Fővárosi Lapok 1888. november (302-331. szám)

1888-11-22 / 323. szám

Csütörtök, 1888. november 22. 323. szám. Huszonötödik évfolyam, Félévre................................8 frt Negyedévre...........................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda:­­ Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. min Egy jó ember. (Elbeszélés.) Irta Mentovich Gyula. (Folytatás.) Klárának igaza volt: Zárai Nándor öreg szive lángra volt lobbanva. A sok biztatás, bátorítás, kép­zeletét magasra felcsigázta s lassan-lassan beleélte magát egy fiatalos állapotba, melyben a szív ismét he­vesebb dobogásnak indul, a kedély megélénkül és felmelegszik, a szemek tűzben ragyognak. A mint egy alkalommal Jenő elpalástolt türelmetlenséggel buzditá: — Ugyan tégy már valamit. Hiszen tudnod kell, habár még nem vagy vén ember, hogy a te ko­rodban és helyzetedben minden perc drága. Zárni szokatlan hévvel felelt: — Tudom, tudom, de készületlenül még a ha­lálba sem akarnék menni. Lásd, most fejeztem be a kis-nádasi szép birtok sorsát; roppant sok adósság terhelte; én a birtok nagyobb részét már magamhoz váltottam, csupán egy darab erdő van még kérdés alatt; ezt az ügyet be kell fejeznem; az egész birto­kot Rózának adom nászajándékul. — De, hiszen ez nem feltétlenül szükséges; az erdő dolgát azután is elintézheted — mondá Jenő ingerülten. Zárni mosolyogva süté le fejét. Kétségtelen, hogy valamennyire megszilárdult bizalommal tekin­tett a jövő felé; tervei, törekvései, munkálkodása annyira betöltötték egész lelkét, hogy a jelennek ez a boldogsága most a teljes boldogság volt neki; szint­úgy aggódva gondolt arra, hogy a boldogságnak e ragyogó vidékét, melynek üdítő levegőjét iszsza, hi­ves árnyában pihen, hűsítő forrásvizét szürcsöli, egy szebb, boldogitóbb vidékért, de csak úgy bizonyta­lanra, elhagyja. — Isten tudja, — szólt elmélázva, — valami csodálatos érzés tölti be lelkemet s úgy elringat, úgy elszenderit, mintha az álmok világába varázsolna; én most vagyok boldog és megelégedett; talán többre vágynom nem is szabad. Hidd el, kedves barátom, hogy már maga a remény kész boldogság. — Eredj, — szólt Jenő gúnyosan mosolyogva, — hiszen te valóságos ábrándozó lettél. — Nem tudom, mi az ábránd, de, ha ez az, ak­kor nem csodálom, hogy annyi ábrándozó van a vi­lágon. Nem mondhatok egyebet, mint: boldog va­gyok. Erélyem, kitartásom még növekszik, midőn késő estig dolgozva arra gondolok, hogy magamon kívül még valakinek a boldogságára törekszem s szintúgy óhajtom, hogy ez az állapot minél tovább tartson, sőt félve gondolok a változásra. Jenő boszúsan mormogott valamit, de szavai­nak értelmét nem lehetett kivenni. Eljött május hónap a tavasz minden pompájá­val és diszével s egy részecskéje beköltözött a Zárai Nándor szivébe. Olyan volt most az ő kedélye, mint egy mozdulatlan, sima víztükör, melyben a májusi ég és föld tiszta képe mosolyog vissza, de elegendő egyetlen homokszem belehullása, hogy e csendes kép körvonalait összevonja. A folytonos unszolás, sarkalás, végre kizavarta az ügyvédet csendes, boldog helyzetéből. Hosszas küzdelem, tépelődés után arra határozta magát, hogy célja felé az utolsó lépések egyikét tegye meg; szán­dékát elmondja az özvegynek s egyszersmind — fel­téve, hogy az előleges tapasztalatok vissza nem ri­asztják — mint kérő fog fellépni. Arról meg volt győződve, hogy a hosszú idő alatt, mely a Csorvási Benedek halála óta eltelt, jól megfontolta helyzetét, a körülményeket s eléggé el volt készülve arra, hogy akár a legjobbat, akár a legrosszabbat, rendületle­nül fogadja. Egyik derült nap alkonyat táján kocsira ült s a tiszta kék égbolt alatt, dúsan viruló zöld búzave­tések között, teljes reménynyel haladt tova a sima országúton. A­mint kiérkezett, fiatalos könnyűséggel ugrott le a kocsiról, mindenfelől mosolygó barátsá­gos arcok fogadták ; — lehetett-e oka szerencséjében kétkedni ? Nem volt ő ideges ember, minden tettét nyu­godtan végezte, zavarba nem egy könnyen jött, de, a­mint az özvegy bevezette őt az elfogadó terembe, he­lyet mutatott neki maga mellett és teljes nyugodt­sággal, bizalommal függesztve reá tekintetét, várta, hogy az ügyek folyásáról adja elő közlendőjét. Zárai Nándor szive hevesen kezdett dobogni és zavarát alig rejthette el. — Kedves asszonyom, — kezdő kissé remegő­ hangon — most nem peres dolgokról fogunk beszél­ni ; sokkal fontosabb az minden pernél, amit monda­ni szándékozom. — Hallgatom, — felelt az özvegy. — Mindenekelőtt tudni szeretném, — folytatá Zárni, — hogy Jenő barátom nem tett-e említést egy tervről, mely talán még a szegény megboldogult Benedek barátom lelkében fogamzott s mely egy részről engem közvetlenül érdekel ? Az özvegy nem tudott visszafojtani egy halk sóhajtást; arcán szomorú mosoly ült. — Nem ő, hanem Klára említette, — szólt s erre csend állott be. A májusi enyhe szellő bere­pült az ablakon s megmozgatta a Zárai Nándor őszülő fürtéit. — Bocsássa meg őszinteségemet, ha megkér­dem, hogy ön mily véleménynyel van a dologról ? — Kérdé Zerni, a mint nyugtalansága lecsillapult, —­­ne vegye tolakodásnak kérdésemet. — Hogyan vehetnék bár­mit is tolakodásnak egy ily őszinte jóbarát részéről. De megvallom, hogy e tárgyban alig tudok határozott véleményre ver­gődni . — Talán nem is annyira véleményről, mint aka­ratról lehet szó az ön részéről. — Csalódik, kedves barátom. Itt csak Róza leányom akaratáról lehet szó. Néhai férjem sohasem említé előttem, hogy ez a terv valaha megfordult volna eszében , de nem is hiszem, hogy utolsó napjai­ban vagy bár óráiban is gondolt volna reá. Hiszen önnek sem fordult meg gondolatában, soha, nem is vettem észre olyast, mintha erre komoly törekvést tanúsított volna, és ha meggondoljuk a viszonyokat, vájjon csoda-e, ha magam is kissé idegenkedve gon­dolok reá ? Az özvegy hangja az utóbbi szavaknál fokoza­tosan fátyolozottabb, gyöngébb lett, míg végre csak­nem egészen elhalt. Bánatos fejét lecsüggeszté . A »Bánk bán«-ról. (Közelebbi előadása alkalmából.) Ha a »Bánk bán«-ra mondható legnagyobb di­cséret az volna, hogy a »legjobb magyar tragédia«, úgy ez inkább a magyar drámairodalom szégyene, mint a Katona József drámájának dicsősége volna. Mert a többi számbavehető tragédiánk becsét latol­gatva, átlátjuk, hogy e cím, melyet a »Bánk báni­nak ezekkel szemben juttatunk, kevés annak becsé­hez mérve. Hisz ennyit megenged a kritika legszélső ellenzéke is, az a párt, mely a legtávolabb esik a Gyulai-Beöthy-féle kormánypárttól. Azért kár is volna ezt feszegetni, nem tekintve azt, hogy mindig némi gyermekesség van a költői művek ilyetén nagyság szerint, sorakoztatásában. De a »Bánk bán« jelességeit, abszolút nagy be­csét minden »ha és tekintve« nélkül elösmerni vesze­delmes dolog. Alig kiejtve a nagy szó, már reád tá­madnak a magyar kritika »békétlenei« előrántva azokat a régi kifogásokat a »Bánk bán« ellen, me­lyek némelyikének már nagy családfája is van, fel­nyúló egész a Vörösmarty bírálatáig. Mi nem avat­kozunk ez immár jó vaskos iratcsomójú pörbe, hanem a drámának és írójának egy-egy jellemvonását emel­jük ki, mennyire az egy tárca keretében lehetséges. A stíl mindent megmagyaráz. Ennek minden sajátsága, legyen az bármely külsőség, a lélekre utal vissza. Katonának szenvedélyes, inkább belső tüzű, mint külső csill­ogású nyelve van, mely drámai erőre nézve a legnagyobbaké közt is méltó helyet foglal el. Közel rokona Shakspearenek abban a tulajdonságban, hogy minden kifejezés, minden szó, a szavak rendje a személyek lelkiállapotától nyeri meghatározottságát, ezért oly egyéni, ezért oly rohamosan ható. Racine-t, Corneille-t, Calderont, Schillert nem menthetjük föl ama kifogás alól, hogy a szavak csillogása náluk néha önmagáért van ; hangzatosságuk, művészi elrendezé­sük, ellentétbe vagy párhuzamba sorakozásuk sokszor elfeledtetik velünk az ajkat, mely kiejti, a szivet, mely sugalja azokat. »Bánk bán«-ban nagyon ritka az ilyenféle. Arany János idéz egyet — mikor Tiborc szavaira: »miként örültem, hogy szabadlevék«,Bánk így felel: »miként örültem én bilincseimnek«, de sokkal többet aligha találhatnánk. Ha nála ez előny, viszont azt is el kell ismernünk, hogy egy fogyatkozá­sával van összefüggésben : kelleténél kevesebb nála a lírai elem. Látva Shakspearenél a kifogyhatatlan képek, metaforák halmazát, az eszmék szilaj rohamát, el­hisszük róla, hogy gyorsan irt és a leírt szón nem változtatott; míg Katonáról csaknem biztosan föltehetjük, hogy lassan, a szavak súlyát latolgatva irt. Egyéb kiváló drámaíróknál a képzelet folytonos, lázas munkában van; a szenvedély hevében önkény­telen kitörő szavakon ez a képzelet végzi az utolsó számítást, ez adja meg nekik a hasonlatok, képek, vo­natkozások által a szellemes hullámzást, a költői szint­ ez okozza, hogy szenvedély­ gyötörte szemé­lyeikből egyre bővebben omlik a szavak harmonikus árja. A »Bánk bán« személyei nem merítik ki a szen­vedély egész szótárát, érezzük, hogy bizonyos helyze­tekben nem mondanak annyit, a­mennyi nemcsak a költői pompa, hanem a vil­ágosság kedvéért is szük­séges volna; a szavak nehezen szakadnak föl lelkük­ből és mint idomtalan szikladarabok, nehézkesen tor­lódnak egymásra. Shakspeare és a többiek a szenvedély nyelvét kijavítják, nyers kérgét lehántják, mely megszépíti, de egyszersmind kiemeli az idomokat. Katona meg­hagyja a maga darabosságában, kopaszra vetkezett fenségében, feltüntetve a szenvedély erejét, érzéki hevét, kevésbbé annak ékesszólását. Ha a sors jobban kedvez vala neki és a magyar drámairodalomnak, bi­i­zonyára e tekintetben is fejlődött volna, hisz ez az első mű, melyben Katona a maga hangján szólal meg; de tehetségének eme hiánya azért hiány maradt volna, ha kevésbbé föltűnő is. *) úgy látszik, az az elem hiányzott tehetségében, mely Shakspearenél a »Vízkereszt«, »Vihar«, »Szentivánéji álom«-féle műve­ket, az Imogen, Desdemona, Ofelia-féle alakokat teremtette.­­ És ezért a Bánk bán összes alakjai közül Me­lindával vagyunk legkevésbbé megelégedve. A­mit a Katona József költészetének sajátosságáról mondot­tunk, az szolgáljon e véleményünknek alapjául és tá­maszául. Nem mintha hiányoznék Melinda jelleméből az igazság , de hiányzik belőle a nőies varázs, a dics­fény, melylyel egyéb nagy költők övezték női szemé­lyeiket, a­nélkül, hogy az igazságtól eltávolodtak volna. Kit nem varázsolt el a lírai költészet heve, a képzelet fénye, melyet Shakspeare, Racine, Schiller pazaroltak nőeikre. A mi katonánk e tekintetben szerényen húzódik meg mögöttük és nyelvében is hiányát annak a zenének, melylyel az előbbiek bűvölik el füleinket, leginkább a nőiség kellemének rajza sínyli meg. Melinda ártatlanságában, naivságában nincs sok üdítő, gyönyörködtető. A lehető legtávolabb van attól a gyermeteg, naivságtól, melynek a természetes okosság ad bájt. Ő úgy hat ránk, mint egy alacsony sorsból magasra emelt asszony, ki ott a »fensőbb körökben« ügyetlenül, félszegen viseli magát. Sirán­*) Az itt elmondottakra erős világot vet az a kö­rülmény, hogy Katona, ellentétben a többi nagy dráma­íróval, gyönge lírikus. Nem hivatkozom a »Bánk bán« előtt írt lírai versekre ; ha azok rosszak, bizony a velük egykorú drámák sem igen jelesek ; de például a »Bánk bán« élén olvasható ajánlás is közönséges gyönge vers. M. F.

Next