Fővárosi Lapok 1888. május (121-150. szám)
1888-05-01 / 121. szám
Kedd, 1888. május 1. 121. szám Huszonötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. L emelet Előfizetési dij: Félévre................................8 frt Negyedévre .....................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. ■ Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Nyáréji álom. (Elbeszélés.) Írta Schack Béla. (Folytatás.) A sajkák a lapos partra futottak, a halászat véget ért. Vidám rőzsetűz várta az érkezőket. Egy vén ember, kinek hosszan lefüggő ősz haját fésű tartotta össze, bogrács mellett guggolt, melyben saját receptje szerint készítette a felségesnek dicsért halászlét. A társaság egy része a tűz körül csoportosulva vidám beszélgetéssel tölte az időt. Laura azt állítgatta Delényinek, hogy ő otthon sem lép soha konyhába, mert utálja az ételszagot s indítványozta, hogy jó lenne egy rövid körsétát tenni, mig az öreg elkészül. Delényi karját nyújta. A ritkás füzesben mások is sétáltak. Ott volt az előbb célt nem ért Detleffje is Pusztahalomnak, s nagyon goromba feleletekkel tartogatott egy oldalánál kullogó érzelmes szivü fiatal gazdasági írnokot, akinek különben novelláit szokta volt felolvasni, de aki most, egy valóságos litteraturai nagyság jelenlétében lenézendő semmivé törpült. Egy fordulónál Delényi és Laura Simikkel találkoztak, ki Etelkát vezető karóján. El nem hagyták egymást, mióta a csónakból kiléptek. A társalgás élénken és fesztelenül folyt közöttük. Az imént is áttekintve a magánosan kiemelkedő sötét gátra, a lányka csöndesen nevetni kezdett volt. — Megint jutott valami eszébe? — nógatált Simik azzal az incselkedő kifejezéssel, melyet meglett férfiak növendék lányokkal szemben oly szívesen alkalmaznak. — Jutott bizony. Mégpedig egy végtelen nagy bohóság. — És ennek elmondására is instálni kell ? Nem, egy csöppet sem. Intézeti emlék. A szegény Erzsikének is része volt benne. Ő adta a Loreleyt. — A Loreleyt ? — Igen. Már nem emlékszem, melyikünknek fejében termett meg ez a bohóság, csak hogy hűségesen véghez vittük. Valamelyik este, mikor a közös teremben magunkra maradtunk s biztosak valánk, hogy a tanítónők egyike sem fog háborgatni, egyszerre csak mint parancsszóra, előcipeltünk minden rendelkezésünkre álló derekaljat meg párnát s építettünk belőlük egy irtózatos magas hegyet. Az imei provizált szikla legeslegtetejébe felmászattuk szegény Erzsikét, mert neki volt a legszebb aranyszínű haja. Ő volt a Loreley. A hajóst egy barna leány adta, ki a matracszikla lábánál lassan hajtott tova egy velocipéden. — Velocipéden? — Azon. Volt nekünk egy háromkerekű velocipédünk, melyet titokban már jóelőre becsempésztünk volt a hálóterembe. Sokat fáradtunk vele, de az eredmény is páratlan volt. Képzelje csak fönn a Rajna-tündért, lenn a lassan tovahaladó járművet, melynek csónakot kellett volna ábrázolnia, s kiegészítésül a növendékeket mind, kik halkan énekelték a Loreley-dalát s kik, hogy a hatás teljes legyen... mélabúsan lóbálták kettesével a lepedőket a velocipéd körül, amiknek természetesen a Rajna hullámait kellett jelezniök. Simik teljes szivéből nevetett a gyermeki képzelem e naiv nyilatkozatának meghallgatásánál. Ép e pillanatban találkoztak Delényivel és kisérőnőjével. — Ugyan min mulatnak olyan jóízűen ? — kérdé a szép asszony. — A csillagokról ábrándozunk, — füllentő nagy biztonsággal s nála szokatlan jókedvvel Simik. — Szereti kegyed a csilagokat ? — kérdé mély, lassú hangján Delényi Etelkát. — Mindenek felett! Különösen azt a szép nagy esthajnali csillagot, az az én ideálom! — Szép csillag is az! Nagy pénzébe kerülhetett a beszerzése annak idején a jó istenkének! — merengett Zádor. Etelka kérdőleg emelte fel hozzá szemeit. De Zádor már a szép asszonynyal fecsegett valami semmis dologról. Mikor a kislány hazatért s magában maradt a lámpafényénél a jó Klára kisasszonynyal, nem állhatta meg, hogy rá ne térjen Delényi megjegyzésére, mint valami érthetetlen dologra. — Mennyire hasonlít pedig ez rá. Ilyen volt ő már Bécsben is. Szereti a bizarr gondolatokat. Néha az ember fél napig töri a fejét azon, amit mondott, nem találja értelmét s még sem vetheti el, mint semmis szószaporitást. Mintha márványba vésné minden mondását, olyan tartós az valamennyi. Pedig mindig tréfálni látszik s úgy tesz, mintha legnagyobb öröme abban telnék, hogy bolondokat mond. Emlékszem, hogy Hochstadtéknél mennyire kivált modorával, beszélgetésével a többi fiatal ember közül. Senki annyi ostobaságot egy este össze nem fecsegett mint ő, minden összefüggés, egyetlenegy megfontolt szó közbevegyítése nélkül, és mégis mindenki meg volt győződve, hogy bármely komoly tárgyban mérkőzhetik a jelenlevő tudósan-komoly ifjak bármelyikével... Puszta megjelenése életet öntött a társaságba; mozdulatai könnyedek, fesztelenek valának; az ember sohsem tudta, hogy melyik pillanatban térdel a háziasszony előtt, kinek fia jó barátja volt. Mikor ez utóbbi egyik télen Párisba ment farsangolni, Delényi lett a vicetestvér, ki Hochstadtnét s két leányát a bálokba kisérte. A két hamis lány sokat is évődött vele, így például, kedvenc cselek volt, hogy egyik jobbra, a másik balra ment kísérőjével, hogy Delényit a lányok felett való őrködés lehetetlenségéről meggyőzzék. A magára hagyott chaperon ilyenkor komikus kétségbeesést színlelve állott meg a táncterem közepében, majd a mamához sietett baját elpanaszolni s a szökevényeket bevádolni. A testes asszonyság a maga jóságos kedélyességével vigasztalta: »No hát ha megszöktek, mulattassa mamájukat.« És Delényi elült óraszámra a mama mellett is nem unatkozott. Úgy látszik, élénk gondolatmenete sohasem engedé vele megismertetni az unalmat. Olyan kedélye volt, mely képes lett volna a hobinson szigetén is társulösszetévesztenünk a lelkifurdalással. A lelkiismeret hangja nem szólalt meg benne, bánatot nem érzettjavulni nem akart. Azt hitte, ha titokban marad a valódi tettes, a gyanításra háramlik, ő meg lesz mentve, s minden jól lesz. De Szaniel csalódott. Nem gondolt a sors szeszélyére, nem annak véletlen meglepetéseire. Nem gondolt arra, hogy a tett elkövetésével és a saját kedvesének fivérét fogják gyanúsítani. Pedig úgy történt, Szanielnek kedvese Filisz volt, aki bőszeretettel csüngött a fiatal orvoson. Filisz kedves, nyájas és szép leány volt, kiben az értelmiség a bájjal, a szellem a szépséggel párosult. • Képzelhető, mennyire megijedt egy nap, mikor megtudta, hogy öcscsét gyilkossággal vádolják. Filisz öcscse, Florentin régebben ugyan már elkövetett valami kisebb vétséget, amiért szigorúan meg is büntették, de most csupán különböző szerencsétlen körülmények véletlen összejátszása következtében került a gyilkosság vádja alá. Eilisz kétségbeeséssel gondolt hőn szeretett fivérének jövendő sorsára. Ő meg volt győződve Florentin ártatlanságáról s minden követ megmozdított érdekében. E leány küzdelme öcscse ártatlanságának kiderítéséért valóban hősies küzdelem, az olvasót különös érzelem fogja el, tudva, hogy Filisznek talán nem sokára választania kell a testvér és kedves között. Szaniel helyzete igen kellemetlen. Filisz egyre nógatja, hogy tegyen már valamit az ártatlan Florentin érdekében, de Szaniel nagyon óvatosan és rendkívüli elővigyázattal jár el, nehogy valamikép önmagát kompromittálja. Malot művésziesen ecseteli a küzdelmet, melyet Szaniel lelke ekkor önmagával vív. Érzi, ha Florentini bűnösnek találják, ő megszabadul a folytonos félelem és rettegés alól és ismét nyugodtabb lehet. Tudja: ha Florentini elitélik —ő maga végleg föl van mentve. De hát engedje-e elitélni kedvesének „A lelkiismeret.“ (Regény, Malot Hektortól, 1888. Charpentier és társa kiadása.) A jelenkori francia írók szeretik a problémák fölvetését. Valahányszor egy-egy újabb francia könyvet veszek kezembe,képzeletemben mindig mintegy látni vélem már azt a nagy kérdőjelet, melyre ez a könyv akar lenni a felelet. Most is, Ohnet »Akarat«-a után, mely a lélek erejét, Malot »Lelkiismeret«-e jelent meg, mely a lélek gyöngeségét tárja föl az olvasó szemei előtt. A lélek gyöngeségét, mely el akar rejteni, titok homályával fedni valamely bűnös cselekvést; a lélek gyöngeségét, melynek nincs elég ereje és bátorsága, hogy az elkövetett tett következményeit is elviselje. Malot azt a problémát akarja megfejteni, hogy vájjon elkövethetünk-e büntetlenül valamely vétkes cselekvényt ? S ha nem is ér utat a törvényszék büntető keze, vájjon békében és teljes lelki nyugalommal élvezhetjük-e büntettünk gyümölcseit, ha még oly nagy is akaraterőnk és önuralmunk ? Ez a kérdés, melyet Malot fölvetett s a »Lelkiismeret« reá a felelet. De hát mi tulajdonkép a lelkiismeret ? Nem-e rémkép ez csupán ? Fölizgatott képzelem szülte álomkép ? Igen a lelkiismeret nem egyéb, mint maga az a rémkép, mely szünetlen üldöz, ingerel, bánt, kinéz, nem egyéb, mint a fölizgatott képzelem szörnyű munkálkodása. Rablánc, mely lelkünkre önsúlyként nehezedik, melyet minduntalan és mindenhová magunkkal cipelünk, mely elől nem menekülhetünk soha. Vele szemben hiú minden tagadás, ő kérlelhetetlen szigorral ítél és büntet is. Biró és hóhér együtt, így ecsetelte-e Malot is a lelkiismeretet? így tüntette-e föl a lélek gyöngeségét és szörnyű lakolását ? Nem! Malot másként ítélt, máskép fejtette meg a problémát. De ne vágjunk bírálatunk elé, a regény tartalmának egyszerű elmondásából úgyis ki fog tűnni az író felfogása. A regény hőse egy fiatal orvos, Szaniel. Szegény ember, de nemcsak szegény, hanem eladósodott is, kit hitelezői szüntelen üldöznek. Már minden pénzforrást kimerített s igy gonosz uzsorással volt kénytelen összeköttetésbe lépni. Ez őt idővel teljesen hatalmába kerítette, úgy hogy már nem volt mód Szanielre nézve, menekülni az uzsorás karmai közül. Ekkor először szólal meg belsejében gonosz szelleme s ez most tusára kél a beléoltott erkölcsiséggel és jobb érzéssel. Valami titkos, homályos ösztön bűntettre ingerli őt, hogy így egy csapással megmeneküljön szörnyű helyzetéből. Azt mondja magának: — Ez az uzsorás gonosz és ártalmas ember. Életével senki sem törődik. Nincs, aki szeresse, mindenki megveri. Pénze van, de senki sem élvezi. Ő maga sem. Én orvos vagyok, eszes, tudományos férfiú, aki még hasznára válhatik az emberiségnek, s akire még szép jövő vár. Miért menjek tönkre én? S miért ép e gonosz uzsorás által ? Nem természetesebb-e, ha én őt megölöm, s így nemcsak megmenekülök szörnyű hitelezőmtől, hanem még nagy vagyon birtokába is jutok? így akarja elámitani önmagát, igy akarja elámitani lelkének furdaló szózatát. S az álokok győztek. Szaniel elhatározta magában az uzsorás meggyilkolását és elhatározását nem sokára végre is hajtotta. A gyilkosság nagy szenzációt keltett, de a tettest nem tudták fölfedezni. Szaniel igen óvatosan követte el a gyilkosságot s minden nyomot és jelet, mely elárulhatta volna, gondosan, megsemmisített. De a gyilkosság elkövetése után nagy változás történt belsejében. Gonosz tette valóban gonosztevővé is alakította át. Lelke megromlott, kivesztek belőle az erény és nemes érzetek, egy maradt meg benne csupán: az önzés. Az önzés, mely csak a saját javát akarja, csak a saját jólétéről gondoskodik szüntelenül ;s még egy: a félelem, a bírák, a felfedezés, a büntetés előtti félelem. De ezt a félelmet nem szabad