Fővárosi Lapok 1888. augusztus (212-241. szám)

1888-08-15 / 226. szám

Pál, Cheminiert s még egy hadnagyot az ezre­déből kért föl tanuk gyanánt. Cheminier, e nyíltszívű, jó pajtás így kiál­tott föl: — Nos, ugy­e, meggyűlt a bajod az öreggel. Azt hittem, jobban sikerül a vállalkozásod! Bizony, fiú, rossz fordulatot vett a dolog!... Elvesztetted az ötszáz aranyadat! — Még nem telt le a három hét, — viszonzá a vicomte meglehetős szárazán. — Igaz, még négy nap hiányzik belőle. S te még nem vesztetted el reményedet. No ez derék! De mondd csak, akarod-e hogy egy jó vágásra tanítsa­lak, hogy az öregnek a karját könnyű szerrel meg­vághasd ? Mert azt hiszem, sőt felteszem rólad, hogy csupán a karját akarod vén ellenfelednek megse­besíteni. Pálnak a másik tanúja, e komoly, tartózkodó természetű fiatal­ember, semmi észrevételt sem tett. E két tiszt fölkereste a Lamarre apó tanúit, hogy a föltételekre nézve értekezzenek. Ezek egyike a kávéház tulajdonosa volt, a másik pedig a vasúti állomás egyik tisztviselője. Cheminier, ki eleinte mulatságosnak találta az efféle emberekkel való beszélgetést, csakhamar un­tatta az s az egész ügy intézését társának engedte át. A vasúti tisztviselő, ki igen sima ember volt s keresett szavakban fejezte ki magát, kinyilatkoztatta, hogy ő a részletek megállapítását szívesen átengedi a becsület-ügyekben nála jártasabb férfiaknak, értve ezek alatt, a két tiszten kívül a kávést is, ki hajdan franc-tizeur volt, sokat tartott a becsületre s tökéle­tesen magáévá tette a dohányárus ügyét. Őés a had­nagy állapították aztán meg a föltételeket a legna­gyobb szabatossággal, nyugodtan, az indulatoskodás legcsekélyebb jele nélkül. XIII. Másnap volt a találkozás, túl a puskaporrak­táron, egy félreeső helyen, mely a legalkalmasabbnak látszott a párviadalra. A megállapodás szerint karddal kellett az ügyet eldönteni, úgy hogy a verekedés addig tartson, míg az orvos ki nem jelenti, hogy a harcot lehetetlenség tovább folytatni. Mihelyt a kardok működésbe jöttek, Pál rög­tön észrevette, hogy ő a vívásban sokkal gyakorlot­tabb. A dohányárus hajdanában ezredében az ügye­sebb vivők közé tartozott, de meglátszott rajta, hogy kardforgatással már rég óta nem foglalkozott. Bát­ran foglalt azonban állást; szeméből a vitézség lángja sugárzott s izmai elég ruganyosságot árultak el. A kisérő oláh még mindig mondja történetét. "Végre kiérünk a fensikra a­z Emntinelen vagyunk s az első pillanatra előttünk áll a sirhalom páfrány­nyal borítva s kis fakereszttel jelölve, a fakeresztre örökzöld fenyő borul. Nem hiszem, hogy legyen ma­gyar nő, ki ezt a helyet megállja köny­hullatás nélkül; hát aztán még az, kinek katona a fia! Gyarmathy Zsigáné. Pál koránt sem tartozott ama bajnokok közé, a­kiknek főszenvedélye, a kardvívásban a lehető leg­nagyobb tökélyt érni el. Volt ugyan két-három pár­baja, melyekből szerencsésen szabadult meg. Most azonban, az öreggel szemközt, megzsibbadtaknak érezte izmait. , Ez minden vágását kiszámította s mindenféle cselfogásokkal iparkodott a vicomteot zavarba hozni, ki csupán a védelemre szorítkozott. Végre a dohány­árus kardja keresztül szúrta a fiatal­embert. Pálnak a tanúi meg az orvos oda siettek hozzá, míg a dohányárus nyugodtan, némán távozott el a kávéssal, ki így szólt: — Nagyon jól van barátom, nagyon jól van. Én sem cselekedtem volna máskép. A vasúti tisztviselő udvariasan közeledett a tisztekhez, kifejezve ama reményét, hogy a seb nem veszélyes természetű; aztán mélyen meghajtva magát követte Lamarre apát. XIV. Az orvos, ki igen derék, kedélyes ember volt, mindig a legjobb oldaláról szemlélve a dolgokat, biz­­tatólag szólt Pálhoz, mikor a sebét bekötötte. — Nem lesz ennek semmi rossz következése; egy szúrás az egész, gyönyörű szúrás az igaz, de végre is csak egy szúrás. Ha csak egy hüvelynyivel balra magasabban vagy alacsonyabban szúr az az ember, akkor ennek bizonynyal vége, így azonban két­ hét múlva talpra állhat. Másnap, mikor újra meglátogatta a beteget, nagyon komolyan csóválta a fejét. Rögtön fölkereste az ezredest. — Ezredes úr, Monbalier hadnagy holnap már halott lesz. Szerencse, hogy nem maradt ott halva a küzdelem terén. Éjjel a fiatal­embert erős láz lepte meg, mely másnap reggel eloszlott, de a beteg rendkívül gyön­gének érezte magát. Az orvos minden látogatást megtiltott. Még Cheminier is nehezen juthatott be legjobb barátjá­hoz. Midőn a betegnek rendkívül sápadt arcát látta, nem tudta könyeit visszatartani. — Bizonynyal barátom, — szólalt meg Pál, — csakhamar kirántják a lepedőt alólam. Érzem, hogy meghalok. — Ejh, — szólt, Cheminier, biztatva barát­ját, — ne is gondolj arra mostanában. Az orvos belépett s távozásra kérte Cheminiert Pálnak az agyán egy eszme villant át. Az ju­tott egyszerre eszébe, hogy ő nagyon nevetségessé tette magát, mikor megengedte, hogy egy vén dohány­árus őt fölnyársalja! (Vége köv.) C­s­é­p­­­é­s. (Laison-tárca.) Az aratásnak megvan a maga poézise. Mikor cseng a kapa s peng a sarló, mikor a férfi kar rend­jét asszonykezek kötik kévébe és legények rakják ke­resztbe, mindez igazi vidám kép. Piros pipacs és kék búzavirág kandikálnak a sárga kalászok között, hogy virág is­­ gyönyörködtesse a szemet. S mikor a perzselő nyári nap sugarainak tik­kasztó melegében eleget nyújtózkodott a kereszt, mikor megérett az ágyra, akkor hosszú szekerekre rakva, gerendákkal leszorítva viszik a vendégrudas szekerek a szérűre ! A szérű képe ma teljesen elváltozott. Hajdan nagy körű ágyakba rakták a kévéket, hol izzadó em­berek ruthmusra csépelték az életet, vagy a gabonát; egyebütt nyugdíjazott párák jártatták lomhán, gé­piesen a kalászokat, s az ágyat ötször, hatszor meg­vetették. Milyen más ma a szérű. A csűr mellett egy kis gyártelep keletkezett. Ott áll az ördöngős masina, megbabonázott kerekével, füstöt okádó kéményével és fát nyelő pokoli torkával. Haragosan zakatol, mérgesen verve össze azt a két golyóbist, mintha a kállai kettőst bokázná. A kék zubbonyos masiniszta, mintha doktor volna, az ütereit nézi a manométeren, majd vadharagosan megprüszkölteti a szellentyűkből, majd meg fülbasítón fütyülteti a kis korongon. Mel­lette a sütő, a masina pincére eteti fával, szénnel, sőt az alföldön szalmával, s hogy mennyire iszákos nép az a masina, hát csak szopja, szopja az a vizes nedűt a hordóból. Pipaszárkéményéből szikrákat szór, és bodor felhőkbe eregeti a majd fekete, majd hamuszin füstöt. Hát még a cséplő. A­mint a masináról le akarja rántani azt a gyeplőnek is széles szíjat, dübörögve, zakatolva rázza meg teste minden tagját; mint az órán, úgy forognak kerekei s mint a malomban, úgy jár a sok tengely majd emide, majd amoda. Nyikorgó szekerek hozzák neki az eledelt; telhetetlen gyomrú, mint a sárkány; a megrakott szekerekről favillákkal alig győzik eledellel; oda­fent a hátán három kis leány oldja le a kévék derekáról a szalma övet, hogy pongyolában, lazán jusson az etető kezébe. S a portól fekete arcú etető — még maskarabálba is elme­hetne, — szitás szemüvegével, csak adogatja, ado­gatja a kévét, s milyen telhetetlen gyomrú ez a gép, alig hogy elfogy az elemózsiája, már haragosan, más hangon zakatol, hogy szinte megrázkódik bele maga is. Kurjongat is a széles karimájú szalmakalap alól akkorát az ispán, hogy baka-kommandónak is beil­­lenék. S foly a munka az első hajnalhasadtától öreg éjszakáig. Ezüstökre, ebédre, uzsonnára és vacsorára meg-megszólal fütyülő, fülhasítóan fújva el a sora­­kozót. Keresztbe madzagolt cseréptálakba hozzák a menyecskék és a lányok a párolgó burgonyalevest és a széles túrós csuszát, s déli harangszó után, fel sem téve a kalapot, a miatyánk után belefog a lakmáro­­zásba az istenadta nép , utána a rövidszárú makra­pipa járja s egy félórára valami lombos fa árnyában egy kis szundikáló. Ilyen egynapi munkára vállalkoz­zék fekete kapatos ember, hiszen a kévét fel sem tudná adni a cséplő hátára! Hát még a tikkasztó meleg tizennégy óráján át kaszálni, mint a nemzet igazi napszámosai. A gépelés is szörnyű munka; az a zűrzavaros zsibaj, a nyüzsgő, mozgó hemzsegés, az a repülő szalma és pelyva­felhő, mely égeti a szemet s szúrja a bőrt, meg az izzadságra tapadó por, mindezt nem tudja más kiállani, mint a jó munkás nép. A munkások arisztokratái a kazallakók. A­mint a cséplő haragosan kiokádja a keze­ lába törött szalmát folyton nyitott torkából, az bele­esik az ágaskodó elevátorba. Ennek mozgó fogas lánca újra felkapkodja a szalmát, de látva, hogy nincs benne mag, fent a kazal tetejére kirázza. Az óriási karlon sorba állnak — hasig szalmában — a kazalrakók. Ez a sor egy élő elevátor, kézről kézre megy a szalmaguzsaly, míg a lakó kezébe érve ez úgy he­lyezi el, mint a kőmíves a téglát. A kazal oldalait aztán háromágú villákkal megsimogatják, és nincs az a mérnök, a­ki úgy ki tudná cirkalmozni vagy libe­­lázni a kazlat, mint a mesterlakó. Ha aztán meg­ázik, jöhet szélvész, fergeteg, kirántja a topolyafát gyökerestől, de annak a szalmakazalnak egy szalma­szálát sem hordja el. A cséplő oldalán hull ki a pelyvaEz a legma­kacsabb portéka. Poros is, de még vékony apró szá­lak lepik el a levegőt, s ha a hajba kapaszkodik, fésű ki nem szedi, ruhából pálca ki nem porolja, a bőrön csiklandoz, a szemben gyulladást okoz. Serdült leány­kák póznákra feszített ponyvában hordozzák a pely­vát a pajtába vagy a fészerbe , s hogy néznek ki sze­génykék. Kuszáti hajukat valóságos töviskoszorú övezi, a pruszlik tele apró ilyen szálakkal; a fodros rokolya csupa por és szalma, beporozott arcukon, a szemeiből folyó könyűk — melyeket a pelyvaszálak préselnek ki — barázdákat áztatnak. S tizenkét órai ilyen munkáért húsz krajcár a napszám! A cséplő melső részén négy nyílás ásítoz, itt hull ki a mag, az istenáldott búzamag. Apró kapcso­kon lógó zsákokat lenget a szél, de lassanként e so­vány zsákok úgy megpotrohosodnak, hogy ember le­** 1657 Hazai irodalom, művészet. * A nemzeti színház első műsora, melylyel a szünet után beköszönt, már megjelent. Az első hét műsora ez: szombaton, e hó 18-án »Ember tragé­diája«, 19-én »Vasgyáros«, 20-án »Széchy Mária«, 21-én »Az egér«, 22-én a »Vasember« és »Hármas szövetség«, 23-án »Sevillai borbély«, 24-én új beta­nulással »Lear király«, 25-én »Figaro házassága«, 26-án »Az utolsó szerelem.« * Előadások az operaházban. Hogy a Szent­ István ünnepére a fővárosba jövő idegeneknek alkal­muk legyen operai és ballet-előadást is látni, az ope­raház ez alkalomból néhány rendkívüli előadást fog rendezni általános bérletszünetben, mér­sékelt helyárak mellett. Előadásra kerül­nek: e hó 18-án, szombaton »A sükkingeni trombi­tás« C. Saxlehner Emma, Rotter Giza, Ney, Takács és Láng közreműködésével. 19-én, vasárnap »Ham-­­ et« Ábrányiné, Henszler H. asszonyok, Odry, Ney, Tallián és Szendrői főbb szereplőkkel. 20-án, hétfőn »Excelsior«. * »Sárosmegye középkori építészeti műem­lékei, melyeket Myskovszky Viktor akadémikus leírt, akadémiánk kiadásában rövid időn megjelennek. A jeles régész a nyáron beutazta Sárosmegyének ré­gészeti tekintetben eddig még ismeretlen nyugati ré­szét. A szinyei templomban érdekes sgrafittákat és műkincseket talált. A báró Ghillányi Imre tulajdonát képező fricsi várkastély, felső homlokzatán lévő ala­kos sgrafittákkal ritkítja párját hazánkban. Itt talá­lunk még mintegy 58 fülkét, allegorikus alakokkal. De legérdekesebbek a Hunyadi János, László és Mátyás alakjai, valamint egy csákánynyal hadakozó kuruc lovas s több 17-ik századbeli costumeben ábrá­zolt magyar alak. A sirokai templom mellett álló és »Ladislaus de Syroka« püspök márvány sírlapja pe­dig a Mátyás korabeli renaissance stílre nézve kiváló fontosságú. * A népszínház kapui holnap nyílnak meg. Bel­seje megújítva, külseje kicsinosítva, személyzete két havi pihenéstől megerősödve lép a közönség elé. A múltsaison zárdarabja, a »Sztrogoff Mihály útj­a« vétetik elő. A hetedik képben, a tatár klán bevonulása után, a népszínházi tánckar nagy egyve­leget ad elő. Ezután Sarkadi Mariska és Stefánia vendég táncosnők magyar táncot lejtenek. A színház műsora csütörtökön, pénteken, szombaton és vasár­nap »Sztrogoff Mihály útja« lesz a Sarkadi nővérek közreműködésével. * „Szegény Radoné/* Jakab Ödön nép­színműve a napokban került színre Nagy-V­áradon. A darabnak még második felvonása tetszett valahogy, de lélektani tévedése, cselekvényhiánya és erőtlen nyel­vezete miatt igazi sikert nem érhetett el. A szerep­lők közül még Törökné asszony (Radoné) játszott a legjobban, de fátyolozott hangja, mely sokszor si­rámba vész, nagyobb hatást nem tehetett. Szent­­györgyi rajta volt, hogy az alak hibáját kedélylyel üsse helyre és Váradi Miklósnak is volt egy-két jó jelenete. A többiek, bármily buzgalommal fogtak is a darab megmentéséhez, célt nem értek. Jakab Ödön

Next