Fővárosi Lapok 1888. június (151-180. szám)
1888-06-03 / 153. szám
Vasárnap, 1888. június 3. 153. szám. Huszonötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet Előfizetési díj: Filérre . . . . . . . 8 írt Negyedévre ..........................4 frt Megjelenik mindennap.Óvárosi lap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Hallik már a kakuk szava. (Kolozsvár, 1888. ápril 25.) Hallik már a kakuk szava, Haza jött már ő is, haza. Erre szállott, itt pihent meg, Oly jól esik a szivemnek. Csitt! csak lassan ! Hallga, hallga, Mennyi varázs van e dalba’! Bú, öröm, kéj rá mint éled. . . Egy nagy, egész nyilt történet. Fény, sugár hull homlokomra, Simogat a fűzfa lombja, Felsusogva, rám remegve Int a pázsit hűvös selyme Mintha hullámin a légnek Puha fátylak lengenének, Angyal-ujjak, égi hangok. Megbüvölten alá hajlok, Szemem lágyan becsukódik. Olyan édes, olyan jó itt! Húsz esztendő. Épen annyi Hogy e tájra jöttem lakni. Hogy e girbe-gurba kertben, — Önmagamat elfeledten — E virágos »Házsongár«-ban Éltem, mint egy mesés várban. — Oh, dicső vár ! Oh én dőre ! Hogy nem voltam bölcs előre! Eszem, ha egy csöpp lett volna, Az a vár most enyim volna, Most a másé. Se baj, vége ! Az a nyolc év nem elég-e, Mit tanulva, mulatozva, Küzdve, törve mind nagyobbra, Aranyos kedélyű golyhók Dalaira zúgva : hogy’ volt ?, Sikereim gyönyörében Falai közt éldegéltem . Hány, egy hosszú életen át, Csak egy boldog évet sem lát, S nekem im nyolc jutott itten Szerelemben, boldog hitben. S a mi lelki kincsem tán van, Itt gyüjtöm e mesés várban. Nem is itt a hiba , nem, nem ! De mért kelle innen mennem ? Mért kellett kitántorodnom, Meredélynek iramodnom , Mért kúsztam a zord, mogorva Rideg fényű szirtoromra, Talajára oly tetőnek, Ahol kigyók leskelődnek ; Melynek cifra mozaikja Könynyel, vérrel van horitvni, Hol az a pár szerencsés is Ritkán áldja végezésit. Lezuhantam. Összetörve Szórtam átkot mennyre, földre, Bujdokoltam vert hadmódra, Nem akadva nyugovóra, Metsző kínra csepp csepp mákony, Csak került egy jó barátom , De csak nyögtem: nincsen isten, Ki a mélyből felsegítsen, Ki a tengermély sebekre Gyógyító írt csepegtetne ' Ide jöttem, fölemeltek, Igazán csak itt szerettek.Helgettek, vigasztaltak Örömkönnyre fakasztottak. Hogyne maradnék itt holtig, Amaz örök nyugta boltig, Tán javamra tudják majdan, Hogy a mim volt, ide adtam. El-elhagyva, kezdve újból, Az a madár csak kakukkok Más a madár, hangja régi , de nem vagyok párja néki. Vagyok bár a régi magam, .Jaj de mássá lett a szavam. Egykor én is ép igy vertem. Nyugtalanul, élettelien, Szálldosás közt arra, erre, Fencsattogva, énekelve, Egy virágnál meg-megállva. Csimpajkodva egy-egy ágra, Itt is, ott is egy egy jó nap, Azt se tudtam, lesz-e holnap. Ha eszméltem rá, hogy élek. Hittem , itt az örök élet. Hittem, a világ megfordul. Kimegy a halál divatból, Én, meghaljak ? Lehetetlen ! Ha ki mondta , kinevettem. Itt vagyok most, tikkadt, fáradt, Lebocsátva vágyat, szárnyat. Oly jól esik magam lenni, Ha nem jó, ha nem lát senki, Föncsapongni semmi kedvem, Röghöz kötött rabbá lettem, S ha tán dalra nyilik ajkam, Érzik rajt, hogy benn már baj van : Dús ligeten, csengő berken Láng törekvés már nem serken : Ha meglátok egy virágot, A szemembe könny szivárog, Akad is bár egy-egy jó nap, Megzavarja már a holnap. S hejli, tudom már jól, hogy élek, Hogy nem itt az örök élet. Bennem bár a rövidenség forr : Vagyok hamu, semmiség, por , Hogy mi itt ért húsz év óta : Létem szine-java volt a’ Egy a világ rettentően, Lakodalmon, temetőben! Mi még hátra, már csak olyan, Mint a táj, mely hervadóban, Rajta vészes titka csend ül Néha, bár még késre csendül. • Erőm néha visszaszökken — Hajnalfény a szürke ködben — ! Valamelyes boldogság van A mosolygó busongásban. Tán bűn is panaszra kelni ? De a múlthoz a jelen — mi ? Egy darab ősz zokog bennem E kocogó Kikeletben. E. Kovács Gyula. A „Jó Szív“ Szabadkán. (Két szép nap.) Ennek a nagy bácskai városnak ugyancsak megromlott a hite egy idő óta. A múlt évtizedben a nőegyesületek állottak egymással szemben, (mert az egyik apácákkal, a másik meg azok nélkül akarta gyakorolni a jótékonyságot), az utóbbi években meg a politikai pártok küzdelme uszította egymásra az embereket. El is neveztek bennünket »botváros«-nak (pedig csak néhány ember szokott itt bottal argumentálni), meg »viszálykodó város«-nak, pedig csak húszharminc ember az, aki itt nincs békességben. hol, hát ebben a városban, hol a múlt nyáron egy drámai momentumokban és politikai fogásokban gazdag képviselőválasztás óriás izgalmai játszottak le; hol néhány hóval ezelőtt egy reményekben gazdag fiatal élet tragikus vége okozott kínos szenzációt; e városban, hol a társas erkölcsök eldurvulása sokakban keltett a közélet jövőjére irányuló félelmet, nos, Szabadkán, a »bácskai kulturkérdés« főfészkében, a »botrányos városában, tegnap és tegnapelőtt a békének és egyetértésnek szép ünnepélye zajlott le. Éspedig legcsekélyebb diszharmónia, minden rendzavarás és társas kedvetlenség nélkül. Ahogy a Titán Laci mondaná : elnémultak a botok és egymás karjaiba omoltak a bunkók. Az árvíz által okozott károk és a Tisza Kálmánná jó példára békíthették csak ki annyira a különfaju elemeket, hogy azok most karöltve űzhették a jótékonyságot. Bár maradna ez az üdvös hatás maradandó továbbra is. S bár gyakorolná az jó befolyását nemcsak a »jó szívek«-re, de a politikai érzületekre és az itt szereplő családi tekintetekre is! Akkor annak a harmadfélezer forintnak, mely az arnapi és azt megelőzőleg lefolyt ünnepnek tiszta eredménye volt, nemcsak a károsultak örülnének, hanem a szabadkaik is, kik ugyancsak megkárosodtak maguk az utolsó években sok mindenfélében: vagyonban, jó hírben, becsülésben és vérben. De meg örülhetne a kormány s társadalom is, mely bizonyára nem olvasta »jó szív«-vel, hogy egy jobb sorsra érdemes város miként fecsérli el erőit és tehetségeit kicsinyes személyi harcokban és családi villongásokban, holott jótékonyság, közművelődés és gazdasági fejlődés terén nagy előmeneteleket tehetne. Mert van hozzá elég tőkéje vagyonban és tisztességes művelt emberekben. De most menjünk ki a pályaházhoz, ahol Farkas Zsigmond ügyvéd, az itteni »közvigalmazás«-ok fővezére, ékes olasz beszéddel fogadja a besperidák földjéről származott vendégművészeket, Pártosné Bartolucci Viktória és Bellincioni Gemma úrnőket, kik a szerdai hangversenyre érkeztek ide és ugyancsak örültek, mikor korrekt olasz üdvözlet otthonias szavai hangzottak feléjök. Majd elviszik ők is hírünket (az egyik a fővárosba, a másik meg Braziliába), hogy qui parla italiano. Még se belváros ez, hanem művelt város. Bebizonyította ezt a közönség ugyanaznap este a színházban is, hol sok értelemmel hallgatta végig a változatos programmot. A zeneestélyt »Carmen« nyitánya kezdette meg, melyet Gaál Ferenc pompásan tanított be és ügyesen vezényelt. Majd a »Jó- Szív«című verses alkalmi prológ következett a Csillag Károly tollából, melynek csinos folyású sorait ugyancsak Gaál Ferenc hangulatteljes zenéje mellett mély érzéssel és szép felfogással szavalta Magyar Clarisse kisasszony, a tömösi Magyar Imre helybeli nagytekintélyű birtokos leánya. A fiatal műkedvelőt, ki ez alkalommal volt először színpadon s ott költői jelenségnek bizonyult, a közönség nem győzte tapsolni. Kijutott persze a tetszésnyilatkozatokból a prológ költőjének és zeneírójának is. Most a két vendégművésznő duettje következett (»Giocondá«-ból), mely nagy bravourral előadva frenetikus tapsvihart keltett. A két erős hang teljesen betöltötte az efféle nagy orgánumokhoz meg nem szokott kis színházat. Szintén tetszett az Almássy Miklós (művészpap) virtuóz zongorajátéka és a bajsai Vojnich Imre ízléses cimbalmozása; a közönség mindkét produkciót megujráztatta. Bellincioni Gemma úrhölgy nagy áriája »Mefistofelé«-ből nagy lelkesedést keltett, s nagy örömet a jeles művésznő abbeli készsége, hogy egy csinos francia dallal kedveskedett — ráadásul. Következett volna Ligeti Irma k. a. kettőse Milassin Kálmán helybeli széphangu műkedvelővel, mely azonban az előbbinek meg nem érkezése következtében elmaradt. Helyette ismét a nélkülözhetlen Gaál Ferenc játszotta el zongorán két sajátszerzeményű darabját. ()t is élénken megtapsolták. De még jobban a »piece de resistance«-ul maradt élőképeket, melyeket Demidor Imre ismert színész rendezett sok leleménynyel. A képek a kilenc múzsát ábrázolták háromféle festői csoportozatban, melyekhez az élő alakokat, termeteket és karokat a következő szép hölgyek szolgáltatták: Rohonczy Szilárdka (Kalliope) bajsai Yojnich Imréné (Klió), Regényi Lajosné (Erato), dr. Békeffy Gyuláné (Euterpe), ifj. Yojnich Máténé (Melpomene), Magyar Clarisse (Polyhymnia), Taussig Rózsika (Thália), Aradszky Leposzáva (Terpsychore) és bajsai Yojnich Jakabné (Uránia). Hogy az élő tagok e szép szoborművei a színpadon oly plasztikai tökélyt mutathattak, az természetes nemcsak az ügyes rendezésnek az érdeme, de annak a jótékony istennek is, aki a szépségükről méltán híres szabadkai nőket teremtette. Persze e kilenc múzsa csak »mutatvány« volt a sok közül, mert a nézőtéren volt még vagy kilencven, aki szintén jól »betöltötte« volna a kilencnek festői feladatát. Az élőképek után, avec la bonne bonche mehetett a közönség társasvacsorához s az azt követő tánchoz, mely majdnem reggelig tartotta együtt a jókedvű adakozókat. A hangverseny közönsége másnap délután újra találkozott a városliget porondján, hol tarka képet nyújtott az ott hullámzó nagy néptömeg. Itt már nemcsak a jobbmódú osztály adakozhatott, mert az itt tartott népünnepélyen húsz és ötven kros jegygyel résztvehettek a külső polgárság és földmives osztály egyszerű gyermekei is. Volt is itt »nemzeti«tánccsűr -----HMM*.- — Megváltva. (Elbeszélés.) Irta G. Balogh Arthur. (Folytatás.) Egy komor, esős októberi délelőtt Serédyné egyedül ült Ilonnal a tágas társalgó-teremben. Szeme a szomszéd faluból vezető úton tévelygett, melyen nagy ügygyel-bajjal iparkodott egy kocsi a kis város felé. Kíváncsian vizsgálta a kocsit s az azon ülő