Fővárosi Lapok 1888. szeptember (242-270. szám)

1888-09-11 / 251. szám

Kedd, 1888. szeptember 11. 251. szám. Huszonötödik évfolyam. Félévre................................8 írt Negyedévre .....................4 írt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők.­­—ME— UM­I — Az akarat hősnője. (Elbeszélés.) Írta Munkácsy Kálmán. (Folytatás.) — Gyermek­! — mondta hirtelen, de mikor ki­mondotta e szót, maga is megijedt. Izabella nem ütő­­dött meg felkiáltásán. Gyors mozdulattal feléje for­dult. — Igaza van, — mondá. Az vagyok. — Szilaj és önfejű, önző és makacs. Gyermek, a­kinek minden szabad. Csak játszani és parancsolni szeretek. Nem vagyok képes elviselni azt, hogy valami vágyam ne teljesüljön. Szomjaztam. Ha előre tudom, hogy a ha­lált iszom, mégis megittam volna. Ezalatt a társaság többi tagjai is megérkez­tek. Mindnyájan bámulattal merültek el a vadregé­nyes szépségű kép szemlélésébe. Elvira elragadtatá­sában közel volt az elájuláshoz. Csak sóhajtozni tu­dott. "Csupán Leander nem élvezhetett zavartalanul. Valami a helyzethez illő klasszikus idézet fölfedezé­sén törte a fejét, de ami úgy látszik, sehogysem akart sikerülni. Izabella újra Bélához fordult. — Nem jön velem kissé csólnakázni a tóra ? — kérdezte tőle odavetőleg. Béla ekkor Margitra tekintett, ki lehangoltan állott mellette, figyelni látszott rájuk. — Azt hiszem, nem lesz tanácsos. —­ vála­szolta Béla.­­— Az est hamar beáll és ilyenkor ide­­fenn igen bűvös a levegő a vizen. Kegyed nagyon ki­melegedett a sétában. Meg találna hülni. — Már ismét egésségemről gondoskodik, — fe­lelte izgatottan Izabella. — Csalódik, ha meghűlés­től félt. Én még soha sem haltem meg. Különben nekem nincsen is senki segítségére szükségem. Gyak­ran járok én egyedül ide s elcsónakázom egyedül. Néha valamelyik molnárlegényt hívom föl evezni a malomból. Ezek legalább erősek és kitartók s nem zavarnak haszontalan fecsegéseikkel ... Ne aggód­ék miattam! Nekem semmi sem árt meg . .. Margit is hallotta ez utolsó szavakat. Önkény­telenül összébb húzta kendőjét magán. Halkan kö­­hintett és azután szomorú arccal fordult félre. Iza­bella pedig belépett a parthoz, hogy a legközelebb álló csalnak láncát eloldozza. Béla sem tudott tovább parancsolni magának. Ő is odaugrott s kivette a láncot Izabella kezéből. — Szálljon be Izabella kisasszony! — szólott. Izabella könnyedén felkapta ruháját s beugrott a csolnakba Egy szót sem szólt. Béla egy-két erős evezőcsapással kivitte a kis járművet a nyílt tóra s csakhamar meglátta őket a társaság. Elvira is azonnal kedvet kapott példájuk követésére. Aladár ekkor Leandert biztatta, hogy menjen vele. De a jó fiú világért sem vállalkozott erre s egyszerre szörnyű rheuma kezdte kezét gyötörni. Hiába volt minden biztatás, hogy a görög hadsereg is legerősebb volt tengeren, ő rheumáját minden gö­rög flottánál erősebbnek tartotta. Végre is Aladár­nak kellett Elvira lovagjául szegődnie, annak a kis­asszony nem nagyon látszott örülni. Szerencséjére nem kellett sokáig fáradnia. Valóságos táncot kezdett járatni a csolnakkal. Ide-oda billegtette folytonosan, mintha mindez csak véletlenségből történnék. Termé­szetesen, Elvira rémülten sikoltozott minden libbe­nésnél s kétségbeesetten kapta fel ujdonat uj fűzőid ruháját. Összekulcsolta kezeit s nagyon hamar meg­elégelte a veszedelmes mulatságot. A másik csalnak ezalatt sebesen sikamlott tova. Többnyire a part mellett haladtak. A fák boltozata alatt, h­ol átbújtak, kellemes hűvös félhomály ural­kodott. Csak itt-ott lehetett az ég kékjéből egy da­rabkát látni s csak itt-ott rezgett Izabella fehér ru­háján egy-egy aranyos fénypont. Gyors szárnyú parti fecskék suhantak el minduntalan fejek felett s a lég­ben zöld legyek, aranyos méhikék zümmögtek körü­löttük. Zizegve hullott fejökre egy-egy lepergett fa­levél. A partról édes virágillatot hozott feléj­ük a szellő s Béla itta­sultan szívta a fris­séget magába. Egy-egy hűvös vizcsepp felvetődött hozzája s meg­nedvesitette öltönyét s oly jól esett lázban égő ben­­sejének ez a kis hűvösség. Elmélázva nézte, mily gyorsan emelkedik Iza­bella keblén a lenge öltöny. Tekintete folyton a partokon révedezett. Egyszer sem találkozott az övé­vel. Kalapját letette fejéről s maga mellé helyezte a csolnakba. Fürtjeit hátrasimitotta. Néha kissé előre hajolt. Szinte érezte ilyenkor leheletének melegét és szíve dobogását. Kéjes remegéssel szólott hozzája. — Ismeri a hableányok regéjét ? Izabella összerezzent, mintha csak most venné észre, hogy nem egyedül ül a csolnakban. — A Loreley balladát? Hallottam és egy­kor énekeltem is. Soha sem volt hangom, de kellett énekelnem. Persze siralmasan sikerült, habár a kö­zönség megismételtette. Azóta irtózom tőle. — Csodálom. Mert az ön himnusza lehetne az. Ön valóságos hableánynak született. Önben minden meg­van a hableányból. Szépség, hidegség, csáb. — Hallgasson kérem . — vágott közbe Izabella unott arckifejezéssel. — A bókokat még akkor sem­ állhatom ki, ha újak és szellemesek. Úgy érintenek engemet, mintha parasztleányon kisasszony-ruhát lá­tok. Nevetséges rajta, mert meg nem illeti. Hozzám sem illenek a bókok. Érzelgős, hiú nőknek valók azok. A­ 7. én természetem pedig nyers és hideg. Ne gondolja, hogy kötelessége nekem szépeket mondani. Ez önnek is bizonyára terhes, rám nézve pedig sértő. — Bocsásson meg. Bizonyára nem volt szán­dékomban sérteni. Én nem szoktam mindenkinek kö­­telességszerűen bókolni. Nekem sem természetem az. Amit mondok, szívemből fakad, ha nem is új vagy szellemes. Izabella nevetett. — A bókok állítólag mindig, valóban pedig soha sem jönnek a szívből. Amit az ember igazán érez, azt bókba foglalni nem tudja. Látja amott azt a vízi liliomot! Sokkal jobban örültem volna, ha bó­kolás helyett azzal kínál meg. Béla azonnal a liliom felé hajta a csolnakot, le­ Semmering és környéke. (Egy kis tour a szomszédban.) (NK.) A mindennapos esőzések gyakoriak vol­tak e nyáron. A napot — a cigány szavaival élve — sokszor olyannak kellett tartanunk, mely még holdnak sem vált be. Néha olyan rosszul sülő kemence volt, mely sütött ugyan, de nem melegített. Fenyvesek s havasok közt a didergő, kékesbe játszó arcok s a télies felöltők épen nem tartoztak a ritkaságok közé. Ha igy folytatódnék jövőben is, Blammarion csak a meg­mondhatója, mire virradnánk maholnap. Általános is a panasz az alpesi tájakon, hogy nagyon megcsappant a »sommer frischét« élvezők száma, de akkor, midőn mi útra keltünk, — hála istennek — nyolcan melengettük egymást a vasúti kocsiban. Vakmerő társaság ! Jobbról mellettem egy hosszú katona köpönyeg támaszkodik a sarokba, va­lami emberi formával kibélelve. A felhajtott magas galléron pedig tiszti sipka pihen. Már három órája, hogy egymás mellett ülünk, de ennél többet nem vol­tam képes belőle fölfedezni. Néha-néha belevág sar­kantyújával a padlóba, valószínüleg álmodik s azt hiszi, hogy paripáján ül. Vajha sikerülne neki feltü­zelni, már tudniillik nem a lovát, hanem a padlót. Balról tőlem kocka­tömeg nyugszik. Hálósipkájától kezdve le egészen cipőjének posztóbetétjéig csupa merő kocka, úgy látszik mindenét kockára tette és —­ ha abból az imént vett alpesi rózsabokrétából helyesen következtetek: párosat dobott. Hirtelen mozgás támad a kocsiban és az összes fejek csiga módjára kibújva a téli kabátok alól, mintegy parancsszóra jobbra fordulnak. Már csak­nem valami merénylettől tartottam, mikor fölharsan a kocsivezető szava: »Mürzuschlag!« Ahá — gon­dolom lecsillapodva, — ez Baedecker műve, a­ki vas­tag betűkkel jelzi könyvében: »Balra nézz,« ha Payerbach felől közeledünk Semmering felé és »Jobbra nézz,« ha Mürzuschlag felől tesszük meg az utat. íme, mily fegyelmezett nép ez a tourista nép! ! Lobog a gép és ha nem is érzi, de legalább affektálja a fáradságot, jelezve, hogy ő most bennün­ket magasra visz. Büszke rá. De lehet is. Mindun­talan merész fordulatokat tesz, majdnem önmagába visszatérő köröket ír le, azután fenn a magasban, hol csak a sas jár, végig röpit bennünket egy-egy via­dukton, hogy szinte beleszédülök, ha alá pillantok a tátongó mélységbe, majd ismét elbújik a föld alá s hirtelen előtűnve végig szalad egy erkélyszerűen ki­vájt sziklafalon, é­s így tovább hosszú időn át, mig megérkezve Payerbachba, ismét közönséges pályává sülyed alá. Csodával határos, a mi szemünk elé tárul. Egy álomkép. A minduntalan változó út, a minduntalan változó kép tündéries látványossága összefoly és álmataggá tesz. Lovag Ghega Károly mérnök érdeme mind, a­mit ama szerény emléktábla jelez a semme­­ringi pályaudvarban. Fennen ragyogtatja az ő szel­lemi nagyságát e mű, mely önmagának emléke! Tol­tam, de nyelvem is kicsiny költői szépségének elmon­dására s igy az egyhangú számokhoz fordulok, hogy legalább ily módon igazi méretét megadjam. A semmeringi pályát 1848-tól 1853-ig építet­ték, nem kimérve időt és pénzt, sőt emberáldozatot sem. Megközelítőleg ez az út kilométerenként fél millióba, az egész pálya pedig huszonhárom millióba került. Sokkal egyszerűbb megoldás lett volna e pá­lyát Payerbachból a Pr­einer­­ba­lon át vezetni és itt a Gsehaid hegyet (Rax-alpes) átfúrva, a vonalat Ka­pellen felé (mely jelenleg a mürzuschlag-neubergi vasút állomása,) Mürzuschlagba vinni. Ghega azon­ban megragadva az úgy is ritkán kínálkozó alkalmat, valami nagyszerűt igyekezett létrehozni, mi hogy tel­jesen sikerült neki, azt innen-onnan negyven év hirdeti. Nem számítva a számtalan viadukt-terraszo­­kat, a pálya vagy tizenöt alagúttal bír, melyeknek hossza 4267 méter. Maga a semmeringi alagút, mely közvetlen az állomásnál kezdődik, 1431 méter hosszú, úgy hogy áthaladására jó négy perc szükséges. Itt éri el a pálya legnagyobb magasságát (896 méter), valamint itt szeli át az Alsó-Ausztria és Stájerország közti határvonalat. Semmering (992 méter) a déli vasút­társaság tulajdona s minden kényelemmel felruházott üdülő­hely, csupa fenyves, ózondús, enyhe levegő, hol tágul a tüdő, de sorvad a tárca. A kilátás mindent fölül­múl. Előttünk fekszenek a Grünschacher, Adlitz­­gräber, Hohe Wand, Feuchter, a szép reichenaui völgy, északnak a bécsújhelyi róna, azután a Sehnee- és Rax-alpes, a Schneeberg, a maga örök hómezőivel. A kedves fekvésű Maria­ Schutz búcsújáró hely, mely a hatalmas Sonnwendstein tövében fekszik. Végül a regényes Klamm romjai. S ezek mind olyan vonzó erőt gyakorolnak ránk, hogy felejthetetlenül bevésőd­nek emlékünkbe. E vidék másik leglátogatottabb pontja Rei­chenau, sőt ez utóbbi amannak föléje helyezhető, mennyiben fekvése (487 méter) sokkal kedvezőbb, mert enyhébb éghajlati viszonyoknak örvend. Főleg a­ híres Thalhof, melyet a Gahns és Feuchter által valóságos katlanba szorítottak, az északi szelektől tökéletesen védve van. A bécsieknek e kedvenc nyaraló helyéről, mely évről-évre emelkedik, nem szándékozom bővebb leírást adni, mert nagyon ismeretes sok magyar előtt is. Csu­pán a soha el nem készülő Rothschild-palotáról említem meg azt a mondát, mely hozzá fűződik. Úgy mondják, hogy midőn Rothschild jövendőt mondatott magának, válaszul azt kapta: addig fog élni, míg e villája el nem készül. Természetes tehát, hogy azóta mindig talál rajta valami építeni valót. A szebbnél szebb kirándulási helyek közül, melyeknek Reichenau a központja, csupán kettőről akarok megemlékezni. Egyik a Höllenthal, az alpesi világ e csodás alkotása, a természet legremekebb já­téka, mely annyi különböző módon nyújt nemcsak élvezetet, de egyúttal hasznot is az emberiségnek. Kígyózó vonalban terjed — mindenütt a Schwarza folyó mentén — a Rax-alpes és a Schneeberg szédítő

Next