Fővárosi Lapok 1888. szeptember (242-270. szám)
1888-09-12 / 252. szám
Szerda, 1888. szeptember 12. 252. szám. Huszonötödik évfolyam. Félévre................................8 frt negyedévre .....................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Halászat. A nyári nap még fenn járt az égen . ifjú halászott Bodrog vizében. A nád zenéje : Dal édeskéje. Ifjú halászott Bodrog vizében. Szálldos a lepke, jelentse, jelentse : Ifjú halász hej lesz ma szerencse! Bő aratásod: Drága fogásod. Ifjú halász hej lesz ma szerencse ! Vén topoly alján hattyú-e ? Nem, nem. Hattyú nem úszott még soha szebben. Epedve várja, Habezüst árja. Hattyú nem úszott még soha szebben. Játszik a hullám arany hajával, Gyöngyök enyelgnek bibor ajkával, Keble két halma, Ős báj hatalipa. Gyöngyök enyelgnek bibor ajkával. «Ő a tudója ott fenn az égen, Hogy ez a hal, kit keresek régen ! Jer! kihalászlak, Sose juss másnak! Hogy ez a hal, kit keresek régen.« »Nem, ifjú, nem, nem, légy te akárki, Engemet innét csak ne halássz ki ! Eladnál pénzen, Meghalnék, érzem. Engemet innét csak ne halássz ki!« »Hallgass szavamra, jöjj velem, édes ! A hálóm, házam mind a tiéd lesz, Magam etetlek, Jaj be szeretlek ! A hálóm, házam mind a tiéd lesz!« »Nem megyek én el hálóért, házért, Sem lakomáért s cifra ruháért, Nem soha, nem, nem, Ne is kérj engem ! Sem lakomáért s cifra ruháért!« »Szerető szivem odadom érted, Nem is oly nehéz azt megcserélned. Ez minden kincsem, Egyebem nincsen! Nem is oly nehéz azt megcserélned.« L a m a r ti n e. Legouvé Ernőtől. I. (E.) Valóban, nem közönséges bátorság kell ahhoz, hogy valaki nyilvános felolvasást tartson Lamartine ismert alakjáról. Eleinte magam is haboztam és csakis a hála érzelme hitt e vállalkozásra. Váljon a kiváló szerencse, hogy ilyen férfiút ismerhettünk, nem teszi-e szoros kötelességünkké, hogy alkalom adtával, emlékének hatása alatt el ne beszéljük, amit tőle láttunk és hallottunk, és ezáltal egykét sajátabb és igazabb vonást ne adjunk már-már legendaszerűvé átváltozott alakjához ?! Ez minden vágyam, uraim; le akarom festeni önök előtt az igazi Lamartinet, az igazit, nemcsak mint költőt, hanem mint szónokot, történészt, mint politikust, mint embert ! Nem fogom rejtegetni gyenge oldalait, hiszen ezek eredetiségének alkatrészeit képezik és számot tesznek ama meghatározathatatlan bűbáj varázsában, melyet környezetére gyakorolt és amelyet épen úgy vizsgálhatunk távolról, mint ahogy tanulmányozhatunk közelről, távolról csodálatunkat kelti fel, közelről szeretetre készt. Mindig megdöbbentett a közönség ama csodás ösztöne, hogy a lángészt a legelső szavára azonnal felismeri. Alig jelenik meg, alig kezd beszélni, minden párt kitörő lelkesedéssel fogadja és király gyanánt üdvözli. Mintha csak első művében már mindaz előre benne volna, amit még ezután írni fog: első fellépése egy dicsteljes hosszú életet foglal magában. Ha szabad, költőről szólva, hasonlattal élnem, a szép napos idő ama fényéhez hasonlítanám, mely a maga teljességében van összegyűjtve a hajnal első sugarában. Ez történt Lamartine-nal is; huszonnégy óra sem telt el Meditations-jai megjelenése után, eddig ismeretlen nevét, mintha valami rendkívüli erkölcsi villanyhatás hozta volna a kedélyeket mozgalomba, ajkról-ajkra adták; alig volt néhány olvasója, már egy egész nép bámulta, főképen ennek legkönnyebben lelkesedő része: a nők és fiatalok, akik ösztönszerűleg felismernek minden lángészt. Az általános dicsőség zaja felkeltette Talleyrand figyelmét is ; a megjelenés utáni éjszakát a mű elolvasásának szentelte s reggel ezt irta egyik barátjához: — Az éjjel egy költőnk született! Költő, vagyis a szó eredeti jelentése szerint, teremtő lángelme! Valóban, ez a fiatal ember egy egészen ismeretlen világot teremtett a francia költészet terén; ajkain az emberi szenvedély legköltőibb új himnusza zengett: a szerelem átszellemisülésének bűvös himnusza! Eddigi elégikus költőink: Maret, Bonsard, Regnier, La Fontaine, Parny, Millevoye, Andre Chenier mind pogányok voltak, a szerelmet, mint érzéki vágyat, mint őrületet énekelték meg. Lamartine igazi vallássá avatta. Ő az első, aki egy ugyanazon szívben a szerelmet a hittel párosulva mutatja be; szenvedélyét istenfélelmével tisztítja meg; istenfélelmét szenvedélye gyulasztja lángra; Elvirában Istent, Istenben Elvirát imádja ! S mindez újabb szépségek gazdag forrása. Először jelenik meg szerelmi verseinkben a végtelen eszméje a maga leverő szomorúságával és önkívületével, minden vonzalmunk múlékony érzete az örökkétartóság hatalmas meggyőződésével, először látjuk Eros énekese mellett az ókor ismeretlen két múzsáját: a búskomorságot és a reményt; először ő nála, az ő költeményeiben ismerjük meg a szerelmet valódi minőségében: árnyba burkolva, fénynyel körülvéve, sírva vágyva, ég felé törve, egy szóval a saját teljes új nagyságában, a halál és halhatatlanság között! Nem bocsátkozhatom ezúttal Lamartine műve költői szépségeinek fejtegetésébe. Mit is mondhatnék hírneves magyarázóinak nyomán azok mellett, amiket ő maga ezerszer szebben kifejezett ? Csak arra szorítkozom tehát, hogy második Meditations-jai. Harmonies, Recueillements, La Mort de Socrate című művei, melyek ha nem is versenyezhetnek alaki tekintetben első művével, de szerkezeti és színezeti szépségben hatalmasan felülmúlják, évről-évre mindjobban növelték dicsőségét és végre Jocelyn koronázta meg. Jocelyn második és hatalmas ujjítás, mind nagyobb és nagyobb hódítás a költői birodalom terén . Franciaországnak eddig nem volt hőskölteménye, Lamartine ajándékozta meg azzal, egy olyan emelkedett hőskölteménynyel, mely őt az első teremtő lángelmék közé avatta. Folyvást emelkedő hírnevét az »Orientales« szerzője (Hugo Viktor) sem homályosította el; egymás mellett ragyogtak, anélkül hogy homályba borították volna egymást. Mindegyiknek meg volt a maga saját birodalma, mondhatnám: közönsége, és bámulóik kölcsönösen elmondhatták egymásnak Racine »Jf«shie«-jának ezen szavait: »Én a magam Istenének szolgálok, ti imádjátok a magatokét Mindkettő hatalmas Isten . . .« És hogy vagyunk ma ebben a tekintetben ? Engedjék meg uraim, hogy őszintén nyilatkozzam. Hugo Viktor dicsősége oly nagy mérvet öltött, a társadalom minden rétegét annyira áthatotta, hogy valódi különleges kultusznak tekinthetjük. Ami Lamartinet illette, nyíltan ki kell mondanunk, hogy az ő csillaga lehanyatlott. Nem bírja többé azt az általános bámulatot, mely oly sokáig sajátja volt. Még mindig veszik a munkáit, a könyvtárakban még mindig a legfőbb helyre teszik, aranyos diszkótésbe bekötik, de nem jár többé kézről-kézre, nem dugják többé a vánkos alá, kicsinyke elnyűvött kötetei nem Szálldos a lepke, jelentse, jelentse : Ugye halak, most nagy a szerencse, Hálóba halász van, , Föl táncra bátran! Ugye halok, most nagy a szerencse! Nógrádi Pap Gyula: Az akarat hősnője. (Elbeszélés.) Irta Munkácsy Kálmán. (Folytatás.) V. Margit a következő napon megbetegedett. Több napon át az ágyat őrizte. Anyja folytonosan mellette tartózkodott, s minthogy Aladárnak a gazdaság után kellett néznie, Béla többnyire egyedül maradt. Ő is tehát kora reggel lóra ült s órákig járt az erdőkben és mezőkön céltalanul idestova. Valami benső nyugtalanság űzte folytonosan. Nyomasztónak, terhesnek találta a kastély levegőjét s mihelyt tehette, menekült belőle. Önvád kinozta, mintha ő volna a Margit betegségének oka. Hiába igyekezett magát megnyugtatni azzal, hogy hiszen ő mindig gyöngédséggel és udvariassággal viselkedett irányában s hogy bensőjében mi történik, azt a szegény leány nem is gyaníthatja, mégsem tudta megnyugtatni háborgó lelkiismeretét. Izabellával nem akart találkozni, noha kéjes remegésbe jött egész lénye, ha csak rá is gondolt. Irtózott önmagától s futott önmaga elől. Sokkal zavartabb volt, semhogy el tudta volna határozni magát, mittevő legyen. A legelhagyottabb helyeket, a legmeredekebb sziklahasadékokat kereste föl. Jól esett szemének a sivár magány s a terméketlen szürke sziklafal látása. Órákat töltött homályos, nyirkos sziklák közt. Ledőlt néha a földre és elmélázott. Ha lóra ült, többnyire lova vezette, a merre akarta. Arca meghalványult, szemét sötét karikák övezték ; külsején is feltűnő nyomokat hagytak egyre erősbödő benső küzdelmei. Egy nap újra az erdők között vágtatott s ép meglehetősen meredek hegyoldalnak hajtotta fel lovát. Szokása szerint, komoran gondolataiba merülve ült rajta. Már jókora magasságban volt, midőn az út egyik kanyarulatánál egyszerre meglepetve rántotta meg lova zabláját, úgy hogy az ágaskodni kezdett. Egy kis térség előtt állott, melynek közepén kőből faragott Mária-szobor volt felállítva. Oldalt fölnyergett paripa legelészett s azonnal megismerte kié! . . A szobor talapzatát egészen bekúszták a repkényindák, melyek közt szürke női ruha fodrai látszottak. Lehetetlen volt észrevétlenül távoznia. Sebesen dobogott a szive, mikor a szobor felé közeledett. A lódobogás zajára Izabella lépett elő a szobor mellől. Béla némán üdvözölte s a lány büszkén emelte föl fejét. — Ön itt? — kérdezte fagyos hangon. — Bocsásson meg kisasszony! — felelte Béla. — Nagyon sajnálom, hogy magányában megzavartam. Sejtelmem sem volt arról,, hogy itt találom. Egyáltalában nem is ismertem még e helyet. Nem is szoktam tudni, merre járok. Ide is a lovam vezetett. Izabella gyönyörködni látszott zavarában. — Ne mentegetődzék! — szólott. — Bizonyos vagyok benne, hogy nem a kedvemért jött ide. E találkozás, azt hiszem, mind a kettőnkre nézve egyforma meglepetés volt. — Örvendek, hogy nem vontam magamra neheztelését. Isten önnel is megemelte kalapját s fordulni akart a lovával. — Kár lesz távoznia, mielőtt innen a gyönyörű kilátást nem élvezte. Szálljon le egy pillanatra lováról- Nem fogja megbánni a fáradságot. . . Én is ezért járok ide. Ön bizonyosan azt hitte, hogy imádkozom, különben nem fél annyira, hogy zavar. S ezüst csengésű hangon kacagott. Béla ezalatt leszállott lováról s az előreszögellő sziklapárkányra lépett, melyen Izabella is állott. Körülnézett a tájon, mely valóban meglepőleg terült el köröskörül. De azután csakhamar Izabellára nézett. A lány szemei tágra nyíltan, sóváran csillogva élvezték a természet szépségét. A vadgalambszin lovagló ruha kecsesen tapadt testéhez. A kék fátyol alól pedig csodaszépen tündöklött elő kipirult arca. — Nos mit mond hozzája? — kérdezte Bélától.