Fővárosi Lapok 1888. június (151-180. szám)

1888-06-03 / 153. szám

Vasárnap, 1888. június 3. 153. szám. Huszonötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet Előfizetési díj: Filérre . . . . . . . 8 írt Negyedévre ..........................4 frt Megjelenik mindennap.Óvárosi lap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, A­thenaeum-épü­let) küldendők. Hallik már a kakuk szava. (Kolozsvár, 1888. ápril 25.) Hallik már a kakuk szava, Haza jött már ő is, haza. Erre szállott, itt pihent meg, Oly jól esik a szivemnek. Csitt! csak lassan ! Hallga, hallga, Mennyi varázs van e dalba’! Bú, öröm, kéj rá mint éled. . . Egy nagy, egész nyilt történet. Fény, sugár hull homlokomra, Simogat a fűzfa lombja, Felsusogva, rám remegve Int a pázsit hűvös selyme Mintha hullámin a légnek Puha fátylak lengenének, Angyal-ujjak, égi hangok. Megbüvölten alá hajlok, Szemem lágyan becsukódik. Olyan édes, olyan jó itt! Húsz esztendő. Épen annyi Hogy e tájra jöttem lakni. Hogy e girbe-gurba kertben, — Önmagamat elfeledten — E virágos »Házsongár«-ban Éltem, mint egy mesés várban. — Oh, dicső vár ! Oh én dőre ! Hogy nem voltam bölcs előre! Eszem, ha egy csöpp lett volna, Az a vár most enyim volna, Most a másé. Se baj, vége ! Az a nyolc év nem elég-e, Mit tanulva, mulatozva, Küzdve, törve mind nagyobbra, Aranyos kedélyű golyhók Dalaira zúgva : hogy’ volt ?, Sikereim gyönyörében Falai közt éldegéltem . Hány, egy hosszú életen át, Csak egy boldog évet sem lát, S nekem im nyolc jutott itten Szerelemben, boldog hitben. S a mi lelki kincsem tán van, Itt gyüjtöm e mesés várban. Nem is itt a hiba , nem, nem ! De mért kelle innen mennem ? Mért kellett kitántorodnom, Meredélynek iramodnom , Mért kúsztam a zord, mogorva Rideg fényű szirtoromra, Talajára oly tetőnek, Ahol kigyók leskelődnek ; Melynek cifra mozaikja Könynyel, vérrel van horitvni, Hol az a pár szerencsés is Ritkán áldja végezésit. Lezuhantam. Összetörve Szórtam átkot mennyre, földre, Bujdokoltam vert had­módra, Nem akadva nyugovóra, Metsző kínra csepp csepp mákony, Csak került egy jó barátom , De csak nyögtem: nincsen isten, Ki a mélyből felsegítsen, Ki a tengermély sebekre Gyógyító írt csepegtetne '­ Ide jöttem, fölemeltek, Igazán csak itt szerettek.­­Helgettek, vigasztaltak Örömkönnyre fakasztottak. Hogyne maradnék itt holtig, Amaz örök nyugta boltig, Tán javamra tudják majdan, Hogy a mim volt, ide adtam. El-elhagyva, kezdve újból, Az a madár csak kakukkok Más a madár, hangja régi , de nem vagyok párja néki. Vagyok bár a régi­ magam, .J­aj de mássá lett a szavam. Egykor én is ép igy vertem. Nyugtalanul, élettelien, Szálldosás közt arra, erre, Fencsattogva, énekelve, Egy virágnál meg-megállva. Csimpajkodva egy-egy ágra, Itt is, ott is egy egy jó nap, Azt se tudtam, lesz-e holnap. Ha eszméltem rá, hogy élek. Hittem , itt az örök élet. Hittem, a világ megfordul. Kimegy a halál divatból, Én, meghaljak ? Lehetetlen ! Ha ki mondta , kinevettem. Itt vagyok most, tikkadt, fáradt, Lebocsátva vágyat, szárnyat. Oly jól esik magam lenni, Ha nem jó, ha nem lát senki, Föncsapongni semmi kedvem, Röghöz kötött rabbá lettem, S ha tán dalra nyilik ajkam, Érzik rajt, hogy benn már baj van : Dús ligeten, csengő berken Láng törekvés már nem serken : Ha meglátok egy virágot, A szemembe könny szivárog, Akad is bár egy-egy jó nap, Megzavarja már a holnap. S hejli, tudom már jól, hogy élek, Hogy nem itt az örök élet. Bennem bár a rövidenség forr : Vagyok hamu, semmiség, por , Hogy mi itt ért húsz év óta : Létem szine-java volt a’­ Egy a világ rettentően, Lakodalmon, temetőben! Mi még hátra, már csak olyan, Mint a táj, mely hervadóban, Rajta vészes titka csend ül Néha, bár még késre csendül. • Erőm néha visszaszökken — Hajnalfény a szürke ködben — ! Valamelyes boldogság van A mosolygó busongásban. Tán bűn is panaszra kelni ? De a múlthoz a jelen — mi ? Egy darab ősz zokog bennem E kocogó Kikeletben. E. Kovács Gyula. A „Jó­ Szív“ Szabadkán. (Két szép nap.) Ennek a nagy bácskai városnak ugyancsak megromlott a hite egy idő óta. A múlt évtizedben a nőegyesületek állottak egymással szemben, (mert az egyik apácákkal, a másik meg azok nélkül akarta gyakorolni a jótékonyságot), az utóbbi években meg a politikai pártok küzdelme uszította egymásra az embereket. El is neveztek bennünket »botváros«-nak (pedig csak néhány ember szokott itt bottal argumen­tálni), meg »viszálykodó város«-nak, pedig csak húsz­harminc ember az, a­ki itt nincs békességben. hol, hát ebben a városban, hol a múlt nyáron egy drámai momentumokban és politikai fogásokban gazdag kép­viselőválasztás óriás izgalmai játszottak le; hol né­hány hóval ezelőtt egy reményekben gazdag fiatal élet tragikus vége okozott kínos szenzációt; e város­ban, hol a társas erkölcsök eldurvulása sokakban kel­tett a közélet jövőjére irányuló félelmet, nos, Szabad­kán, a »bácskai kulturkérdés« főfészkében, a »botrá­nyos­ városában, tegnap és tegnapelőtt a békének és egyetértésnek szép ünnepélye zajlott le. És­pedig leg­csekélyebb diszharmónia, minden rendzavarás és tár­sas kedvetlenség nélkül. A­hogy a Titán Laci mon­daná : elnémultak a botok és egymás karjaiba omol­tak a bunkók. Az árvíz által okozott károk és a Tisza Kálmánná jó példára békíthették csak ki annyira a különfaju elemeket, hogy azok most karöltve űzhet­ték a jótékonyságot. Bár maradna ez az üdvös hatás maradandó továbbra is. S bár gyakorolná az jó befolyását nemcsak a »jó szívek«-re, de a politikai érzületekre és az itt szereplő családi tekintetekre is! Akkor annak a h­armadfélezer forintnak, mely az arnapi és azt megelőzőleg lefolyt ünnepnek tiszta eredménye volt, nemcsak a károsultak örülnének, ha­nem a szabadkaik is, kik ugyancsak megkárosodtak maguk az utolsó években sok mindenfélében: vagyon­ban, jó hírben, becsülésben és vérben. De meg örül­hetne a kormány s társadalom is, mely bizonyára nem olvasta »jó szív«-vel, hogy egy jobb sorsra érdemes város miként fecsérli el erőit és tehetségeit kicsinyes személyi harcokban és családi villongásokban, holott jótékonyság, közművelődés és gazdasági fejlődés te­rén nagy előmeneteleket tehetne. Mert van hozzá elég tőkéje vagyonban és tisztességes művelt emberekben. De most menjünk ki a pályaházhoz, a­hol Far­kas Zsigmond ügyvéd, az itteni »közvigalmazás«-ok fővezére, ékes olasz beszéddel fogadja a besperidák földjéről származott vendégművészeket, Pártosné­ Bartolucci Viktória és Bellincioni Gemma úrnőket, kik a szerdai hangversenyre érkeztek ide és ugyancsak örültek, mikor korrekt olasz üdvözlet otthonias szavai hangzottak feléjök. Majd elviszik ők is hírünket (az egyik a fővárosba, a másik meg Braziliába), hogy qui parla italiano. Még se belváros ez, hanem művelt város. Bebizonyította ezt a közönség ugyanaz­nap este a színházban is, hol sok értelemmel hallgatta végig a változatos programmot. A zeneestélyt »Carmen« nyitánya kezdette meg, melyet Gaál Ferenc pompá­san tanított be és ügyesen vezényelt. Majd a »Jó- Szív«­című verses alkalmi prológ következett a Csil­lag Károly tollából, melynek csinos folyású sorait ugyancsak Gaál Ferenc hangulatteljes zenéje mellett mély érzéssel és szép felfogással szavalta Magyar Clarisse kisasszony, a­ tömösi Magyar Imre helybeli nagytekintélyű birtokos leánya. A fiatal műkedvelőt, ki ez alkalommal volt először színpadon s ott költői jelenségnek bizonyult, a közönség nem győzte tap­solni. Kijutott persze a tetszésnyilatkozatokból a prológ költőjének és zeneírójának is. Most a két ven­dégművésznő duettje következett (»Giocondá«-ból), mely nagy bravourral előadva frenetikus tapsvihart keltett. A két erős hang teljesen betöltötte az efféle nagy orgánumokhoz meg nem szokott kis színházat. Szintén tetszett az Almássy Miklós (művészpap) vir­tuóz zongorajátéka és a bajsai Vojnich Imre ízléses cimbalmozása; a közönség mindkét produkciót meg­­ujráztatta. Bellincioni Gemma úrhölgy nagy áriája »Mefistofelé«-ből nagy lelkesedést keltett, s nagy örö­met a jeles művésznő abbeli készsége, hogy egy csi­nos francia dallal kedveskedett — ráadásul. Követ­kezett volna Ligeti Irma k. a. kettőse Milassin Kál­mán helybeli széphangu műkedvelővel, mely azonban az előbbinek meg nem érkezése következtében elma­radt. Helyette ismét a nélkülözhetlen Gaál Ferenc játszotta el zongorán két sajátszerzeményű darabját. ()t is élénken megtapsolták. De még jobban a »piece de resistance«-ul ma­radt élőképeket, melyeket Demidor Imre ismert szí­nész rendezett sok leleménynyel. A képek a kilenc múzsát ábrázolták háromféle festői csoportozatban, melyekhez az élő alakokat, termeteket és karokat a következő szép hölgyek szolgáltatták: Rohonczy Szilárdka (Kalliope) bajsai Yojnich Imréné (Klió), Regényi Lajosné (Erato), dr. Békeffy Gyuláné (Eu­­terpe), ifj. Yojnich Máténé (Melpomene), Magyar Clarisse (Polyhymnia), Taussig Rózsika (Thália), Aradszky Leposzáva (Terpsychore) és bajsai Yojnich Jakabné (Uránia). Hogy az élő tagok e szép szobor­művei a színpadon oly plasztikai tökélyt mutathat­tak, az természetes nemcsak az ügyes rendezésnek az érdeme, de annak a jótékony istennek is, a­ki a szépségükről méltán híres szabadkai nőket terem­tette. Persze e kilenc múzsa csak »mutatvány« volt a sok közül, mert a nézőtéren volt még vagy kilenc­ven, a­ki szintén jól »betöltötte« volna a kilencnek festői feladatát. Az élőképek után, avec la bonne bonche mehe­tett a közönség társasvacsorához s az azt követő tánchoz, mely majdnem reggelig tartotta együtt a jó­kedvű adakozókat. A hangverseny közönsége másnap délután újra találkozott a városliget porondj­án, hol tarka képet nyúj­tott az ott hullámzó nagy néptömeg. Itt már nemcsak a jobbmódú osztály adakozhatott, mert az itt tartott népünnepélyen húsz és ötven kros jegygyel résztve­­hettek a külső polgárság és földmives osztály egy­szerű gyermekei is. Volt is itt »nemzeti«­tánc­­csűr­ -----HMM*.- — Megváltva. (Elbeszélés.) Irta G. Balogh Arthur. (Folytatás.) Egy komor, esős októberi délelőtt Serédyné egyedül ült Ilonnal a tágas társalgó-teremben. Szeme a szomszéd faluból vezető úton tévelygett, melyen nagy ügygyel-bajjal iparkodott egy kocsi a kis város felé. Kíváncsian vizsgálta a kocsit s az azon ülő

Next