép mégis megszólít mindenkit s ki a tárlat első termébe belép, annak mindjárt szemébe ötlik, bár mellette a Blaas »Marionette-színháza« van, mely nagyhatású festmény. Élénkebb az Angeli fiának arcképe, kifejezésteljes fejével, de pongyolán festett részletekkel. Angeli másik két arcképe e kettő közt foglal helyet minőség és kiválóság tekintetében. Kim Miksa ama szobrászati csoportjáról, mely az épület előtt a Tilgner kútja mellett van elhelyezve, azért nem szólhattam a múltkor, mert csak azóta került ide. Egy oroszlánnal viaskodó férfit ábrázol. Izomzati tanulmány inkább, mint műtárgy, s e tekintetben a férfi jobb lába, melylyel az oroszlán törzseket átfogja, kiváló sikerű. Végre egy fiatal hazánkfiának sokat bolygatott és feltűnt festményét akarom még említeni, Hirschl Adolf »Ahasver«-jét. Jéggé fagyva tünteti föl a világot; s az utolsó ember holtteste, melyet a körülményekhez képest nagyon is szép idomúnak s túlságos meztelennek nézek, hever a jégen, melyen az elhalványodó nap fakó sugarai ömlenek szerteszéjjel. A halál torkon ragadva hurcolja el az emberképéből jóformán kiforgatott Ahasvert, kire bajos, mert kevés az »elaggott« szót alkalmazni. Ami a gondolatban hibája, az festés módjában erénye a művésznek: a vakmerőség, mely a normális agy gondolatkörén kissé túlcsapong. Madách Imre gondolata nem ez volt s Zichy Mihály sem úgy testesítette volna meg ez eszmét. Mert a vakmerőség nem merészség, bár — s ez biztató — lehet azzá. Jó bor nem lehet a mustból, ha nem nagyon forr. S ezzel a legfeltűnőbb quasimagyar művekkel is végeztem. A feltűnőbbekkel csak, mert kimerítő ismertetéshez még csak közel jutni sem lehet feladatom. Egy ilyen nagy kiállításon érzi az ismertető a példabeszéd igazát: »aki sokat markol, keveset szőrit.« Mennyiségileg joggal az osztrákok a helyzet urai. A tárlat felénél többet ők töltöttek meg. A történelmi áttekintés, mit az első terem nyújt, nem tartozik a tárlat legérdekesebb részeihez. A legtöbb mű nagyon is ismeretes s a mellett az illető mestereket nem is mutatja be képességek zenithjén. Makartnak például csak »két barátnője« tartozik a jelesebb alkotások közé. A legmakartibb szőkeséggel ékeskedő két nőt ábrázol e kép; egyik lányiasan ártatlanul néz a világba s padon ül, másik a fűben hever s amannak ölére támaszkodik s sápadt arcszine az élvetegség, sovárság bánatát tükrözi. A Staffage is jellemzi mind a kettőt. Az asszony japáni formájú napernyője s választékos pongyolája ép oly jól illik viselőjéhez, mint a merengő lány testére a rózsaszínű ruha s kezébe a félig nyílt könyv. Mind a kettő ábrándozik, mindenik a maga módja szerint: ezt akarja a kép feltüntetni. Canoni Vénusza is a merengés egy válfaját ábrázolja. Gyönyörtől ittasan bámul a légbe ez a fekvő Vénus, mellette a kis Ámor ül s kezére támasztott fejében erősen forgatja, mi lehet az ő olympusi mamájának baja. A rövidlátó elfeledt önmagára gondolni. Amerling » Thoncassen«-je a szellem ama szelíd és fenséges fényét tükrözi, melynek ép ellentétét találjuk ugyancsak az ő » Grillparzer «ján : mintha csak magyar lett volna a festő s a lánglelkű osztrák költőt az ő Bánkjáért (»Urának hű szolgája«) akarta volna ezzel az arccal büntetni. Ennek a történeti teremnek még Lipinsky »Krakói vásárja«, Schindler »A katonatiszt búcsúja«, Amerling gyermek arcképe, mely királyunkat ábrázolja és Fernkorn szobamintái képezik érdekes tárgyait. De úgy járunk az osztrák tárlattal, mint Mephisto, ki az egerésző macskához hasonlítja magát, mert a telt arcokat szereti s a tetemeket utálja. Az élő művészek képei jobban megragadnak, mint a holtaké. A Blaas Jenő »Ninettá«-gat lehet a kiállítás »csillagá«-nak nevezni. Pompás munka, koncipiálás és kivitel dolgában egyaránt. Nem csoda, ha »Ninetta« a bécsieknek ma már típusú neve mindenki ajkáról hallható. Ninetta, a velencei lány, ki ezt a képből pontosan ki lehet számítani — legközelebb üli meg születésének tizenhatodik évfordulóját, a kapuban áll, jobb karjával a falba kapaszkodik s bal lábát lecsüggeszti a vízhez vezető lépcsőn, melyen a jobb lábával áll. Rövid szoknyája két gyönyörű bokát enged látnunk, melyek a legszebben kidomborodnak a piros harisnya alatt. Sárga felső szoknyája föl van hajtva, hogy a viz meg ne áztassa. Aranyszőke fürtjeivel szellő játszik, s az üde arcból ingerlő szem tekint ki a lagúnára: jön-e már a szeretett gondolás ? A kép életnagyságban mutatja a rendkívül eleven lányalakot. Érdekes az összehasonlítás Ninetta és ugyancsak Blaas Jenő »Velencei lány«- a közt. Ugyan- -------------------- Pénzházasság. (Elbeszélés.) Irta Fanghné Gyűjtő Izabella. (Folytatás.) Másnap reggel Rita nyitott levéllel kezében fogadta belépő jegyesét. — Nézze csak, Zoltán — mondá kedvtelenül —• Jolán elutazott. Azt irja, táviratot kapott egy barátnője betegsége felől, s felhasználva a szünet! szünidőt hozzá siet. Istenem! de sajnálom! és épen most, amikor annyi szükségem volna tanácsára, útbaigazítására. Arra is számítottam, hogy koszorús lányom lesz, kívüle lígy sincs más barátnőm. Pedig azt írja, nem fog akkora visszajöhetni, emléket is mellékelt a leveléhez, nézze milyen szép drágaköves melltű és milyen szépen végzi levelét. Fogja, olvassa el én nem tudom, mert sírva fakadok, ha magamban olvasom is. És állításának igazolására szemei megteltek könynyel, pár csep mindjárt végig is gördült rózsás arcán. Zoltán kibontotta a levelet s olvasni kezdett. »És most, kedves Rizám, mivel fájdalom nem lehetek jelen esküvőjén, fogadja legjobb kivánataimmal a jövőre ezt a csekély emléket. Emlékeztesse ez e kis ékszer egy igaz barátnőjére, a ki lelkéből javát akarja s mint korosabb, tapasztaltabb kötelességének tartja, hogy gyermekbarátnőjének egy pár tiszta szívből eredő intéssel szolgáljon a jövőre.« »Szeresse férjét, ez legfőbb mondanivalóm, szeresse híven, odaadással, bizalommal. Ő legyen a legjobb barátja, osztályosa érzelmeinek, gondolatainak. S ne rejtse el — álszeméremből — előtte szerelmét, mutassa ki úgy a mint érzi, a mint ifjú, ártatlan szivében dobog, mert míg a hidegség pusztulást, halált okoz, a napfény, a jótékony melegség életet, boldogságot támaszt maga körül.« »Szeresse férjét, tanulja felfogni, méltányolni az áldozatot, a melyet önért hoz, midőn magához emeli a magasabb társadalom, a művészet világába, abból az egyszerű légkörből, a melyben szülei mellett élt! Igyekezzék, tanuljon, tegyen meg mindent arra, hogy ott oldalán megjelenve, méltó neje lehessen s férje soha ne legyen kénytelen pirulni választásáért.« »Szüleit szeresse, tisztelje, legyen hálás irántuk szeretetükért, gondosságukért és elismerő fáradozásuk iránt, hogy maguktól sokat megtagadva, vagyont gyűjtöttek, hogy ezáltal gyermeküket magasabbra emelkedni segítsék. De csak addig, amig ez a szeretet összeütközésbe nem jön a férj jogos igényeivel, mert az irás szerint a nő követni tartozik az ő urát s a szülők, mikor leányuknak urat adtak, lemondtak jogukról, hogy gyermekük fölött föltétlenül rendelkezzenek.« »És végül, kedves Rita, ha mégis mutatkoznék életének derült egén egy-egy kicsinyke felhő, melynek elűzésére gyakran jó segítség egy igaz baráti kéz, gondoljon reám, forduljon hozzám. Legyen meggyőződve, hogy mindig tettre, tanácsra késznek fogja találni szerető Jolánját.« Halkan, néhol remegő hangon olvasta végig a levelet Zoltán, miközben Rita arcán nem egyszer perdültek könyek alá. Mikor elvégezte, mélyen felsóhajtva, fesüggeszte le a fejét. Egy pár pillanatig még hallgatott, aztán odasimult jegyeséhez, gyöngéden, kérdőleg nézett még kényes szemével az övébe, aztán halk, érzelmes hangon szólt: — Zoltán én mindent megteszek, igyekszem olyannak lenni, mint ő mondja, csak maga segítsen, szeressen egy kissé, hiszen én olyan nagyon, nagyon szeretem magát, édes Zoltán! Aztán lehújta a keblére fejét, két kezét a nyaka körül fontos halkan, csendesen zokogott. — Szegény gyermek! — sóhajtott Zoltán, lehajolt s csókot lehelt szép selyemhajára, a mely melegebb, gyöngédebb volt mindazoknál, melyeket eddig váltott vele. *