Fővárosi Lapok 1888. november (302-331. szám)
1888-11-08 / 309. szám
nagy gondja volt rá, hogy a nap meg ne süsse fehér arcát. Mikor elvégezte az utolsó szomorúságot, a sir szélén ráborulva a koporsóra, búcsúszókat kiáltva az elköltözött után s egy rögöt dobva a sir mélyébe eltámolygott egy szomorúfűz alá s oda inté az ápolónőt. — Hallottam az orvos úrtól, — mondta neki leereszkedő elismeréssel — mily buzgósággal fáradt szegény betegem körül. Bizalommal fordulok tehát önhöz kérésemmel. Én még a mai éjszakát a jegyző úréknál töltöm. Nem vagyok képes ott lenni, ahol őt megszoktam élve látni. Csak holnap délelőtt megyek haza. Addig az egész éjen át maradjanak zárva ajtók, ablakok, hogy a hűség átjárja a falakat is. Aztán kérje el a kocsistól a füstölőszert, küldtem eleget, s füstöltessen erősen. Van nála karbolsav is bőven s be kell szórni vele a szobát, melyben meghalt s az ebédlőt, hol ki volt terítve. S a mi fő, azt az ágyneműt, melyet szegény Sándorom a betegség alatt használt, pusztítsák el még ma a háztól. Égessék el, dobják a vízbe, ajándékozzák el akárkinek, nekem mindegy, csak holnap ne legyen a háznál. Egy budai orvos tanácsolta igy, s az orvosok szavára hallgatni kell. Holnap dél fele haza megyek s akkor számolni fogunk. Tudom, sokkal tartozom önnek. Délután aztán bevitetem Budára, csak kérem, tegye meg pontosan mindazt, amit mondtam. — Meg lesz, — felelte Agnes röviden, nézve a hidegarcú szép asszonyt. Csak akkor rezzent meg egész testében, midőn azt hallotta tőle: »az én szegény Sándorom.« Szeretett volna felkiáltani: »Volt is neked valaha valakid, saját magadon kívül!« De elnyelte a keserűséget, gondolva: itt nincs az ideje, de holnap délelőtt, amint ő mondta számolni fogunk. A nyaraló levegője már nyomasztóvá lett a füstöléstől s a karbolsav szagától, a beteg ágyneműit már bevitték a faluba (Lidi adta oda egy szegény családnak), rendbe hozták már a szobában mind a bútorokat, s Ágnes még nem tudta elhatározni, bár egyre csak arra gondolt, hogy mint fog ezzel az aszszonynyal leszámolni. Néha, midőn eszébe jutott, hogy igazság szerint ennek a kényelmes laknak, kies kertnek, szőlőnek és virágos rétnek az ő szegény leánykájára kellett volna maradni s nem arra, ki megfosztotta őt apja szivétől, úgy érezte, hogy boszút tudna állani e hideg, kacér, önző asszonyon, ki nem kímélte tűzhelyök nyugalmát és örömét, de szive nem úgy volt alkotva, hogy a boszú gondolatától meg ne fázott volna. Volt neki kitartó erélye, de csak mikor az önérzet és a kötelességek tudata jóra bátoriták. Egy vonást sem birt a démonból. Még felháborodása minden nemzetbeli bújdosónak így szólt: »Lépj e városba, itt nincs kapu, ez nemcsak a maga polgáraié, hanem a hontalanoké is.« Ma már úgyszólván csak Oroszországnak vannak száműzöttjei. A menedékjog pedig erős vára a politikai szerencsétleneknek majd mindenütt, s megesik nem egyszer, hogy a száműzetés kemény lépcsőjén találkozik az önkényéért elűzött király az önkény ellen éneklő költővel, közepett sem veszte el a gondolkozás okosságát. E pillanatban is azt gondolta: végre is a nagyobb vétkes az volt, aki már meglakott s nem tud többé semmit e világról. Ez az asszony nem ismerte őket, nem tartozott nekik semmivel s elég lesz, ha egy tövist hagy a szivében. Fölnevetett keserűn: — A szivében ? Ott nem hagyhatok, mert az nincs neki, hanem a hiúságában, mely az ily sivár természetek legérzékenyebb oldala szokott lenni! Ép erre gondolt, midőn Lidi bement hozzá a hírrel: — Jön az asszonyunk! Félóra múlva szemben ültek a verandán. (Vége köv.) Jegyzetkönyve indul. (Aforizmák.) A szerető szív és a józan ész gyakran vívnak egymással véres párbajt.* Ha szivünkből kihal a szeretet, utána hervad a remény is , hit pedig csak úgy képes egyedül megélni abban, ha már elébb mély gyökeret vert. * Az életben legkevesebb bánat, de egyszersmind legkevesebb öröm is a szívtelen embereknek jut osztályrészül, mert aki a boldogtalanságot, a lelki fájdalmat nem érzi, aki szeretni, bánkódni nem tud, annak a szive a boldogság iránt nem fogékony. * Önző jellemektől ne várjunk részvétet. Aki mindig a saját énjével van elfoglalva, az nem ér reá a mások szenvedéseivel foglalkozni. A részvét egyedül a jó szív kiváltsága.* Könnyebb uralkodni egy lázongó csapat fölött, mint egy lázongó szivén.* Minden elenyészhet! A virágok elhervadnak, fák kiszáradnak, az ifjúság elmúlik, a szépség eltűnik * A szív az élet delejtűje, az ész a kormányzója. Amaz jelzi az irányt, melyen haladva a boldogság édenébe jutunk, emez őrködik lépteink fölött, hogy a helyes iránytól el ne térjünk. * Az a szív, mely magasztos érzelmek forrása, nem merítheti táplálékát ama gyönyörökből, melyet az élet múló örömei nyújtanak. Valami eszményibbre, nemesebbre van szüksége, szilárd erkölcsre és erős hitre, hogy azt, akinek keblében dobog, kiemelje a hétköznapiasság porából. * Szívtelen nő szerelme soha sem boldogíthat nemes szívű férfit teljesen.* A férfiak szerelmét a nők rendszerint három tulajdonnal szokták fölkelteni: a szépséggel elcsábítják, a kellemmel magukhoz vonzák, a szellemmel lebilincselik , de egyedül a szívvel biztosíthatják maguknak hasonló hódítások ellen. * A szerelem sokban hasonlít a világhoz, abban is, hogy ha gyorsan fejlődik, nem ver elég mély gyökeret, ha pedig későn nyílik, hamar elfonnyasztja a dér.* Azt tartják, hogy a szerelem vak. Inkább mondhatják, hogy süket, mert sokszor nem hallja meg azt sem, miről az egész világ hangosan beszél. * Némely nő, ha szerelmes, csak annak az egynek óhajt tetszeni, akit szeret, s ha nem szerelmes * A hiú nők külsejöket cicomázva, rendszerint elhanyagolják a szellemeket. * Abból a leányból, ki nem volt jó gyermek, soha sem válik jó anya.* Amely nő a családi szentély napja lehet, ne óhajtson a világban szerte csillámló bolygó tűz lenni. * A gyöngédség soha se legyen gyöngeség! * Boldog ember, kinek nincs ellensége, de mégis boldogabb, ki senkinek sem ellensége. * Teljes boldogságot soha sem szerezhetünk mások boldogságának árán, mert a boldogság csak nyugodt lélekismerettel élvezhető. * Könnyebb elpalástolni a szerelmet és gyűlöletet, mint a közönyt, mert ez még az udvariasság sima leple alól is kirí.* Az udvariasság a társadalom aprópénze; mennél több van kéznél, annál könnyebben forgunk a világ piacán.* Hiador. 2266 ■■■, ■ Hj r'ryr_" . ; : ,-\-V 1 r «raw?; ■ A szerelem halottja. (Francia elbeszélés.) Írta C. CaSSOt. (Folytatás.) Az elzárkózottság harmadik napján Filipo úr jelentette Florimondnak, hogy három előkelő aszszonyság minden áron látni akarná. A szerzetes határozottan megtagadta ezt a kegyet s utasította Ágoston atyát, e tisztes öreget, hogy helyettesítse őt. Csakhogy ez az aggastyán nem Florimond tisztelendő úr volt s az asszonyságok nem látogatták a kápolnát s elhanyagolták a gyónást. Az ő hitök a világias, elegáns tisztelendő urban csontosult meg s más szerzetesről tudni sem akartak. A bárónét és a marquiset nagyon nyugtalanította ez a visszavonultság. Chaulaingné azt hitte, hogy beteg a tisztelendő úr, mig Célignyné diplomáciai fogást sejtett abban. Azonban a tisztelendő úr senkit sem küldött Gaetanáért. Ellenkezőleg megírta neki, hogy kifejezett óhaja szerint Gertrudot haza küldte a szülőföldjére. Ez a figyelem egyébiránt nem oszlatta el Gaetanának az aggodalmát; ami gyanúban élt, hogy a tisztelendő úr, visszavonultságában ellene szövi sötét terveit. Maffaeri kisasszony nem tudott e gondolattól menekülni s ha napközben csevegés és séta szórakoztatta, ései nyugtalanok voltak. Az a gyöngéd érdeklődés, melyet a marquise e fiatal leány iránt érzett, csak fokozta óvatosságát. Egy este nagyon töprengő volt. »Bizonyos, hogy a tisztelendő úr fölkeresi a gyámleányát. Vájjon minő okot hozzak föl, e leányka visszatartóztatására ?« Azonban a tisztelendő úr másnap sem jelentkezett s ez némileg megnyugtatta a marquiset. Szándéka volt magával vinni Nizzába Gaetanát, hová aztán néhány nap múlva György is utánok és a szív is elvesztheti fogékonyságát. De vannak a szívnek emlékei, a múltnak percei, melyek mindig megtartják egykori varázsukat, boldogító emléküket a szív utolsó dobbanásáig utazhatik. Meg is tette az utazásra előkészületeit, de megijedve tervének a merészsége fölött, elhatározta magában, hogy azt a marquis jóváhagyásának veti alá. — Ez egyátalán kivihetetlen terv. Mily jogon vonnád te el e fiatal leányt a tisztelendő úr tutorsága alól? Óvakodjál olyasmibe ártani magadat, mi kellemetlen pörbe bonyolíthatna. Szóval én már megtiltottam önnek, hogy a báró és a tisztelendő ügyeibe avatkozzék. Sajnos, hogy figyelmeztetésemet számba sem vette. Ön maga idézi elő a veszélyt. Gaetana eléggé szép arra, hogy szenvedélyt ébreszthessen föl, azonban a szerzetnek érdekei ellen nem fog véteni a tisztelendő úr... Nem, ő bizonynyal óvakodni fog. Aztán, a szerelem nem is tart örökké, édesem, az csak futólagos érzelem s a tisztelendő úr már ötven éve felé jár. Önnek nem lehet komoly oka aggodalomra. Hiszi-e ön ama hírlap csevegéseit ?.. Hiszen az képtelenség! Chaulaingból a gyűlölség beszél. Ami pedig azt a leánykát illeti, meg fogjuk tudni, hogy nem olasz leány-e. Egyelőre azonban ne mozduljon ön ki! A marquis az asztalon, melyre könyökölt, egy kis ékszer tokot talált, melyet Gaetana feledett ott. Szórakozottan nyitotta föl s egy arany fülbevalót vett ki abból, melyet Maffaeri kisasszony viselt. Szórakozottságában hagyta az asztalon ezt az igénytelen ékszert. — Hagyd azt, Evariste, ott a hol volt. Gaetana nagy becsben tartja azt. —„Talizmán ez? A marquise vállat vont. Férjének a szkepticizmusa boszantotta őt. — Ön azok közé az emberek közé tartozik, — szólt fagyosan,— akik nem hiszik lehetségesnek azt, amit meg nem értenek . . . Látszik önön, hogy soha sem volt szerelmes! — Mit mondtál te most, Henriette ? — szólt a férj fölemelkedve, hogy annál hevesebben tiltakozhassék nejének az állítása ellen. — Legyen nyugodt, hallgasson ki végig. Ön nekem jobban tetszik így ; gyűlölöm az emésztő szenvedélyeket. — Köszönöm, — viszonzá a marquis. — Valóban nincs miért, — szólt a fiatal asszony finom éllel. — No, e bók nem nagyon hízelgő. A marquise nevetett. — Evariste, gondolt-e ön az én smaragd ékszeremre ? — Már elkészült. Isaac aranyműves ma este elhozza azt. Elkészült-e kegyed az útra ? Holnap indulunk. S vagy senkinek, vagy az egész férfivilágnak. Az igazi szerelem mindig megóv a kacérságtól. * A kacérság kétélű tőr, midőn megvérzi a férfi szívét, egyszersmind megsebzi a nő jó hírnevét is. * A férfiak hűtlensége legtöbb esetben sérti a nő hiúságát is ; innen van az, hogy a kacér nők nem annyira a férfi hűtlenségén busongnak, mint inkább a vetélytársnők diadalán boszankodnak.