Fővárosi Lapok 1888. július (181-211. szám)
1888-07-20 / 200. szám
igazságos haragjukban reám döntöttek a becsületes emberek, hadd hurcoljam bűnöm büntetését, hiszen rá szolgáltam. A leány hallgatta és hallgatott. Majd lehajolt egy virág ágyas fölé s letépett onnan hirtelen egy kék violát. — Ez a virág, uram, a melyről anyám beszélt. Megtépte szegényt a vihar, mert gyönge volt és erőtelen. Ön Imre, férfi. Akarja ? — Köszönöm, — felelte megzavarodva az ifjú. — És kérem, ne nehezteljen azért, amiért.... Lássa, kiváncsi voltam; gyermekes vagyok, ugye ? Both Imre hallgatta és hallgatott. Csupa élő hölgy, csupa ellentét és csupa titok. Imént gúnyos nyilakkal tele való dölyfös amazon, most miként egy zavarba hozott kis leány. Közben leértek a kert végére. Ott lassú hullámzással folyt alá a füzekkel szegélyezett nagy folyó meg-meglocscsanó fehér habfodrokkal verődve a parthoz. Amint pedig kiértek e partra, az egyik fűzbokor mellől vig kacagással hirtelen a molnár leánya, Ize ugrott ki. Csupa dévajság volt e leány s csupa eleven öröm. — Néni, néni*! E pillanatban észrevette az ifjút. Elvörösödött, megállt, hátradugta kezeit, melyekben egy csomó frisen tépett málnát szorongatott s könyörögve, mint egy ijedt őr, nézett Olgára. Ments meg... Az megfogta kezét s szeliden megveregette arcát. — Már megint, Izus ? Illő magaviselet ez egy nagy leányhoz ? Hány éves vagy ? — Tizennyolc, — rebegte félénken a leány. — S még mindig ilyen gyerek. Hányszor beszéltem már, hogy a te korodban nem szabad többé ilyen bátortalannak és ügyetlennek lenni. — Igenis. — íme uram, — fordult Both Imréhez a leány — ez a Gerzson molnár leánya, Ize. Ugyanaz,akiről már hallott. Ám ne higgje, hogy most igazi alakjában látja. Ha egyedül vagyunk ketten, egészen más. Akkor olyan, mint a minőnek festik. Nos , igaz-e a hite? Nézze meg jól. Az ifjú mosolyogja intett. — Nagyon szép. Valóban az volt. Szürke vászon ruhácskájában, vörös szalaggal könnyedén diszített mellfűzőjében, kerek szalmakalapjában, mely alól fényes hullámokban folyt le rendetlenül gazdag szőke haja, olyan volt, mint aminek a buja déli növénynyel ékes és rengetegek szabad leányai lehettek valamikor régen, a tova veszett öreg-öreg múltban. Tökéletes nő, minden ruganyos fajta és kivánatos. Szemeiben dac és gyávaság ugyan egy sötét lobogásban, njakán a forró vér és a jeges lehelet ugyanegy ölelkezésben. S ime most olyan félénk e leányos Éva, mint egy gyermek. — Nézd meg az urat. Ize. Ez az, akiről többször beszéltem neked. — Ismerem az urat, — felelte bátortalanul a leány. — Honnan ugyan? — A minap megmutatták. — Kicsoda ? — Az apám. Istenem! néni... A leány ijedten nézett körül s közelebb húzódott a delnőhöz. — Mi lett, Ize ? — Semmi, néni. Jó volna megmondani az urnak, — suttogta gyorsan, — hogy őrizkedjék apámtól. Gyűlöli az urat. — Valóban. — Igen. Fenyegette és csúfakat mondott. Jó volna. — Majd megmondom. Most kínáld meg az urat azzal a málnával. Szépen, Ize. (Folyt. köv.) zad. Másodszor különbséget lehet ember és ember közt tenni, mint az emberi társaság, társadalom és állam tagjai között. Ezt támadta meg a francia forradalom, a születés elsőségeit tekintve. A vagyoni egyenlőtlenséget megtámadta a szocializmus. Hátra van még az egyenlőtlenségnek két forrása : az egyén és a természet. Az egyén, hajlamai, viszonyai szerint, különbséget tesz ember és ember között. Az ember szereti, tiszteli apját, engedelmeskedik neki. Nem bánik így egy idegennel. Vonzódik rokonaihoz. Szereti feleségét, áldoz gyermekeiért. Meg kell szüntetni tehát a családot és be kell hozni a nőközösséget. A socialisták következetesen ezt is kimondták. De az egyén nemcsak családi viszonyai alapján tesz különbséget embertársai közt, hanem hajlamainál fogva is. Ezt az embert szereti, a másikat nem szereti, ezzel rokonszenvez, a másik iránt ellenszenvet érez. A közéletben ma már ezt is méltán kárhoztatjuk, de nem kárhoztatta még senki a magánéletben. Ennek az elítélése tehát a jövő számára van fentartva, úgyhogy az egyéntől követelni fogják, hogy senkit se szeressen jobban a másiknál. Aztán a jövő században a természet állítólagos igaztalanságait fogják megtámadni. Kívánni fogják, hogy minden ember a másikhoz tökéletesen hasonlónak szülessék. Tehát például, hogy mindenki egyenlően magas, barna legyen, szabályos, ilyen vagy amolyan orral, szájjal. Mindenki egyenlően szép legyen. Kívánni fogják, hogy mindenki egésséges testtel jöjjön a világra és egyenlő tehetség legyen. E végre a házasság intézménye vég nélkül való szabályozás, illetőleg tervek elé néz. És nem mondom, hogy a huszonegyedik században nem fog valaki azon a hóborton töprengeni, miként lehetne a nő és férfi közt minden különbséget megsemmisíteni. Mily eredménnyel fog tehát e százados küzdelem végződni ? Feleletül azt mondhatjuk, hogy bármily nagy dolgok legyenek is elrejtve az idő méhében, három század tanúsága bizton látszik mutatni, hogy csak az az egyenlőség létesül, mely az erkölcsi élet és a természet törvényeit számbavéve lehetséges. Természetellenes dolog nem fog létesülni, vagy ha létesül is, elenyészik; de az állam és a család anélkül, hogy megszűnnek, nagy változásokon fog még kétségkívül keresztül menni. Valóban a katholikus egyháznak, mely mint vallási társaság az egyenlőtlenségen alapszik, több híve van tényleg ma is, mint az egyenlőség alapjain álló összes protestáns felekezeteknek együtt véve. A királyság és az arisztokrácia eszméjéből sok, igen sok dolog a világ köztiszteletének tárgya ma is. Az igazság uralma örök, és a mi minden viszonyok közt igaz, az előbb vagy utóbb diadalra jut. Ami csak bizonyos viszonyok közt jó, annak nincs miért túlélni e viszonyokat. És a természet örök törvényei szerint nem is éli túl. Minden küzdelem azonban, melyet az újkorban az egyenlőségért vívtak, a fődolgot, a lényeget tekintve, bármit tűzött is ki célul, csak haszonnal járt. A katholikus egyház a protestantizmussal folytatott harcaiban megújult, kivetette magából a rothadó részeket. A királyság az arisztokrácia hatalmának korlátolása közjólétet teremtett. A jótékonyság ügyét semmi sem mozdította elő annyira századunkban, mint a szocialisták irata. Akik hittek az álprófétáknak az igazság ösztönétől hajtva, siettek megosztani a tehetetlenekkel vagyonukat; akik nem hittek, elrémültek, látva mint mozdulnak meg az éhező milliók és a pénz csengésével igyekeztek el- nyomni a nyomor jajgatását. A tudósok elkezdtek foglalkozni a szűkölködőkkel, és a boldogulásnak ezer új nemét állapították meg. Az a küzdelem, mely a jelenben a nőket egyenlősíteni törekszik — jogaikat tekintve — a férfiakkal, javára van a nő társadalmi állásának, ha nem is valósíthatja meg mindenben hóbortjait. Az egyenlőség termékeny eszme, mely virágokat fakaszt. Az újkor egyenlőségért harcol és úgy látszik, hogy az emberek egykor oly egyenlők lesznek, a milyenek csak lehetnek. Csak a lehetetlenség nem fog megvalósulni. Dr. Esterházy Sándor. — 1466 — Brimeu Klára. (Francia elbeszélés.) Irta Louis Létang. (Folytatás.) XVI. Briten Hektor báró csaknem a korábbi léha életét folytatta ismét. Idejét, hol Morvilliersben, hol Párisban töltötte. Annak a kis szárnyvasútnak nem volt szorgalmasabb utasa, mint ő, csupán arra ügyelt nehogy gyalog legyen kénytelen, mint egykor az állomástól a kastélyig, az utat megtennie. Újra találkozott régi imádottjával, Leonával, emez olasz nővel, ki iránt most még szenvedélyesebb vonzalmat érzett. Egy este, midőn Párisból visszatérve, az állomásnál leszállt, inasa komor arccal mondta neki: — Oh, báró úr, nagy szerencsétlenség történt! — Micsoda? — A gróf úr újra rosszul lett. . . — Súlyos beteg ? — Az orvos azt mondta, hogy most már semmiről sem állhat jót. — Hám! Szegény nagybátyám! Szektor, kezébe ragadva a gyeplőt, megsuhogtatta az ostort s a gyorsügető angol ló sebesen iramodott tova a tilburyvel. Mikor a báró megérkezett, az egész kastélyt a legnagyobb zavarban találta. A betegség ép abban a pillanatban lepte meg a grófot, mikor azt legkevésbbé várták. Egyik jó barátjával, Decosse Huberttel, e nagy gyáriparossal villásreggelizett, a legjobb étvágygyal, de talán ép ez ártott meg neki! Még el is kisérte barátját a falu végéig, honnan nyugodtan szivarozva tért vissza. Aztán leült a szokott helyére a sárguló lombú tölgyfák alá s oda vitette magának a sört. Egyszerre azt vették észre, hogy összeroskadt. Oda futottak hozzá s megkékült arccal találták s tagjai szinte megmerevedtek. Eszméletlen állapotban fektették ágyába. A helység orvosa, kit sietve hívtak a kastélyba, nem sok reményt nyújtott a környezetnek a gróf fölgyógyulására nézve. Táviratilag hívták meg ekkor Párisból Mottin orvost, ki csak éjjel érkezhetett meg. Ami a bajt fokozta, a szerencsétlenség pillanatában senki sem volt a kastélyban. Az egész társaság távol volt Morvillierstől. Nyolc órakor érkeztek meg a kocsik a kastély vendégeivel. Telek volt a báróné is Klárával s Détrelle képíró. Fontainebleau-ban voltak, hol képkiállítás vonta magára a látogatók figyelmét. A nap gyönyörű volt a kirándulásra nézve. Iiétrelle ismertette a nőkkel a kiállított képeket, s aztán ismét visszatértek az erdőn keresztül. Soha még oly vidáman nem töltötte idejét a társaság. A legjobb kedélyhangulatban érkezett a kastélyba vissza. A katasztrófa híre azonban rögtön lehűtötte az átalános jókedvet. Míg a vendégek, mint illett, visszavonultak, Klára és Antonina a szegény keresztapa ágyához siettek. Egy negyed órával később Hektor is megérkezett. Mortin orvos éjfélkor jött meg Párisból. Miután a beteget megvizsgálta, igy szólt: — Gutaütés, mely halálos lehet! — mormogta az orvos. Balaton föredi élet. (Julius 18.) (Sz. I.) A fürdői levelek talán csak egy embernek nyújtanak szórakozást: annak, aki írja őket. Egy-egy becsületes törekvésű irodalombarát, kit a jóságos istenek elegendő móddal áldottak meg arra, hogy a fürdői költségeket kibírja, olykor — egy esős délelőtt vagy egy rekkenő hőségű nyári délután — mikor a fürdő mamái nyugodt lelkiismerettel és dús pongyolában aluszszák a délutáni álmot, tollat vesz a kezébe azzal a rettenetes szándékkal, hogy Tusnád, Mogyoród fürdői élvezeteit a művelt világgal megismertesse. A művelt világnak, mely a címet ásítva elolvassa ugyan, de a dolgok mélyébe nem bocsátkozik, mi baja sem történik; ellenben az irodalmi törekvésű ifjú szerencsésen agyonvert egy unalmas órát, ami — jeles hazai fürdőink virányain időzvén — épen nem megvetendő dolog. Ez mentsen ki engem is e lapok olvasói előtt, kiknek rövid idő óta, immár másodszor szerzem meg azt a mulatságot, hogy ugyanarról a fürdőről olvashassanak. S mentsen ki főképen az a körülmény, hogy ismét Balaton-Füredről van szó, melyről, az utóbbi hetek folyama alatt, írásban és élőszóval annyi méltatlan és igazságtalan vádat bocsátottak közzé, amennyit ebben az esztendőben az összes hazai fürdők felől nem lehetett olvasni. Hogy e sok szóbeszéd a balaton füredi saisonnak mégsem ártott: örvendetesen bizonyítja a vendégek folyton növekedő száma, kik gőzhajó híján, négy-öt heti tartózkodás kedvéért, szívesen rászánják magukat arra, hogy Siófokról vitorlás hajón evezzenek át a balatonfüredi kikötőbe, vagy a nyugati vasút vonalát használják s Veszprém felé tegyék meg azt a csekély másfél órai utat, mely sétakocsizásnak sem volna épen túlságos. Most már, a Wild szép terrasse-án, melyről az alkony nyugalmas óráiban elragadó kilátás nyílik a Balaton nyugalmas síkjára, a sétatér platánjai alatt, vagy délelőttönként a parkbeli padokon igazán szépszámú közönség gyülekezik együvé, hűségesen megfelelvén a fürdői szabály