Fővárosi Lapok 1888. október (271-301. szám)

1888-10-10 / 280. szám

Szerda, 1888. október 10. 280. szám. H­u szói­­ ötöd­ik év­fol­yam. Félévre..................................8 frt ■egyedóvre.............................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Batthyány Lajosné: Harminckilenc év, — nagy idő ! Hazám! fölötted annyi múlt, Mióta az a drága fő, Batthyányé, a porba hullt, Hat öngolyó egyet sivíta, S vérében fürdött a halál; S te árva nő, te mindazóta Meghalni oh csak most tudál! Harminckilenc év, istenem! De mit tettél te az alatt ? Zokogtál rejtett sebeden, Mely nőtt, mig az idő haladt. Süvöltő széllel annyi éjen Fejedben ott zúgott a rém, És láttad őt lerogyni térden, S hallad a mint ömölt a vér. Harminckilenc év, annyi múlt, Addig viselted fátyolod ; Mert gyászba vont mindent a múlt, S örömre nem maradt jogod. Hol vére omlott a dicsőnek, Vértengeren ott járt veled Emléke ama bús időnek, Melyet szived sohsem feledt. Harminckilenc év­­ annyin át Lelkedben egy sírt hordozál, S érezve a halál nyilát, Meghalni óh csak most tudál, Csak most, elébb nem ; mert az égen, A mely hazánk felett ragyog, Nem láthatod meg annyi éven Azt a lehullott csillagot. Azt, a miért ő lángola, Azt, a miért v­égre tört: Egy legyen a magyar hona, Boldog a nép, szabad a föld ! A hősi férjjel ez az eszme, E csillag szállt a sírba rég; De el van-e örökre veszve? Hű lelked itt azt várta még. Azért t­­töd a kínt, a bút, S nem tört meg annyi szenvedés, Hogy végre a nagy vértanút Csókolja az engesztelés. Csak arra vártál, annak értél, Hogy a midőn hozzá sietsz, A férjnek, a kit úgy szerettél, Vigasztalást, reményt vihess. S ím biztató csillagsugár Most gyűlt ki szent hazánk felett, Midőn maga a jó király A honfi-eszme hőse lett. Midőn kivillant ajakárul Éppen a vértanúk szava : »Jaj annak, a ki hont elárul, Egy legyen a magyar haza !« Te hallva a király szavát, A mely az árulókra sújt, Sietve, gyorsan vetted át, S ajkad a holt fülébe súg: »Hazám s szivem szent vértanúja, Derengjen vérző homlokod ; Virulni fog a haza újra, Elesni érte volt okod !« Óh honleány, óh hősi szív, Kisebb bizony magad se vagy, Mint ki csatán hullt, annyi hiv, S mint ki bitón halt, annyi nagy. Nézd hát csodálva őt, te nemzet! Midőn az égbe költözött, S­porának ott jelölj ki helyet A vértanúk s szentek között! Fejes István. ------«•»* Királyok pártfogoltja. (Elbeszélés.) Irta Palotás Falisztül. (Folytatás.) Esztikét fölh­áboritja, undorral tölti el e galád-­­­ság. Gyűlöletes volt a hang is, most már engeszthe­­tetlen ellensége tudna lenni e menyecskének, a ki a Héder Jani szeretetével oly fönhéjázva dicsekedik. — Ilyen környezetbe sülyedt le, — fakadt ki s keserűséggel. — Ilyen asszony előtt alázza meg ma­gát, dobja el a nevét, az önérzetét. A gyáva, az élhe­tetlen ! Több panaszt is szórt még utána.­­ — Ha érezte a gyöngeségét, ha gondolta, hogy a megélhetés mindennapi fáradalmaival nem bír meg­küzdeni ; ha gyanította, hogy lelkiereje nem győz a leselkedő csüggedés fölött, mért hagyta itt otthonát, mert nem maradt veszteg, türelemmel várva a meg­torlás óráját, a­mely egyszer még bekövetkezik. Robogó kocsi állt meg a ház előtt. Zörejére ön­vád két, hamis ürügy alatt hívta ide a Héder Ja­nit. A minden áron való találkozás erős vágya bajba sodorta. Mielőtt belépne pár szóval fölvilágosítja, kü­lönben szégyenben marad. A plébánost szinte gyötri bőbeszédűségével a menyecske. Esztike ezalatt kitekint az utcára. A kocsi nem hozott vendéget. — Találkozott vele? — kérdezte mohón a ko­csistól. — Mit üzent ? — Ő a házpásztor. Míg Marosa haza nem ér, ki sem mozdulhat. Esztike föllélegzett, mintha nehéz teher nyomá­sától szabadult volna meg.Nem jöhet? Majd fölke­resi ő. A kínálkozó alkalmat nem szalasztja el. Sza­badon, tanuk nélkül szólhat vele. Álmodni sem merte volna e véletlen szerencsét. Dehogy­­nem a véletlen műve ez. Szivét lelkét áthatja a meggyőződés, hogy mindezt a jó pártfogóknak, a három szent királynak köszöni. Feltűnő, vidámsággal búcsúzott el a plébános­tól, a­miért újabb szemrehányást érdemelt ki. — Csak siess, menekülj innét! Pedig idegenebb helyre találsz mindenütt. Marcsa a szép karcsú kocsira kacsingatott. — Ez a mód, az élet! Párnás ülés, tüzesvérű lovak. Esztike .... vagy akarom mondani . . . kis-­ asszony . . . egy az utunk nem venne maga mellé uti­­társnak ? Esztike az ülésbe szökött s nem figyelt a célza­­tos ajánlkozásra. Marcsa ismételte merész óhaját, de megsuhant az ostor a lovak fölött: szavait el­nyomta a nekilódult kocsi pattogó zöreje. — Ne várj te fölfuvalkodott teremtés ! — kia­bált utána sértődve. — Majd leesel még arról a ma­gas polcról mélyebbre, mint a­hol ezelőtt voltál. . . . Petőfi német életrajza. (»Petőfi’s Leben und Werke« von Alexander Fischer.) I. (JB.) Petőfi e német életrajza majdnem egy hónapja, hogy megjelent a könyvpiacon. Megjelené­séről a napi sajtó örömmel és méltánylattal vett tudomást, sőt egyik-másik napilapunk kritikaféle ismertetést is közölt róla. Ez életrajz, mely Petőfi első, nagyobb szabású életrajzának mondható, a né­met irodalom termékei közé tartozik, de a ma­gyar irodalomnak is kötelessége vele behatóbban és komolyan foglalkozni, még­pedig két szempontból. Először, mert Petőfinek egyetlen nagyobb szabású és nagyobb igényű életrajza; másodszor, mert nagyon fontos, hogy a magyar nemzet legkitűnőbb lírikusát minő világításban mutatják be a németeknek, kik művelődési törekvéseinket nem mindig szokták tár­gyilagos és jó akaratú figyelemmel kísérni. Fischer Sándor feladata nem volt könnyű, s ha teljesen meg nem oldhatta, annak oka feladatának természetes nehézségeiben rejlett inkább, mintsem szorgalma vagy tehetsége fogyatékosságában. Fischer szorgalmas és tehetséges író, de erejét feladatának nehézségei felülmúlták s e miatt könyvében nem lát­hatjuk Petőfi amaz életrajzát, melyet némely ismer­tetője akart látni, mikor párhuzamba állította Lewes a Goetheijével. Mikor Lewes a Goethe életrajzát megírta an­golul, akkor már Németországon a Goethe-irodalom a maga egészében tisztázta mindama controvers kér­déseket, melyek akár Goethe életének egyes mozzana­taira, akár pedig műveinek kritikai méltatására vo­natkoztak ; akkor már a német irodalomtörténet és kritika tisztában volt nemcsak Goethe egyéniségének általános képével, hanem minden egyes művének kri­tikai értékével és jelentőségével is. Lewes feladata csak e kép művészi kidolgozása volt; neki legfölebb csak a lényeges, a jellemző vonásokat kellett a fel­dolgozott és kritikailag rendezett anyaghalmazból kiválogatni és öntudatos művészettel teljes műegésszé szerkeszteni. Petőfi német életrajzának írója nem le­hetett ebben a szerencsés helyzetben, mert nálunk Petőfire vonatkozólag majdnem teljesen hiányoznak mindama föltétlenül szükséges előmunkálatok, me­lyek Goethére vonatkozóan Lewes számára a német irodalomban készen álltak. E körülmény komoly számba vétele is elégséges ok, hogy mikor Petőfi e német életrajzát kritikai szempontból vizsgáljuk és bíráljuk, ne mutassunk a legtávolabbról sem a Lewes Goethe életrajzára, mint párhuzamos műre. Szó sincs róla, Petőfi életrajzához meg van az anyag. Annyit és annyian írtak életéről s életének egyes epizódjairól, hogy nem valószínű többé oly fon­tos adatok napfényre kerülése, melyek egyéniségét, tehetségét, jellemét az eddigiekkel szemben más vi­lágításban mutassák be. Az ezután napfényre kerül­hető adatok felfogásunkat Petőfiről teljesebbé tehe­tik ugyan, egyben-másban kiegészíthetik, de lényege­sen nem módosíthatják. Anyag és adatok hiánya Petőfi életrajza megírásának akadálya nem lehet, de igen az, hogy e tömérdek anyagot az igazi kritika még nem rostálta meg kellőképen. Nem tudhatja senki biztosan : vájjon a meglevő anyagból mi a már­vány a költő szobrához és mi az értéktelen agyag vagy kőtörmelék. Nálunk a Petőfi-kritika még csirá­jában van. Eddig csak életrajzi anyagot gyűjtöttünk, s adatot halmoztunk össze, a­nélkül hogy kritikailag is feldolgoztuk volna. Az első lépés most már Petőfi életrajzi anyagának kritikai feldolgozása. Meg kell állapítani: mi az igaz és mi az egyéni felfogás, képze­let vagy a hagyomány szülötte a Petőfire vonatkozó adatokban és közleményekben? Ha ezzel tisztában leszünk, csak akkor gondolhatunk arra, hogy valaki Petőfi igazi életrajzát megírja. Feltünhetik a gondolkozó embernek, hogy Petőfi­nek eddig élé magyar életírója a szó megközelítő értelmében sem akadt, noha az utóbbi évtizedben igen sok derék s irodalomtörténetírásunk haladását jelző monographia tesz tanúságot, hogy íróinkban sem kedv nem hiányzik, sem tehetség jeleseink életét és működését kritikailag feldolgozva vonzó formában megismertetni a műveltebb olvasó közönséggel. Ennek oka szerintem az, hogy minden történet-író érezte ama nehézséget, melyet a Petőfi életrajzi kritika hiánya okoz. Petőfi neve a magyar irodalomban új irányt, új fejlődési folyamatot jelent. Költői egyénisége bé­lyegét egy egész korszakra nyomta rá. Szelleme, köl­tészetének géniusza nemzedékeket inspirált s a régit eltemetve, új irányt teremtett. Ily jelentékeny alak­nál az életrajzi adatok kritikai feldolgozása és ren­dezése fontosabb, mint ama jeleseknél, kik a fejlődés egy már határozott irányának folytatói, vagy tovább fejlesztői voltak csupán. Irodalmunkban Kazinczy Ferenc a második író, ki az életére vonatkozó tömér­dek anyag és adat mellett sem talált még életsróra. Nem, mert a Kazinczy életrajz-kritika ép oly kezdet­leges, mint a Petőfi-életrajz kritikája, s ezért nem egyhamar vállalkozik feladata nehézségeit ismerő író a Kazinczy életrajzára, mint nem vállalkozott a Petőfiére. Eischernek, ha magyarul, magyarok számára írta volna könyvét, jogosan szemére vethetnők, hogy semmivel sem járult Petőfi életrajzának kritikájához, egyszerűen elbeszél minden oly adatot, visszaemléke­zést, anekdotát, mi alkalmasnak látszik hőse képé­nek kidomborításához, a­nélkül hogy a­mit elbeszél, annak hitelességét vagy értékét kritikailag mérle­gelné. E miatt könyvében sok az anekdotaszerű, melyből nehezen világlik ki: mi az igazság és mi a költemény ? Csak két dologra figyelmeztetem az írót. Egyik Beck visszaemlékezésének minden kritika nél­kül való közlése, másik a Pila Anikó féle história. Vájjon hiheti-e az író, hogy Petőfi tudatlansá­gát Beckkel szemben oly módon vallja be, mint azt Beck beszéli el? Vájjon nem tűnt-e fel az írónak, hogy az a beszéd, melyet Beck a Petőfi szájába ad.

Next