Fővárosi Lapok 1888. november (302-331. szám)
1888-11-22 / 323. szám
Csütörtök, 1888. november 22. 323. szám. Huszonötödik évfolyam, Félévre................................8 frt Negyedévre...........................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. min Egy jó ember. (Elbeszélés.) Irta Mentovich Gyula. (Folytatás.) Klárának igaza volt: Zárai Nándor öreg szive lángra volt lobbanva. A sok biztatás, bátorítás, képzeletét magasra felcsigázta s lassan-lassan beleélte magát egy fiatalos állapotba, melyben a szív ismét hevesebb dobogásnak indul, a kedély megélénkül és felmelegszik, a szemek tűzben ragyognak. A mint egy alkalommal Jenő elpalástolt türelmetlenséggel buzditá: — Ugyan tégy már valamit. Hiszen tudnod kell, habár még nem vagy vén ember, hogy a te korodban és helyzetedben minden perc drága. Zárni szokatlan hévvel felelt: — Tudom, tudom, de készületlenül még a halálba sem akarnék menni. Lásd, most fejeztem be a kis-nádasi szép birtok sorsát; roppant sok adósság terhelte; én a birtok nagyobb részét már magamhoz váltottam, csupán egy darab erdő van még kérdés alatt; ezt az ügyet be kell fejeznem; az egész birtokot Rózának adom nászajándékul. — De, hiszen ez nem feltétlenül szükséges; az erdő dolgát azután is elintézheted — mondá Jenő ingerülten. Zárni mosolyogva süté le fejét. Kétségtelen, hogy valamennyire megszilárdult bizalommal tekintett a jövő felé; tervei, törekvései, munkálkodása annyira betöltötték egész lelkét, hogy a jelennek ez a boldogsága most a teljes boldogság volt neki; szintúgy aggódva gondolt arra, hogy a boldogságnak e ragyogó vidékét, melynek üdítő levegőjét iszsza, hives árnyában pihen, hűsítő forrásvizét szürcsöli, egy szebb, boldogitóbb vidékért, de csak úgy bizonytalanra, elhagyja. — Isten tudja, — szólt elmélázva, — valami csodálatos érzés tölti be lelkemet s úgy elringat, úgy elszenderit, mintha az álmok világába varázsolna; én most vagyok boldog és megelégedett; talán többre vágynom nem is szabad. Hidd el, kedves barátom, hogy már maga a remény kész boldogság. — Eredj, — szólt Jenő gúnyosan mosolyogva, — hiszen te valóságos ábrándozó lettél. — Nem tudom, mi az ábránd, de, ha ez az, akkor nem csodálom, hogy annyi ábrándozó van a világon. Nem mondhatok egyebet, mint: boldog vagyok. Erélyem, kitartásom még növekszik, midőn késő estig dolgozva arra gondolok, hogy magamon kívül még valakinek a boldogságára törekszem s szintúgy óhajtom, hogy ez az állapot minél tovább tartson, sőt félve gondolok a változásra. Jenő boszúsan mormogott valamit, de szavainak értelmét nem lehetett kivenni. Eljött május hónap a tavasz minden pompájával és diszével s egy részecskéje beköltözött a Zárai Nándor szivébe. Olyan volt most az ő kedélye, mint egy mozdulatlan, sima víztükör, melyben a májusi ég és föld tiszta képe mosolyog vissza, de elegendő egyetlen homokszem belehullása, hogy e csendes kép körvonalait összevonja. A folytonos unszolás, sarkalás, végre kizavarta az ügyvédet csendes, boldog helyzetéből. Hosszas küzdelem, tépelődés után arra határozta magát, hogy célja felé az utolsó lépések egyikét tegye meg; szándékát elmondja az özvegynek s egyszersmind — feltéve, hogy az előleges tapasztalatok vissza nem riasztják — mint kérő fog fellépni. Arról meg volt győződve, hogy a hosszú idő alatt, mely a Csorvási Benedek halála óta eltelt, jól megfontolta helyzetét, a körülményeket s eléggé el volt készülve arra, hogy akár a legjobbat, akár a legrosszabbat, rendületlenül fogadja. Egyik derült nap alkonyat táján kocsira ült s a tiszta kék égbolt alatt, dúsan viruló zöld búzavetések között, teljes reménynyel haladt tova a sima országúton. Amint kiérkezett, fiatalos könnyűséggel ugrott le a kocsiról, mindenfelől mosolygó barátságos arcok fogadták ; — lehetett-e oka szerencséjében kétkedni ? Nem volt ő ideges ember, minden tettét nyugodtan végezte, zavarba nem egy könnyen jött, de, amint az özvegy bevezette őt az elfogadó terembe, helyet mutatott neki maga mellett és teljes nyugodtsággal, bizalommal függesztve reá tekintetét, várta, hogy az ügyek folyásáról adja elő közlendőjét. Zárai Nándor szive hevesen kezdett dobogni és zavarát alig rejthette el. — Kedves asszonyom, — kezdő kissé remegő hangon — most nem peres dolgokról fogunk beszélni ; sokkal fontosabb az minden pernél, amit mondani szándékozom. — Hallgatom, — felelt az özvegy. — Mindenekelőtt tudni szeretném, — folytatá Zárni, — hogy Jenő barátom nem tett-e említést egy tervről, mely talán még a szegény megboldogult Benedek barátom lelkében fogamzott s mely egy részről engem közvetlenül érdekel ? Az özvegy nem tudott visszafojtani egy halk sóhajtást; arcán szomorú mosoly ült. — Nem ő, hanem Klára említette, — szólt s erre csend állott be. A májusi enyhe szellő berepült az ablakon s megmozgatta a Zárai Nándor őszülő fürtéit. — Bocsássa meg őszinteségemet, ha megkérdem, hogy ön mily véleménynyel van a dologról ? — Kérdé Zerni, a mint nyugtalansága lecsillapult, —ne vegye tolakodásnak kérdésemet. — Hogyan vehetnék bármit is tolakodásnak egy ily őszinte jóbarát részéről. De megvallom, hogy e tárgyban alig tudok határozott véleményre vergődni . — Talán nem is annyira véleményről, mint akaratról lehet szó az ön részéről. — Csalódik, kedves barátom. Itt csak Róza leányom akaratáról lehet szó. Néhai férjem sohasem említé előttem, hogy ez a terv valaha megfordult volna eszében , de nem is hiszem, hogy utolsó napjaiban vagy bár óráiban is gondolt volna reá. Hiszen önnek sem fordult meg gondolatában, soha, nem is vettem észre olyast, mintha erre komoly törekvést tanúsított volna, és ha meggondoljuk a viszonyokat, vájjon csoda-e, ha magam is kissé idegenkedve gondolok reá ? Az özvegy hangja az utóbbi szavaknál fokozatosan fátyolozottabb, gyöngébb lett, míg végre csaknem egészen elhalt. Bánatos fejét lecsüggeszté . A »Bánk bán«-ról. (Közelebbi előadása alkalmából.) Ha a »Bánk bán«-ra mondható legnagyobb dicséret az volna, hogy a »legjobb magyar tragédia«, úgy ez inkább a magyar drámairodalom szégyene, mint a Katona József drámájának dicsősége volna. Mert a többi számbavehető tragédiánk becsét latolgatva, átlátjuk, hogy e cím, melyet a »Bánk báninak ezekkel szemben juttatunk, kevés annak becséhez mérve. Hisz ennyit megenged a kritika legszélső ellenzéke is, az a párt, mely a legtávolabb esik a Gyulai-Beöthy-féle kormánypárttól. Azért kár is volna ezt feszegetni, nem tekintve azt, hogy mindig némi gyermekesség van a költői művek ilyetén nagyság szerint, sorakoztatásában. De a »Bánk bán« jelességeit, abszolút nagy becsét minden »ha és tekintve« nélkül elösmerni veszedelmes dolog. Alig kiejtve a nagy szó, már reád támadnak a magyar kritika »békétlenei« előrántva azokat a régi kifogásokat a »Bánk bán« ellen, melyek némelyikének már nagy családfája is van, felnyúló egész a Vörösmarty bírálatáig. Mi nem avatkozunk ez immár jó vaskos iratcsomójú pörbe, hanem a drámának és írójának egy-egy jellemvonását emeljük ki, mennyire az egy tárca keretében lehetséges. A stíl mindent megmagyaráz. Ennek minden sajátsága, legyen az bármely külsőség, a lélekre utal vissza. Katonának szenvedélyes, inkább belső tüzű, mint külső csillogású nyelve van, mely drámai erőre nézve a legnagyobbaké közt is méltó helyet foglal el. Közel rokona Shakspearenek abban a tulajdonságban, hogy minden kifejezés, minden szó, a szavak rendje a személyek lelkiállapotától nyeri meghatározottságát, ezért oly egyéni, ezért oly rohamosan ható. Racine-t, Corneille-t, Calderont, Schillert nem menthetjük föl ama kifogás alól, hogy a szavak csillogása náluk néha önmagáért van ; hangzatosságuk, művészi elrendezésük, ellentétbe vagy párhuzamba sorakozásuk sokszor elfeledtetik velünk az ajkat, mely kiejti, a szivet, mely sugalja azokat. »Bánk bán«-ban nagyon ritka az ilyenféle. Arany János idéz egyet — mikor Tiborc szavaira: »miként örültem, hogy szabadlevék«,Bánk így felel: »miként örültem én bilincseimnek«, de sokkal többet aligha találhatnánk. Ha nála ez előny, viszont azt is el kell ismernünk, hogy egy fogyatkozásával van összefüggésben : kelleténél kevesebb nála a lírai elem. Látva Shakspearenél a kifogyhatatlan képek, metaforák halmazát, az eszmék szilaj rohamát, elhisszük róla, hogy gyorsan irt és a leírt szón nem változtatott; míg Katonáról csaknem biztosan föltehetjük, hogy lassan, a szavak súlyát latolgatva irt. Egyéb kiváló drámaíróknál a képzelet folytonos, lázas munkában van; a szenvedély hevében önkénytelen kitörő szavakon ez a képzelet végzi az utolsó számítást, ez adja meg nekik a hasonlatok, képek, vonatkozások által a szellemes hullámzást, a költői szint ez okozza, hogy szenvedély gyötörte személyeikből egyre bővebben omlik a szavak harmonikus árja. A »Bánk bán« személyei nem merítik ki a szenvedély egész szótárát, érezzük, hogy bizonyos helyzetekben nem mondanak annyit, amennyi nemcsak a költői pompa, hanem a világosság kedvéért is szükséges volna; a szavak nehezen szakadnak föl lelkükből és mint idomtalan szikladarabok, nehézkesen torlódnak egymásra. Shakspeare és a többiek a szenvedély nyelvét kijavítják, nyers kérgét lehántják, mely megszépíti, de egyszersmind kiemeli az idomokat. Katona meghagyja a maga darabosságában, kopaszra vetkezett fenségében, feltüntetve a szenvedély erejét, érzéki hevét, kevésbbé annak ékesszólását. Ha a sors jobban kedvez vala neki és a magyar drámairodalomnak, biizonyára e tekintetben is fejlődött volna, hisz ez az első mű, melyben Katona a maga hangján szólal meg; de tehetségének eme hiánya azért hiány maradt volna, ha kevésbbé föltűnő is. *) úgy látszik, az az elem hiányzott tehetségében, mely Shakspearenél a »Vízkereszt«, »Vihar«, »Szentivánéji álom«-féle műveket, az Imogen, Desdemona, Ofelia-féle alakokat teremtette. És ezért a Bánk bán összes alakjai közül Melindával vagyunk legkevésbbé megelégedve. Amit a Katona József költészetének sajátosságáról mondottunk, az szolgáljon e véleményünknek alapjául és támaszául. Nem mintha hiányoznék Melinda jelleméből az igazság , de hiányzik belőle a nőies varázs, a dicsfény, melylyel egyéb nagy költők övezték női személyeiket, anélkül, hogy az igazságtól eltávolodtak volna. Kit nem varázsolt el a lírai költészet heve, a képzelet fénye, melyet Shakspeare, Racine, Schiller pazaroltak nőeikre. A mi katonánk e tekintetben szerényen húzódik meg mögöttük és nyelvében is hiányát annak a zenének, melylyel az előbbiek bűvölik el füleinket, leginkább a nőiség kellemének rajza sínyli meg. Melinda ártatlanságában, naivságában nincs sok üdítő, gyönyörködtető. A lehető legtávolabb van attól a gyermeteg, naivságtól, melynek a természetes okosság ad bájt. Ő úgy hat ránk, mint egy alacsony sorsból magasra emelt asszony, ki ott a »fensőbb körökben« ügyetlenül, félszegen viseli magát. Sirán*) Az itt elmondottakra erős világot vet az a körülmény, hogy Katona, ellentétben a többi nagy drámaíróval, gyönge lírikus. Nem hivatkozom a »Bánk bán« előtt írt lírai versekre ; ha azok rosszak, bizony a velük egykorú drámák sem igen jelesek ; de például a »Bánk bán« élén olvasható ajánlás is közönséges gyönge vers. M. F.