Fővárosi Lapok 1888. november (302-331. szám)

1888-11-13 / 314. szám

jelen körülmények közt a kiadott parancsnak enge­delmeskedett s a marquise úgy gondolkozott, hogy az igazi őrült Jupé volt. A lovak lassították lépteiket, mert ama fen­­sik, a melyen a tébolyultak háza állt, lejtős volt. A marquise kinézett a kocsi ablakán s látta a magas falat, mely ezt az uj Bicetret környezi. — Itt van Chaulaing ur ? — kérdezte Cé­­lignyné. Jupé helybenhagyólag bólintott a fejével. — Minő gyógymódnak van ő alávetve? — Naponkint több ízben jéghideg fürdőt és zuhanyt rendeltem neki. — Brrr: Ily évszakban! Ez embertelenség, Jupé úr. — A báró úrnak még ideje sem volt a miatt panaszkodni. De, ime megérkeztünk, asszonyom. A marquise visszautasította Jupénak a leszál­lásnál fölajánlott segítségét s azt kívánta, hogy a rácskapu nyitva maradjon. Ez lehetetlen asszonyom, a szabályok határo­zottan tiltják ezt. Kacskaringás után jutottak egy rácsajtóhoz, melyet egy őr nyitott meg. Egy folyosón haladtak végig, hol a bárónak a szobája volt. A marquise ezt mondva, könyeket morzsolt szét a szemében. — Azt, hogy ily nő érdeklődését, mint a minő kegyed magamra vonjam, nem reméltem, még ke­­vésbbé ily sikert. Kegyed nemes szivű, asszonyom. De mivel kegyed az én megszabadítom, kérem, vágja el e köteleket, melyek fájdalmat okoznak. — Nincs semmiféle eszközöm; azonban mind­járt megoldom én ezeket a göböket. S a kedves, szellemes marquise levonta kez­­tyüit, letérdelt a hideg kőtalajra s finom kezeivel föl­­oldozta a kötelek göbeit. — Fogadja hálámat, — szólt Chaulaing, meg­zsibbadt karjait nyújtogatva. — Látom, hogy teljes fölhatalmazással jött kegyed__ — Rászedtem ezt a semmirekellő tupét, — susogta a marquise. — Hazudtam neki vakmerően. Én saját ösztönöm által vezéreltetve jöttem ide. Nem­­ állhattam ellen a szegény György csengésének. . . . Hát nem az én kedves Gaetanámnak a j­egyese-e ő? Szörnyű gondolat villant át a báró lelkén. Nem, György nem veheti nőül Gaetanát, annál kevésbbé, mert.. . . De ő határozott tényeket akart mielőtt el­lenkezésével fiának a szivét összezúzza. (Folyt. köv.) NX VII. Chaulaing báró egy rozzant karszékben ült s a szobában félhomály uralgott. A nap világa egy kis ablakon hatolt be, mely zöld redőnynyel volt borítva. Egy szögletben tábori ágy állt. A marquise fölemelte a redőnyt, hogy jobban láthassa a bárót, kit legalább is tíz évvel vénebbnek talált, mióta nem látta. A báró a marquise arcvonásainak kifejezését látszott vizsgálni, a gyanakodás egy nemével. Jupé, nyitva hagyva az ajtót, visszavonult, csupán egy őrt rendelve a bejárathoz. — A báró ép annyira tébolyult, akár én, — gondolta magában a marquise, ki megborzadt, midőn látta, hogy a karszék a falhoz van láncolva s a báró a karszékben lekötve. — Ön szabad, — szólt a fiatal asszony elérzé­­kenyülve. A báró keserű mosolylyal mutatott a kötelé­keire. — Nem azért jött-e kegyed, hogy velem gú­nyolódjék ? — Oh, báró, ha ön nem volna ily szerencsétlen, nem bocsátanám meg eme bizalmatlanságát, mely egyébiránt nagyon jogosult. uiaujiiuuuiv cím­ű uataiuiao nagi­cai művésznő lehessen. Mme Sarahban pedig sokkal öbb az ész, a kombináló értelem, sem mint hamar se ne látta volna azt, hogy midőn lejebb száll a nagy művészet magasából, akkor sokkal jobban fog emel­kedni a színházi közönség tetszésében. S ez termé­szetes, mert e lépésekkel magához a közönséghez kö­­zeledett, melynek múzsái ez idő szerint nem a ma­gasban, hanem körülte a társadalomban élnek. A­milyen tért veszített az idealizmus, olyan mértékben lett a modern múzsa, mely­ne­k hitvallása : az életva­­ódiság, a kisebb indulat, kisebb élet, mindennapibb rang, kevesebb szív és több ideg. E múzsa szolgála­tban találta föl teljesen magát Mme Sarah, s e múzsa geniális tolmácsaként tapsolja őt két világrész szin­­nadi közönsége. Nincs ok a hibáztatásra azért, mert valaki ilyan téren mozog, melyen egészen betöltheti felada­it. Mme Sarah a »Phaedra« sötét, önemésztő szen­vedélyének ábrázolásában is nyújtott megragadó rész­eteket, de távolról sem ábrázolta ezt a szenvedélyt oly teljesen mint Mile Rachel. Ellenben a »Fedóra« ide­ges szenvedélyességét oly egészen festi, mint napjaink­­ban senki más. »Kaméliás hölgye« csupa báj, érzé­­kenység és rokonszenv s ez és Sardou látványossági történelmi színműve, a »Theodora« és a »Tosca« a telső fok, melylyel ez idő szerint Mme Sarah beéri. Nem mutat erős ízlésre, hogy ez utóbbiakban szeret pompázni, de tud bennök nagyon pompázni, még pe­diig nem csak drága jelmezeivel, hanem csodálatos tekintetének és hangjának sokféle kifejező árnya­latával s leleményeinek ama bőségével, melynek nem vehetné ennyi hasznát a tragikai remekekben, melyek nem tarkaságot, hanem egyöntetűséget követelnek s a­ beszéd és a mozgás egyszerű fenségét. A ruha szintén nem j­átszhatna ezekben olyan nagy szerepet. A régibb tragikai művésznők is súlyt fektet­tek a jelmezek szép és hű voltára. Mikor Rachel k. a. »Lecouvreure Adrienne«t játszotta, párisi törté-­­ nelmi festők tanácsát kérte ölt­özékeihez. Ristori­usz- I­szonynak is Ary Scheffer festette a Legouvé »Medeá«­­jához való jelmezeket. A forma és szín hatásait e művésznők szintén szemmel tartották, de röstelték volna, ha nem a játékuknak, hanem a »garde­robe«­­juknak lettek volna külön krónikásai. Mme Sarahnak egész csoport ily krónikása van, kik pontosan közzé teszik az öltözékeknek nem csupán kelméit, szabását, színét, hanem még a számláját is. Tudnia kell a kö­zönségnek előre, hogy például a »Frou-frou« második felvonásbeli zöld atlasz ruha, a csipke, hímzés és gyöngy­ diszszel ötezer frankba kerül. Tudni, hogy melyik-másik francia gyár készít az ő számára külö­nös mintakelméket. Valamint tudni azt is, hogy Mme Laferriére, a híres szabónő ma már csaknem egészen Mme Sarah számára dolgozik. Mindez érdekli a kí­váncsiságot, kivált a nőket, tehát ki kell előre trom­bitálni, noha azzal a bajjal jár, hogy más színpadok Sárikái is követik a példát, nyakra főre készíttetik és íratják ki pompás ruháikat, mígnem veszedelmessé válik a számla s nagyon megrontja az idegeket. A Mme Sarah idegeinek az efféle nem árthat, mert ő jól tud számítani. S van is mivel számitnia, mert pazarolhat két kézzel, midőn tud szerezni száz­ezreket tíz kézzel. Abban a borzas hajú fejben sok az ész. Tudja kizsákmányolni a világot s ha felszapo­­ritja is adósságát s elpörlik minden vagyonát, me­gint szerez még többet. A par force tournée minden­kép hatalmában van. Most is Bécsből leszáguld hoz­zánk négy estére, tőlünk száguldani fog Konstanti­­nápolyba, onnan vissza megint Bécsbe, mert ez a vá­ros jól fizetett, tehát még egyszer meg kell adóztatni s aztán ki tudja hová? Csak Németországnak nem játszik, mert a honleányiság tiltja, hogy visszasze­rezzen valamit a sok milliárd­ hadi sarcból. Harag­szik — mint Pázmándy írta­­ Tisza Kálmánra is, a­zért ez nem szereti a franciát. (Onnan gyanítja, mert a párisi világtárlatra nem biztatta a magyar iparosokat.) De e haragja csak élőben kapott kifeje­zést : »Tisza irigy rám, mert még soványabb vagyok nála.« Nem bizonyos különben, hogy ez nem a Páz­mándy Dénes élce-e, melyet csak hódolatból adott a Mme Sarah szájába. Egyébiránt Mme Sarah nem csak élcelni ér rá, hanem mindenre. A­ki tudott egyszerre játszani, ké­pet festeni, szobrot faragni, útközben is sok mindenre rá­ér. Elkészíti már a jövő programmját is: ha meg­szűnik majd a színpadon játszani, színdarabokat fog írni. Mutatványul már itt is egyet: »L’Aveu«. Ez ugyan nem igen biztató, de Mme Sarahtól jobb is fog telni. Ördöngős asszony ő, a­kinek minden sikerül, a­mit föltesz magában. Még tán az is, hogy egyszer csakugyan meghízik, a­mi egész életében mégis a leg­nagyobb változás lenne s egyszersmind igazi Avela abban a lázas tevékenységben, ahogy él. Justh Zsigmond írótársunk, ki a párisi híres nevezetességekkel való intimitásban veszélyes ver­senytársa lett Pázmándy Dénesnek, már csak azért is, mert jóval fiatalabb, leírta nem rég, hogy Mme Sa­rah egész nap oly tevékenységben él, hogy alig ér rá enni is. Egyszer, hogy színdarabja javítási íveit a kellő időre elkészíthesse, a villásreggeli alatt javít­gatta s két szomszédja két felől etette, a miről egy karikatúra-rajzoló igen elmés képet készíthetne. Kü­lönben egy betűkben is szerfölött eredeti életrajzi adat, ha nem is épen műtörténelmi esemény. Mme Sarah mindenesetre hozzá van szokva, hogy ahol csak jár, mindenütt sokfelől etessék. Most mi, buda­pestiek, szolgálunk neki a legédesebb cukorral: min­denféle reklám­cikkel. Hiába, most egy hétig nálunk lesz a divat róla írni és csak róla beszélni, neki tapsolni és tömjénezni, a nagy színpadi virtuóznőnek ép úgy, mint időnk leg­különösebb asszonyának, a­mivel elég sok van mondva oly korban, midőn európa- és amerika-szerte úton-útfélen annyi a különös asszony. Köztük a leg­különösebb sokvetetlenül tünemény, annál inkább, mert a színpadon is különösen eredetileg tud játszani. 2303 Hazai irodalom, művészet. * Premierek a nemzeti színházban. Pénte­ken, e hó 16-án a »V­ál­ás után« (Les suplices du divorce) című újdonság premiere-je lesz. Bisson fran­cia vígjátékának főbb szerepeit Csillag Teréz, Viz­­váriné, Alszegi Irma asszonyok, Nagy Ibolya k. a., Náday, Vizvári, Benedek és Gabányi játszák. Mérai Horváth Károly vígjátékának, a »Falusi dél­után­o­k«-nak első előadása egy hétre rá, november 23-ára van kitűzve. * Mátyás király és neje 32 arcképe. Cson­­tosi János külön lenyomatot készíttetett ama figyelemre méltó,, érdekes dolgozatából, melyet az »Archaeologiai Értesitő«-ben közölt Hunyady Má­tyásnak s nejének , Beatrix királynénak a Corvinák­ban fönmaradt arcképeiről. Csontosi húsz egykorú kéziratból Mátyás királynak 21 s Beatrixnak 11 arcképét közli, írva hozzá szakszerű leírást­­, ismer­tetve az illető kódexeket s történeteket is. Érdekes, hogy ez arcképek közt két teljesen egyező arckép sincs. A kritikának most már nagyon nehéz a dolga, de a sokféle kép után azért fogalmat lehet alkotni a dicső királynak s nejének vonásairól. Az érdekes képsoro­zat darabjai mind az eredetinek hű utánzatában, részint fac­simileben közölvék. S a külön lenyomat­nak, mely csak néhány példányban készült s könyv­piacra nem kerül, érdekes a borítéka is. Egy régi kódex címlapjának az utánzata ez, sikerült nyomás­ban. Az egész füzet csinos kiállítású, a képek máso­lása s nyomása tiszta. A szerző barátjai, kik a fü­zetből egy-egy példányt kapnak, megörvendhet­nek neki. * Popper Dávid hangversenye. A zene­idény teljes virágjában áll, a hét minden napjára jut hang­verseny- vagy opera-előadás, pénteken és szombaton pláne kettő is egyszerre. Popper Dávid gor­donkamű­vés­z kezdte meg tegnap a sort, a­mi ki­váló zenei élvezetet és a redoute kistermében tömött széksorokat jelent minden alkalommal. Megnyitóul Goldstein Vilma k. a. és művésztársa, Hubay Jenő társaságában Beethoven három tételű d-dúr zongora­hármasát (op. 70.) játszotta. Beethoven szelleme áradt előadásukból, mely különösen a középtétel misztikus hangulatának kiemelésével ért el nagy hatást. Még egy közreműködő volt, Br­oulik Ferenc opera­házi tag, ki a Bécsben maradt Sommer énekes helyett Beethoven »Adelaide«-jével, Frank egy hafszi versre írt szerelmi dalával és Jensen »Ständ­chen«-ével szerzett élvezetet a közönségnek és érzelmes előadásáért bő tapsot magának. Popper Dávid kitűzött programmján kivűl nem maradhatott ráadások nélkül. Hogy a gordonka technikájának ki­tűnő mestere, azt tudjuk rég, vonója valóságos bo­szorkánytáncot lejt s a legmerészebb hangmenetek­ben bravourral teszi magát otthonossá. Corelli »Courante«-je, saját »Erdei tánca«, »Lepké«-je és a ráadásul játszott »Jota arragonesa« és »Bölcsődal« csak úgy sziporkáztak a briliáns hangfűzésektől, a vonó szédületes táncot járt. Mint az egyszerű, nemes előadás mesterét Tartani »Adagio«-ja, saját noc­­turne-je és »Albumlap«-ja után élénken tapsolták. * A drámabíráló bizottság nevét tegnap gyászkeretbe foglalva közlé a »Budapester Tagblatt«. Azt jelenté ezzel, hogy e bizottság megszűnik lé­tezni, mert a kormánybiztos fölterjesztést tett volna megszüntetése végett. Nem kívántunk e cikkhez szó­lani, mert habár a kormánybiztos e tervéről más ol­dalról is hallottunk már hírt, de nem tesszük föl róla, hogy a nemzeti színház e legirodalmibb intézményét, mely történelmi fejlődésű és két enquete által van megerősítve, ok és cél nélkül felforgatni szándékoz­nék, legkevésbbé addig, míg helyére az irodalmi cél­nak megfelelőbbet nem bírna állítani. A »Budapesten Tagblatt« gyöngéd női kéz intrigye-jének tulajdonítja e szándékot, a­mit szintén nem lehet föltennünk. És azért nem is említettük volna meg, ha tegnap este a kormánybiztostól a következő levelet nem kapjuk: »Tisztelt Szerkesztő Úr! A »Budapester Tag­blatt« november 12-diki számában »Das Dramen­­beurtheilungs Comité« címmel tendenciósus cikk je­lent meg. Polémiába nem bocsátkozom, csak röviden álláspontomat kívánom pracizírozni és fölkérem a t. szerkesztő urat, szíveskedjék jelen soraimat becses lapjába felvenni. Hosszú hivatalos életemben mindig a legjobb meggyőződésem szerint és a dolgok tárgyi­lagos átgondolása után határoztam; soha női befo­lyást nem tűrtem, és tűrni nem fogok. A­mi a dráma­bíráló bizottság megszüntetésére vonatkozó, állítólag gyöngéd női kéz által szőtt intrigát. illeti, bátor va­gyok kijelenteni, hogy a­kire ez az allúzió vonatkoz­■ hatik, két darabot adott be a drámabíráló bizottság­

Next