Fővárosi Lapok 1888. november (302-331. szám)
1888-11-01 / 302. szám
302. szám. Csütörtök, 1888. november 1. Huszonötödik évfolyam. Szerkesztői iroda : Budapest, ferenciek tere S. sz. I. emelet. Előfizetési díj r JÜOTre . . . . . > fr» «•Cycdévre • ■ . t Irt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. 1' ■ Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A halálfő-lepke. Nem vagyok babonás, Mégis megijedtem, Mikor tegnap este Egy halálfő-lepke Röpült el felettem. Elkezdtem tűnődni: Hátha nagy baj érne ? S ezer rémalak közt Megjelent előttem A halálnak réme. A halálnak réme Nyomot hagyott bennem . Az a sötét lepke Itt röpül, itt suhog Szünetlen fölöttem. Hiába kergetem, Megjelenik újra, Mily parányi állat, S mégis hány embernek A nyugalmát dúlja. Kergesd el te, asszony ! Nélkülem mi lennél? Szegény özvegy asszony. Síromba, ki tudja, Mi mindent temetnél! Kergesd el te, gyermek, Édes fiam, kincsem! Nélkülem mi lennél ? Egy szegény kis árva, Kinek apja nincsen! Bolgár Kálmán.—---**•!♦ A revanche. (Elbeszélés.) Írta Paál Árpád. (Folytatás.) — Pedig, lásd édesem, ez az igazi »arany középszer.« Nézd csak. Egy kis elmélyedés valami mély államtudományi témába, utána egy kis vidám causerie, oly szellemes nőcskével, mint az én vllám, valami hosszas, heves politikai vita után, derűlt, hangulatos lest a nemzetiben, ahol te nem győzöd eléggé túllicitálni előttem dicsérő szavaiddal a Jászai Mari vagy Csillag Teréz, Nagy Imre vagy Ujházy művészetét; megemészthetlen parlamenti kétszersült után, ínyenc édesség a te rózsás ajkaidról; a klubbok, körök, társaságok, egyesületek sokszor egyhangú, majd nagyon is zajos élete után, változatos, festett-való-élet panorámája az Andrássy úti műcsarnok gazdag kiállításain; tourok, bankettek, estélyek fáradalmainak ezerszeresen kárpótoló drága pihenője itthon, kettecskén, édes együttesben, szendergő kis angyalkánk bölcsője mellett. Nos, lásd, lásd, úgy-, hogy a való nem oly egyhangú, mint az én kényes kis feleségem megítélte ? Ella érezte, hogy férjének van igaza. Persze, hogy ilyen az ő életük. Csakhogy az ő elkényeztetett énje úgy kívánta volna, hogy mindezeknek csak az együttes része legyen meg, hogy az ő Kálmánja egyedül csak az övé legyen. Csendesen vonta be szerelmétől elragadtatott hevességének vitorláit, de mégsem akarta teljes legyőzetésre adni meg magát. — Szép, mind igen szép e magadnak a fentartott juste milieu, — monda hangsúlylyal, — de mindezzel csak az én fél árvaságomat bizonyítod. Én nem búvárkodhatom veled az államtudományokban, nem vitatkozhatom a parlamentben, nem süthetem veletek a kétszersültet, csak nem kisérgethetlek klubból, gyűlésből értekezletre. Csak valljuk be, hogy félig nekem is igazam van. Ezt a »nekem is igazam van«-t, legalább egy felében, már nem lehetett Kálmánnak eltagadni. Voltaképen persze mosolyognia kellett volna rajta, de tudta, hogy azzal csak a vihart zúdítaná ismét maga ellen. Ella veszedelmes ellenfél, aki nem hagyja egykönnyen meggyőzni magát,ha igaz szerelmét, angyali jóságát vélte, csak részben bár, mellőzöttnek. Tréfásan fordult hát hozzá: — így tehát szent a béke. Mind a ketten elfogadják a kölcsönös engedményeket s megelégszünk fél-fél igazunkkal. Erre már Ella is elmosolyodott s kedvesen nyújtotta a kezét férje elé. — Jó, legyen. És a kárpótlás ? Kálmán kérdőleg nézett reá. — Igen, a kárpótlás, a hadisarc. — Mi a manó! — kiáltott az fel, — hát még ez is? — Természetesen, hisz le vagy győzve. — Veszedelmes kis diplomata. Szépen vagyunk , és hát, mi legyen az ? Egy csók ? — Oh, nem, nem, az kevés. Hát kettő, három.. .tiz. . . száz ? — Nem, nem, nem; az mind kevés. — Mind kevés ? — csodálkozott el Kálmán. — Mi legyen hát ? — Komoly, erős ígéret, hogy ezután többet leszel az enyim és kis angyalkánké, nemcsak azé a csúf, telhetetlen közügyé. Kálmán édesen vonta keblére neje fejét s forrón megcsókolta. — Hiszen egész életem a tiétek. Ella boldogan csókolta vissza ajkát, aztán hirtelen, tréfás fenyegetéssel mondá : — De úgy legyen, mert... mert különben.. . Érdeklődést keltve hallgatott el. — Mert?... mosolygott rá férje. — Mert különben a saját ellenségem táborába állok én is. — Hogy hogy? Ella komoly arcot öltött s graciense taglejtéssel mondá: — Én is a közügyé leszek. Kálmán fölnevetett. Az én szelíd, házias kis feleségem ? — Igen, a te szelíd, házias kis feleséged, — ismétlé Ella s aztán azzal az ellenálhatatlan kedvességű csevegéssel folytatta: — beválasztatom magamat minden néven nevezendő nőegyletes, árvaházas, gyermekkertes, kulturegyletes, vereskeresztes női választmányba. Rendezek fillér estélyeket, tombolákat, szerencsekosaras majálisokat, jótékonysági bazárokat. Eljárok gyűlésekre, értekezletekre, bálokra, koncertekre, műkedvelői előadásokra, jégre, vízre, szóval mindenhova, mint az a jótékony hölgyekhez illik. — Hangja majdnem a siránkozásig megcsappant, amint befejezte: — Akkor talán jobban fogsz szeretni, hisz én is közügyes leszek. Kálmán egész lelkéből kacagott. Halottak éjjelén. Hosszú álmatlan éj volt az, egy hosszú lázas nap után. Beteg szivem nem hagyott aludni, ott éreztem dohogni forró fejemben, mely minden dobbanás után még jobban égett, fájt. S ez addig fokozódott, míg végre szivem már oly rombolólag dobogott, hogy azt hittem, meg akar ölni. Nem védekeztem, de nem is védekezhettem; csak vártam, — mint szabadulást — az utolsó, a halálos dobbanást. De akkor, mintha szívem kifáradt volna, nem vert többé oly rohamosan, s lassanként elcsöndesülve, haza ment keblembe, megpihenni. Már talán el is aludtam, — de akkor meg egy nagy éji lepke szállt le fáradt szivemre, s mint valami nagy hervadt virág fölött, úgy kezdett ott félálomban rezegni, hogy sötét szárnyainak gyors zizegése, belezúgott kábult fejembe. Oh, mily soká rezgett az a sötét éji lepke remegő szivemen ! Elűzte szememről az álmot. Csak elpihenne, csak összetenné már szárnyait, — vergődött a bágyadt gondolat szédülő fejemben. — Istenem, csak elaludna, hogy én is alhatnék! De az csak rezgett, rezgett tovább, azt hittem meg kell halnom a fáradtságtól. Már alig eszméltem, mikor végre a nagy fekete lepke csöndesebben kezdett rezegni, zizegése halkabb és halkabbá lett, míg aztán lassan összetette sötét szárnyait és elooudt. Alma ráborult szivemre, és én is elaludtam. Vagy fölébredtem? Fehér holdfény világította meg az utat, melyen előre siettünk. — Hová vezetsz ? — kérdem a mellettem haladó ismeretlen sötét alakot, ki felém fordult s nagy zöld szemeivel oly szomorúan nézett rám, hogy tekintete fájdalmat okozott. Ekkor egyszerre ráismertem. Megismertem ezeket a nagy szomorú zöld szemeket, melyek egykor régen midőn ő maga borította rájuk a szemfedőt, —*m oly'nagye fájdalmat' okoztak szivérrnék. Régi trá-i nat volt az, de azóta minden új szenvedés — bár hon- nan s bárkitől is ért, — mind csak azt a régi nagy bánatot nagyobbitotta. Pedig nem végettem záródtak be örökre e szomorú zöld szemek De én meggátolhattam volna. Megfoghattam volna a kezet, melyet saját szive ellen emelt, midőn erővel törte át a túlvilág ajtaját, mely előtte még zárva volt. Nem lett volna szabad őt akkor egyedül hagynom a boldogtalanság rémes éjszakájában ! Nem menthettem meg. Beteg voltam. Akkor is beteg. Mindég és mindég beteg. És most? Vájjon érttem nyíltak-e föl ismét ezek a szomorú nagy zöld szemek? Oly kérdőleg néztem rá, mint egykor, azokon a kedves estéken, mikor a nyugvó nap lángoló sugarainál, pacsirta dal mellett sétáltunk a parti füzek alatt, vagy titokzatos csillagfénynél a csalogány énekét hallgatva, ültünk egymás mellett a kakukfüves parton, — a midőn mi, mindég és mindég a lét nagy kérdéseiről, az élet és halál nagy rejtélyeiről beszéltünk. Hanem ő most némán fogta meg a kezemet s gyorsan vezetett a holdvilágitotta után, melyen előttünk s körültünk mindenfelé a fény és árny folytonos váltakozása, fantasztikus imbolygó alakokat vetett a földre. De amint tovább haladtunk a néma éjben észrevettem, hogy e halkan mozgó árnyak nem a hold szertetördelt sugarainak játéka, mert azok mind ingó vagy elsuhanó emberi alakok. — Ezek a halottak árnyai, — szólt ő szokott gyöngéd bús hangján ; — a halottak, kik mind felkélnek ezen az éjjelen s mindenik visszatér arra a helyre, ahol meghalt. Bámulva néztem körül, mert nem volt hely, bármerre tekintettem is, hol ne lettek volna árnyak. Szemeim belemerültek az éj sötétébe és távolabb és még távolabb is, mindenfelé, mindenütt a meghaltak árnyait láttam mozogni. Némelyek oly fényesek voltak,, szinte ragyogtak, mig mások homályosak, ismét mások egészen sötétek, mintha csak a sors, mely életünk osztályrésze volt, elkísérné őket a túlvilágra is. Megálltam. Hisz egészen körül voltunk véve. — Hát nincs már hely e földön, melyet egy haláleset gyászhelylyé ne szentelt volna ? Nincsen rög, mely már egyszer ne élt, ne érzett s ne gondolkozott volna ? — kérdem vezetőmet. — S ezek mind ott vannak, vagy odamennek, hol földi életük megszakadt? — Ott vannak, hol meghaltak, vagy oda mennek, hová lelköket még valami vágy köti. — És te hozzám jöttél ? — kérdém meghatva , s e kérdésben benne volt egész lelkem. Válasz helyett azok a szomorú zöld szemek a régi gyöngédséggel tekintettek rám. Aztán sietve mentünk tovább. Régi temetőhöz értünk. Korhadt keresztek, behorpadt sirok, leveleten remegő bokrok s imbolygó árnyak közt vezetett az elhagyott kápolnához. A mellett volt a sir, nagy fekete márvány keresztjével, melyen arany betűkkel állt a név fehér virágkoszorúval körülvéve. — A te neved, — szóltam, szeretettel megsimogatva a betűket. — A te örök nyughelyed, — s kezemet gyöngéden tettem a gyepes sírra. — Az, de ahol én nem pihenhettem; mert nyugtalanított az óhajtás, hogy te egyszer eljöjj síromhoz. — Most itt vagyok. De nem hoztam virágot.— Minek ? hisz hozott az, akiért meghaltam. Nézd! — s a koszorúból, mely a kereszten függött, kiszakított egy csomó fehér virágot s nekem nyújtotta. Kedvenc virága volt, a tubarózsák fehér csillagai. Kábító édes illatuk elárasztott. — S most pihenj meg itt a síromon s én lábaidhoz ülök a régi barátsággal. — Mint egykor régen. Tudod te akkor még reménytelenül szeretted azt az ünnepelt szépséget s nekem is más volt az ideálom. így tudtuk, hogy barátságnál* veszélytelen, s annál boldogabbak voltunk egymás körében..